Történetem kezdhetném akár 7 évvel ezelőtt is, de maradjunk
inkább az idei tavasznál, lévén, hogy nem szeretném magamra haragítani azt a
rengeteg Prokontra-olvasót, aki megtisztel a figyelmével.
Nos, kozmetikusként bevallom, mindenfélével kísérletezek,
ugyanis megesz lassan az ideg, amiért végig kell néznem, ahogyan kihasználva az
ember naivságát, a nem rossz értelemben vett tudatlanságát, sok-sok pénzért
cserébe nem adnak neki semmit. Sőt. Már azon rég túl vagyok, hogy neves cégek
tanulmányaiban olvasott „cellulitisz” szón annyira kiakadjak, hogy habzó
szájjal tépjem szét a szaklapot… Mostanában viszont előtérbe keveredtek a bio
és natúr kifejezések, amiket igen gyakran hallok olyan dolgokra, amik finoman
szólva is megmosolyogtatnak.
Tehát a rövid történet a következő: idén tavasszal hosszabb
GYES-es időtöltés után óriási vehemenciával vetettem magam a Vendégeim közé
ismét, amit egy több hónapos tájékozódás előzött meg. Ennek oka pedig az volt,
hogy nekem nem mindegy, milyen anyagokat tukmálok Rátok annak érdekében, hogy
jól meggazdagodjak. Tájékozódási „futásom” alkalmával aztán találkoztam
mindenfélével az „erdőben”, rám is ijesztett némelyik alaposan. Hosszú vajúdás
után végül meghoztam a döntést: azzal dolgozom, amivel eddig. Maradok egyelőre
a bevált jó öreg luxus kategóriájú direktnemmondomanevét márkánál, amivel annak
idején tanultam is ezt a rendkívül szép hivatást: nem csak szép a küllemük, de
van bennük némi hatóanyag is, sőt három évig elállnak! Természetesen a dolog
úgy folytatódik, hogy a kozmetikus bevásárol sok tízezer forintnyi alapanyagot…
és a már említett nagy vehemenciával nekiáll a munkának. A Vendégek jönnek,
látnak, kezelődnek, aztán mennek. Ja, előtte még fizetnek, ezt elfelejtettem.
Node egy szép napon aztán masszírozás közben felfigyeltem
egy roppant kellemetlen érzésre: viszketek. Nem kicsit, de nagyon. A következő
alkalommal már apró hólyagok jelentek meg előbb az ujjaim végén, majd a
tenyeremen, kézhátamon, ami nem csupán nekem volt kellemetlen, hanem már nézni
is gusztustalan. Nyugalmasabb perceimet rááldoztam hát általam igen-igen nagyra
becsült Mesteremre, akinek mozdulatait lestem évekig annak idején. Ő büszkén
mondta, hogy neki szintén ilyen tünetei vannak, de boldogan megadja a
magán bőrgyógyásza számát, aki kever egy tuti szteroidos kenceficét, amitől majd egy
nap alatt rendbe jövök. Persze szigorúan ideiglenesen, de legalább gyorsan.
Egyszer fel kell nőni – gondoltam, és e helyett beírtam a
gugliba, hogy PARABEN. Aztán elbattyogtam a területileg illetékes bőrgyógyászhoz,
akivel beszélgettünk egy kellemeset a témáról, miközben kiderítette, hogy
valójában többek közt ezekre a tartósító anyagokra vagyok allergiás.
Szerencsére van belőlük jó sok, és az általam eddig használt készítményekben
mindegyiket megtaláltam: metil-, etil-, propil-, butil-, alkil paraben. A
doktornő két dolgot javasolt: cseréljem le a játszópajtásaimat natúrra/bio-ra,
vagy menjek el könyvelőnek. Bár utóbbi se jó megoldás, mert ha valaki nincs
kibékülve önmagával, akkor előbb-utóbb a papírra is allergiás lesz, de ez már
egy új téma lehet…
A történet lassan véget is ér egyelőre, mert találtam egy
német és egy magyar céget is, akik nem átallnak paraben-mentes krémeket
forgalomba hozni, le is cseréltem a valójában rettegett ellenségeket ezekre. Csodák
csodája, az ugyan igaz, hogy az efféle készítmények csak fél/egy évig tarthatók
el, de azt vélem, aki képes három évig nézegetni egy arckrémet a
fürdőszobájában, az megérdemli, hogy cafatokban málljon le a bőre.
Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a Vendégeim nem
kaphatnak több szemetet, otthonra sem adok Nekik olyan dolgokat, amiktől
illatosak ugyan lesznek, de hidratáltak nem…
Nem azért vagyok szomorú, mert már csak egyszerű, finom,
illat- és színmentes kozmetikumokkal dolgozom, hanem azért, mert a
történetemben szereplő nagyra becsült Mester egy sokat dolgozott nap után este
az ágyban még mindig kenegeti a kezeit a szteroiddal. Jó vastagon, hogy
másnapra biztosan elmúljon a kínja.
Már az utcára se mersz kimenni. Annyi a heg. Te pedig nagyon szégyelled. Életöröm. Tudod, hogy ő megérti. Angyalibb. Pedig te is tudsz mosolyogni. De most túl sok a heg, a testi és a lelki egyaránt. Megnyomorítottad magad. "Megiszol velem egy kávét?" - s a lány már készíti is. "Köszönöm, a következő megállónál leszállok!" - és egy anyai mozdulattal megsimogatja a vállad. Jól esik. Közben mégsem elég. A heg marad. Úgy érzed mindenki észreveszi, elárulja a ruhád ránca is. Rágyújtasz. Az se segít. Megiszol valamit. Az se segít. A természet kegyetlen játéka folytán a heg nemhogy aranyosan ragyogna a napsütésben, hanem fáj és egyre nagyobb lesz. Aki vidám, az könnyű, aki...
Megérted miért. Az se segít. Már az ő simogatása se kellene, mert az is csak a hegedre emlékeztetne. Nem működött. Egyikőtök se vétkes vagy vétkesebb. Nem tanultatok eleget egymásról egymástól, s így szétcsúszott a szándék, vagy csak súrolta az egyik a másikét. Most ez se segít. Az idő...
Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte: - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják? Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta az alábbi verset:
"Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)
Majd folytatta: - "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!! Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe. Sírtam... És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldalinak nevező megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.