|
Rendhagyó olvasónapló. (Felhangokkal, macerára, szabadon.)
Első rész
Köszönhetően Kornis Mihálynak, (az ő honlapján találtam szemelvényeket Hamvas Béla írásaiból) fülig beleszerelmesedtem Hamvas Bélába. Igen, kérem! Kis félelemmel szükséges megállapítanom, számomra a valamire való találkozások,- mindig egyfajta szerelemben végződtek. Persze! Az igaz szerelmeket törvényszerűen megelőző nagy – nagy harcokkal kísérten, és kísértetten.
Korábban is olvastam már Hamvast, csak – így, utólag(!) – azt kell mondanom: - vakon, és süketen. Utólag, tisztán elmondható, bevallható:- érdemtelenül próbálkoztam Hamvassal, szó szerint értelmezhető módon:- nem nőttem fel Hamvashoz. (Széljegyzet, kis kitérő:- ezt a gondolatomat kéretik nem kiforgatni! Most sem érzem, hogy felnőttem volna géniuszához! Talán csak a bátorság született meg bennem ahhoz, hogy engedjem magamra hatni ezt a géniuszt.)
Eddigi életem során, két individuum gyakorolt rám olyan hatást, hogy hosszú harcok, igazi vad birkózások árán elindulhattam velük valamiféle megismerő úton. Az egyik,- Rudolf Steiner. A másik,- Hamvas Béla. (Azt hiszem, a kettejük közötti látszólagos távolság ellenére is elmondható róluk, hogy mindketten ugyan azt, a valóságos-valódi-élő szellemi iskolát képviselik. Vállalva ezzel a kijelentésemmel azt, hogy mindkét szellemiség hívő tábora, hangsúlyozva a jól látható különbségeket, már abban a pillanatban kitagad, mielőtt még megismerhette volna érvelésemet. Eszme-, vagy téveszme-rendszeremet.)
Ha már az individuumoknál tartok, mielőtt neki fognék mondandóm érdemi kifejtésének, kénytelen vagyok megemlíteni két ideát. Az egyik, ha semmi másért, hát ön-ön csillagzatom okán, nem lehet más, (előre kijelöltetett!):- a Nagy Francia Forradalom szenthármassága, a szabadság, egyenlőség testvériség. A másik:- Cervantes regényhőse által képviselt idea, ami számomra mindig több volt az örök emberi újrakezdés ideájánál, sokkal inkább jelentette a valóságos ember, valóságos istenkeresését.(Világnézetem, hitem szerint: - a valóságos ember, valóságos, tehát örök-eleven, mindent átható Krisztusának keresését.)
Ennyi bevezető után, talán érdemi munkába is foghatnék!
Év elején újraolvastam Hamvastól a „Pathmoszt.” Mint minden Hamvas mű, mélyen megrendített. Egyrészt átélhettem, hogy uramatyám, hisz már negyvennyolc éve magam is ezt az érzést és ezt a látást (helyesebben a látás hiányát!) járom körbe – körbe, másrészt elindította bennem, hogy immáron ki tudja hányadára, átértékeljem egész eddigi világlátásomat. Mostanára sikerült átélten megragadnom a vertikális népvándorlás fogalmát. (Ismét egy széljegyzet:- azt a fogalmat, amely több helyütt előfordul Steiner írásaiban is.)
Nos! Ehhez képest, mintha csak a mai – istentől teljesen elrugaszkodott, morális és általános emberi vállságokkal tarkított, - jelenkorunk értelmezéséhez kaptam volna valódi, szellemi segítséget,- találkoztam a megyei könyvtárban a „magyar Hüperionnal.” (Újabb széljegyzet:-
Be kell vallanom, hogy semminemű tudatosság nincs bennem arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen sorrendben illik, vagy ildomos a Hamvas életművet olvasni, a gondolati fonalat megbontani, és önmagam számára újra felgombolyítani. Viszont! Már elég régóta érzem, hogy véletlenek nincsenek, így aztán nyitott kérdésként hagyom itt, hogy vajon ki adta kezembe ezt a Hüperiont.)
Mielőtt tovább közelítenék a téma kibontásához, még egy vallomással tartozom. Képtelen vagyok tiszta értelemmel megragadni egy számomra élményt nyújtó könyvet, ezért aztán – felismerve ön-ön megismerésem hiátusait! – az alábbi olvasási módszerrel élek.
Gyakorlatilag, egyfajta olvasói lázban égve, emocionálisan fürdőzve egy –egy műben, folyamatos, lázas olvasással végig olvasom a művet. (Első érzelmi benyomásaimból gyakran születik saját írásmű, amely leggyakrabban a heuréka-élmény lecsengése, vagy valamiféle első, törékeny kísérlet arra nézve, hogy az olvasottakat „szervülését” segítsem lelkemben, leggyakrabban felületes szintézis-kísérletekkel. Joggal vethetik szememre, hogy mily távol esik ez, az alázattól! Igen! Nekem a valódi alázat megszületéséhez végig kell mennem a felismerés pátoszának minden buktatóján, tévútján.) Ezt követően, még ugyan abban a lázban szenvedve, legalább kétszer – háromszor, de most már teljesen egyedi, ráérős-öreguras „ritmusban” újra olvasom a művet. Ez a fázis, ez már valamiféle gurman-szenvedély! Élvezem a gondolatok ízét, zamatát, illetve folyamatosan élvezkedek, fürdőzök abban az élményben, hogy még azonos gondolatok is más-más zamattal kelnek életre bennem, utalva – sok egyéb mellett! – aktuális érzelmi állapotomra.)
Szóval! Így történt ez a Hüperionnal is. Pénteken, szombaton felfaltam a művet (és egy keveset már engedélyeztem abban az irányban is, hogy a mű is elkezdjen felfalni, belém kóstolhasson.) Ahogy az egy valódi nyilas jegy szülöttéhez illik, azon minutában, vasárnap reggelre, arra a tiszta gondolatra ébredtem, hogy elkezdek egy rendhagyó olvasónaplót írni, a fenti címmel.
Feszített az élmény! Feszített az íráskényszer! Ömlöttek a képek, hasonlatok egy kellően kifent pengéjű szatírához, az élet által magától értetődő mód kínált párhuzamvonásokhoz, gondolati-, politikai „magas labdákhoz”. Igenám! Ahogy az ilyenkor törvényszerű, bármit megtehettem a vasárnap nihiljében, csak szövegszerkesztőhöz nem juthattam. (Szabadon vásárolhattam, csak úgy, családilag. Lemoshattam, kicsuszpitolhattam családunk frissen szerzett autóját. Pótlandó régi restanciámat, kiglancolhattam erkélyünket. Többször átfáslizhattam kislányom - a túlhajtott furulyázástól ínhüvelygyulladásba zuhant - kézfejecskéjét, kínosan ügyelve arra, hogy ne hallassam utálatos atyai bölcsességemet, miszerint,- „én ugyebár megmondtam”. Befesthettem kis nejem őnaccsága hajkoronázatát, majd még be is csavarhattam azt, jófajta, amerikai stílt mutató hajcsavarókba. Közben küzdhettem folyamatos lelkifurdalásommal, miszerint kisfiammal még nem vettem át a fizikát, illetve,- még semmit sem írtam!)
Miért helyeztem mindezt ide?
Talán példázatként arra, hogy a tanítás mindig felülről ereszkedik le ránk. (Leggyakrabban körülményeink megértéséből!) Amikor emocionális túlfűtöttségünk miatt nem érezzük a mögöttünk álló angyalt, akkor leggyakrabban, mint környezetünkből felénk áramló, hátráltató tényezővel találkozhatunk ön-ön túlfűtöttségünkkel. Igen! Íróváválásom során meg kell tanulnom az élményeket egyfajta hűvös szellemiségbe eltolni magamtól! Köszönöm családom! Köszönöm angyalkáim! Köszönöm Hamvas Béla! – tanultam, tanulok.
De! Legyen elég a nyavalygásból, önfelmentési kísérletekből! Vágjunk bele utazásunkba, operett-országban!
A rendszerváltó évektől számíthatóan egyre biztosabban, sőt(!), egyre magabiztosabban érzem, hogy ebben az országban, (az Óperenciás tenger bal partjára szorult Operettiában!), senki és semmi nincs a maga helyén. Emelkedettebb, filozofikusabb hangnemet megengedve:- kozmoszunkat eluralta a káosz.. (Ha csak nem az a törvény, hogy a kozmosz, csupán egy preegzisztenciális emlékkép, és itt, lenn, az emberek világában, talán sosem volt.)
Hogyan is néz ki, ez a sokat emlegetett operett-ország?
Jómagam hosszasan félreismertem. Meg kell vallanom, hogy drága jó Ady Endrénk nyomán, magam is azt éreztem, hogy kompországban élek, kis lélekvesztőmmel magam is a Nyugat és Kelet között hánykolódok.
Belátom, tévedtem. Hánykolódásom, lelki-szellemi hányattatásom oka nem kompország! Sokkal inkább Operettia! Operettiában, a valóság? Operett-valóság. Boldogsággal, kevéske jóleső fájdalom-sziruppal leöntött itt minden! Díszlettől – a szereplőkig.
Amikor, időnként, a színfalak mögül, a cukormáz mögül ki- kikandikál egy-egy önsors rontó mészárlásunk, (kiragadott, legutóbbi, talán még élő példaként utaljak csak a horogkeresztre és a vörös csillagra!), olyankor mi vagy elfordítjuk fejünket, vagy azonnal újabb adag cukormázért imádkozunk. Ami, rendszerint:-meghallgattatik. Kevéskét a logika útjára is rátévedve, ezen logika mentén jól látható, hogy nem csoda, ha Operettia világhírt kivívó exportcikke:- az operett. (Lényegi széljegyzet! Drága, egyetlen, méltán híres, valódi operett énekeseink, hogy a szerzőkről már említést se tegyek! Isten lássa lelkecskémet, végképp nem áll szándékomban személyeteket megbántani, mi több, művészeteteket az irónia és szarkazmus górcsöve alá vonni! Nem is tehetném, hisz Ti vagytok az egyetlen hiteles rétege Operettiának! Ti csupán tükrözhetitek Operettia leglényegét, az operettet.)
Szinte fülembe hallom, Operettia számtalan filozófusának lényegi, és érdemi, és megalapozott észrevételét, miszerint ebben a kontextusban, Földünk valamennyi országa operett ország, mi több, az ember által alkotott valamiféle, civilizációnak imponáló képződmény, operett díszlet. Igen! Azt hiszem, el kell fogadjam ezt az érvelést, ezt a szelíd, korholó kritikát. (Széljegyzetben csak szabadjon ide helyeznem egy megjegyzést:- Talán a Föld operett népei, mintha egy fokkal előrébb járnának abban, hogy felismerjék ön-ön látszatszerűségüket, mint Operettia lakói? Talán, mintha többen is élnének közöttük olyanok, akik autentikusnak tűnve, képesek erre a látszatszerűségre felhívni polgártársaik figyelmét, és mintha nagyobb ismertségnek is örvendenének, mint Operettia hasonló gondolkodói? Talán.)
Látszólagos elkeseredettségem ellenére meg kell állapítanom, hogy Operettia, alapjában véve kedves hely. Akik képesnek bizonyulnak telítődni a cukormázzal, azok számára, egy idő után, meglehetősen szórakoztatóak azok cselekedetei, akik még mindig a cukormázt kívánják habzsolni. Élvezettel vizsgálgatják Operettia történelmét, ami már csak a logika törvényének megfelelve sem lehet más, mint operett-történelem.
(A szerző, mármint jómagam, belátva, hogy semmi mást nem tehet, önként és dalolva helyezi ön-ön nyakára a kötelet, áll fel a kis sámedlira, és várja, hogy majd csak akad valamiféle operett-honfi, aki elegáns, nemzetvédő mozdulattal kirúgja ezt a sámedlit. Jelen szösszenetében képtelen felvállalni, hogy rámutasson Operettia történelmi operettsors-fordulóira, ezért inkább felvállalja, hogy rátekintsen az elmúlt húsz év eseményeire.)
Operettia legeslegújabbkori rendszerváltása, rendszerváltozása:- operett-rendszerváltás. (Szinte hallom amint az operett-radikálisok megéljenzik ezt a kijelentést! Ne tessenek előre inni az operett-medve, operett bőrére(!), mert folytatom a gondolatot.) Operett díszleteket tologattunk nagy-nagy elánnal, és azt véltük, hogy visszafordíthattuk az idő homokóráját, és ami korábban fenn volt, az most kiérdemelt helyére, lentre kerülhetett, és ami korábban mély elnyomatásban, lent volt, az kiérdemelten felszínre törhet. Közben észre sem vehettük, hogy operett-rendszert váltott fel egy más, egy újabbnak imponáló operett-rendszer.
Továrisi! Gyévocski, i Málcsiki!
Engem semmivel nem tud felvillanyozni, ha egy avítt díszletet lecserélünk, egy másik ósdi és ócska díszletre! Példaképeinket, nagy-nagy idoljainkat csereberélgetve igyekszünk támaszt lelni lelkünknek ott, ahol az támaszt nem lelhet. Kádár apánk lecserélése Vitéz Nagybányai Horthy Miklósra, egy igazi operett-szerep-csere. Annyit eredményezett, hogy minden oldalon növelhette az ócska nosztalgia iránti igényt. Elkezdődhetett az új díszletekhez, az új szirupok gyártása, mi több, nagyüzemi termelése. (Mosolyognék a részleteken, mi több – szerencsés kimaradásom okán! – hangosan hahotáznék, szívem szerint, ha nem láthatnám, hogy ismét, századjára, ezredére mint megyünk el a lényeg mellett!)
Kedves Polgártársaim!
A homokóra megfordítása ugyan képes megmérni az időt! De! Mi van abban az ominózus homokórában? Mivel is mértük mi, eleddig az időt? A homokóra, zárt rendszer. Megfordításával, látszólag felcserélődik tartalma. A rendszerváltással, egy ellentétes irányú vertikális mozgással, látszólag helyreállt a rend. Legalábbis a vertikális barbarizmus elnyerte végső(nek vélt), megérdemelt jutalmát. (Valóban! Soha, senki, semmilyen kényszer hatása alatt ne fordítsa, ne fordíthassa vissza ezt a homokórát!!!!)
Egy kérdésem maradt csupán. Vajha nem érkezett már végre el az idő, hogy bátorkodjunk feltenni esetlennek tűnő kérdéseinket? Tudjuk-e, hogy mit kívánunk mérni, és tudjuk-e hogy mivel kívánjuk azt megmérni? Felnőttünk-e ahhoz a feladathoz, hogy a szellem mérlegén legyünk képesek megmérni mindazt, amit a szellem hiányában, ön-ön szellemünktől (helyesebben:-szellemtelenségünktől) az idők sodrában elszenvedtünk?
(Utolsó széljegyzet:- első látásra, első olvasásra talán csak ennyit köszönhetek a Patmosznak, és a magyar Hüperionnak.) Persze! A tévedés összes, (hozzátéve:- szemet-lelket gyönyörködtető!), emberi kockázatával.
Mielőtt befejezném a mai napra önmagam számára kirótt penzumomat, legyen szabad még egy megjegyzéssel élnem. Ateizmus, (vagy ami azzal egyenértékű:- materializmus), kontra valódi, valóságos (tehát emberi lélekben és szellemben gyökerező!) hit kérdésköre.
A tévedés kockázatát, és vitatható szubjektivitásomat nyíltan felvállalva, töredelmesen meg kell vallanom:- én hosszasan materialista (tehát: - ateista) voltam, és számtalan vonásomban, legnagyobb sajnálatomra, még ma is az vagyok. Több mint húsz éve, hogy valamiféle benső hiányérzettől vezérelten elkezdtem keresni a lényeget, az esszenciát, a szellemet. Ezen korszakomra visszatekintve az első, lényegi mozzanat, amelyet megpillanthatok:- ön-ön farizeusságom, az a mondvacsinált, operett-hitvallás, amelyet oly remekül képes bemutatni, és szeretettel karakírozni Hamvas Béla mesterünk, tanítónk, jó barátunk.
Nos! Ehhez mérten engedtessék már meg nekem, hogy gyanúsnak véljem operett korszakunk jó néhány megtérését! (Megtérési kísérletét, megtérési kísérletének látszatát!) Ha semmi másért, akkor annak okán, hogy párhuzamot vonhassak Hüperion, és a jelen között,- a folytatás szándékával. (Kegyelem szerint:- gondolataim elmélyítésével, felszíntől haladva a mélyrétegek irányába, ahogy az egy jófajta olvasónaplóhoz illik.)
|
Blog 
