Történetem kezdhetném akár 7 évvel ezelőtt is, de maradjunk inkább az idei tavasznál, lévén, hogy nem szeretném magamra haragítani azt a rengeteg Prokontra-olvasót, aki megtisztel a figyelmével.

Nos, kozmetikusként bevallom, mindenfélével kísérletezek, ugyanis megesz lassan az ideg, amiért végig kell néznem, ahogyan kihasználva az ember naivságát, a nem rossz értelemben vett tudatlanságát, sok-sok pénzért cserébe nem adnak neki semmit. Sőt. Már azon rég túl vagyok, hogy neves cégek tanulmányaiban olvasott „cellulitisz” szón annyira kiakadjak, hogy habzó szájjal tépjem szét a szaklapot… Mostanában viszont előtérbe keveredtek a bio és natúr kifejezések, amiket igen gyakran hallok olyan dolgokra, amik finoman szólva is megmosolyogtatnak.

Tehát a rövid történet a következő: idén tavasszal hosszabb GYES-es időtöltés után óriási vehemenciával vetettem magam a Vendégeim közé ismét, amit egy több hónapos tájékozódás előzött meg. Ennek oka pedig az volt, hogy nekem nem mindegy, milyen anyagokat tukmálok Rátok annak érdekében, hogy jól meggazdagodjak. Tájékozódási „futásom” alkalmával aztán találkoztam mindenfélével az „erdőben”, rám is ijesztett némelyik alaposan. Hosszú vajúdás után végül meghoztam a döntést: azzal dolgozom, amivel eddig. Maradok egyelőre a bevált jó öreg luxus kategóriájú direktnemmondomanevét márkánál, amivel annak idején tanultam is ezt a rendkívül szép hivatást: nem csak szép a küllemük, de van bennük némi hatóanyag is, sőt három évig elállnak! Természetesen a dolog úgy folytatódik, hogy a kozmetikus bevásárol sok tízezer forintnyi alapanyagot… és a már említett nagy vehemenciával nekiáll a munkának. A Vendégek jönnek, látnak, kezelődnek, aztán mennek. Ja, előtte még fizetnek, ezt elfelejtettem.

Node egy szép napon aztán masszírozás közben felfigyeltem egy roppant kellemetlen érzésre: viszketek. Nem kicsit, de nagyon. A következő alkalommal már apró hólyagok jelentek meg előbb az ujjaim végén, majd a tenyeremen, kézhátamon, ami nem csupán nekem volt kellemetlen, hanem már nézni is gusztustalan. Nyugalmasabb perceimet rááldoztam hát általam igen-igen nagyra becsült Mesteremre, akinek mozdulatait lestem évekig annak idején. Ő büszkén mondta, hogy neki szintén ilyen tünetei vannak, de boldogan megadja a magán bőrgyógyásza számát, aki kever egy tuti szteroidos kenceficét, amitől majd egy nap alatt rendbe jövök. Persze szigorúan ideiglenesen, de legalább gyorsan.

Egyszer fel kell nőni – gondoltam, és e helyett beírtam a gugliba, hogy PARABEN. Aztán elbattyogtam a területileg illetékes bőrgyógyászhoz, akivel beszélgettünk egy kellemeset a témáról, miközben kiderítette, hogy valójában többek közt ezekre a tartósító anyagokra vagyok allergiás. Szerencsére van belőlük jó sok, és az általam eddig használt készítményekben mindegyiket megtaláltam: metil-, etil-, propil-, butil-, alkil paraben. A doktornő két dolgot javasolt: cseréljem le a játszópajtásaimat natúrra/bio-ra, vagy menjek el könyvelőnek. Bár utóbbi se jó megoldás, mert ha valaki nincs kibékülve önmagával, akkor előbb-utóbb a papírra is allergiás lesz, de ez már egy új téma lehet…

A történet lassan véget is ér egyelőre, mert találtam egy német és egy magyar céget is, akik nem átallnak paraben-mentes krémeket forgalomba hozni, le is cseréltem a valójában rettegett ellenségeket ezekre. Csodák csodája, az ugyan igaz, hogy az efféle készítmények csak fél/egy évig tarthatók el, de azt vélem, aki képes három évig nézegetni egy arckrémet a fürdőszobájában, az megérdemli, hogy cafatokban málljon le a bőre.

Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a Vendégeim nem kaphatnak több szemetet, otthonra sem adok Nekik olyan dolgokat, amiktől illatosak ugyan lesznek, de hidratáltak nem…

Nem azért vagyok szomorú, mert már csak egyszerű, finom, illat- és színmentes kozmetikumokkal dolgozom, hanem azért, mert a történetemben szereplő nagyra becsült Mester egy sokat dolgozott nap után este az ágyban még mindig kenegeti a kezeit a szteroiddal. Jó vastagon, hogy másnapra biztosan elmúljon a kínja.

Utóirat: viszont nekem is van tanulóm…

Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte: - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják? Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta az alábbi verset:

"Járjatok be minden földet,

Melyet Isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:



Szánni kell-e vagy megvetni? -

Ha a föld isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet-lelket andalító,

És oly gazdag!... aranysárgán

Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;



S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában



Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn.

Vagy ha éppen a véletlen

Föltalálja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,



Idegen nép kincstárába,

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S áldicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,



Ami szégyenünkre válik!...

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne,



Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

"Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig, lomhán, gyáván." -



Óh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?



(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)



Majd folytatta: - "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"



Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.

Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!! Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe. Sírtam... És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldalinak nevező megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.

Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Forrás: internet