Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte: - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják? Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta az alábbi verset:
"Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)
Majd folytatta: - "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!! Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe. Sírtam... És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldalinak nevező megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.
egyszerre szólaltak meg. itt nálam a zene és a szomszéd kertek felől a zongorázó nő, aki mindig ugyanazt a kínai sanzont játssza, miközben túlcsorduló érzelmekkel énekel. ez... jó... itt lüktet lassan és hömpölyög a testem körül az in the mood for love, a filmtörténet talán legerősebb erotikájú alkotása, melynek komoly és szomorú szexuális töltetét annak ellenére tudták az alkotók a végletekig fokozni, hogy fizikailag egyszerűen nem történik benne semmi, semmi olyan, amit mi éjszakénként és reggelenként vagy napközben bármikor művelni szoktunk. szóval épp a súrlódás hiánya miatt lesz a kép légies és erotizál engem elemi erővel. és jó az is, hogy még nem vagyok tiszta és ma sem leszek, de Most hallom a lüktető, leheletfinom zsongást és a kertek irányából a nőt, ami oly élővé teszi az ittlétemet és gyengéden átkarol, megtart jelen időben erre a pár pillanatra. és hálás vagyok, hogy a nő Most nem rontotta el a ritmust és nem sikongta túl a zene csendjét, és hálás vagyok a távol-keleti kultúra esztétikai tökéletességéért, kifinomult nézőpontjáért is, amit újra és újra a részemnek érezhetek.
Nem olyan rég sok mindent szerettem írni. Sok jóról, rosszról, problémákról, mindarról, amik örömmel teli élmények voltak és olyanokról is, amelyek kevésbé jó dolgok és nem tudok szó nélkül elmenni mellettük.
Mindig rettegtem a közhelytől, a sarkítástól és a színvonaltalanságtól. Aztán hogy hogy nem, nem írtam többet, csak néhány, az eddiginél is fércebb munkát.
Semmi olyat nem tudok leírni, mint amit mások ne fogalmaztak volna már meg helyettem. Hozzátenni pedig nem tudok a problémákhoz, de elvenni sem. Az élmények pedig kevesek, és talán gyerekesek is, mert mintha tizenhat lennék, kit érdekel, hogy én most egy lemeznek vagy zenekaros fotónak örülök-e éppen? Senkit.
Sok minden nem változott, mióta valami épkézláb gondolatot próbáltam leírni.
A világ ugyanúgy forog, az idő ellenem dolgozik. A politika ugyanolyan szintű, mint volt, a média még mindig manipulál, a munkanélküliség nő, ezen pedig még az iskolázás sem segít. Sajnos. Az ebben a katyvaszban élő emberek pedig még mindig vagy magasról tesznek az egészre, vagy sopánkodnak, kiábrándulnak és szidják a rendszert. Ha pedig kapnak valamit, amit mások hoztak létre másokért, mindegy hogy azt pénzért vagy elhivatottságból tették, az nem tetszik nekik részben vagy egészben és sárba tiporják, egy meglehetősen egyszerű mozdulattal, szavakkal vagy anélkül.
...Humorba ágyazása és folytonos kijelentgetése csak még inkább fokozza azt a kényszert, hogy a saját magunkról kialakított képzelt objektív képehez alkalmazkodva eltaszítsunk minden olyan embert, akire valójában mindennél jobban vágyunk, csak képtelenségnek tartjuk magunkat a változásra.
Nekem ne mondja senki, hogy azért van itt, mert élvezi a magányt.
Én is telehazudtam a saját képemet azzal, hogy antosziciális jellegemnél fogva ez a már jól bevált elillanó mechanizmus tökéletesen kielégíti a független nő image-omat alkotó egyéniségemet.
Na persze.
Én nem vágyom arra, hogy megérintsenek...
Arra sem, hogy szerssen valaki...
Arra sem,hogy együtt aludjak egy olyan férfival, akit képes vagyok a legnatúrabb körülmények között is lángra lobbantani...és aki ugyanezt nálem is eléri...
Arra sem vágyom, hogy elinduljunk a nagy semibe és felfedezzük azokat a még ismeretlen vidékeket, amikről korábban az álmaink és később a meséink szólnak majd...
Úgy döntöttem, hogy felhagyok a saját magamat szarkasztikusan ábrázoló képregények festegetésével és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy az itt leírt "nem vágyom rá" szövegek valósággá formálják bennem azt a festményt, amit szívemnek legkisebb zugában tárolok egy érzelmi tragédiám óta...
Nem magyarázat a sebesülés tartóssága arra, hogy elkerüljük az elkerrülhetetlent...vagyis, hogy képessé tegyük magunkat az öröm megélésére a legmagasabb fokon..
Süket duma, hogy:" örömtelen az életem..."
Az élet tele van vele...tálcán kínálja...csak elcsesztük...legyen már bátorságunk nem a másik fejére kenni...mert mi asszisztáltunk hozzá legintenzívebben vagy éppen mi voltunk a bohócok azon a színpadon, ahol nem árnyjáték zajlott, hanem marionette bábuként rángatott egonkkal összekapaszkodott gyávaságunk volt a FŐSZEREPLŐ...
Blog 
