egyszerre szólaltak meg. itt nálam a zene és a szomszéd kertek felől a zongorázó nő, aki mindig ugyanazt a kínai sanzont játssza, miközben túlcsorduló érzelmekkel énekel. ez... jó... itt lüktet lassan és hömpölyög a testem körül az in the mood for love, a filmtörténet talán legerősebb erotikájú alkotása, melynek komoly és szomorú szexuális töltetét annak ellenére tudták az alkotók a végletekig fokozni, hogy fizikailag egyszerűen nem történik benne semmi, semmi olyan, amit mi éjszakénként és reggelenként vagy napközben bármikor művelni szoktunk. szóval épp a súrlódás hiánya miatt lesz a kép légies és erotizál engem elemi erővel. és jó az is, hogy még nem vagyok tiszta és ma sem leszek, de Most hallom a lüktető, leheletfinom zsongást és a kertek irányából a nőt, ami oly élővé teszi az ittlétemet és gyengéden átkarol, megtart jelen időben erre a pár pillanatra. és hálás vagyok, hogy a nő Most nem rontotta el a ritmust és nem sikongta túl a zene csendjét, és hálás vagyok a távol-keleti kultúra esztétikai tökéletességéért, kifinomult nézőpontjáért is, amit újra és újra a részemnek érezhetek.
Nem olyan rég sok mindent szerettem írni. Sok jóról, rosszról, problémákról, mindarról, amik örömmel teli élmények voltak és olyanokról is, amelyek kevésbé jó dolgok és nem tudok szó nélkül elmenni mellettük.
Mindig rettegtem a közhelytől, a sarkítástól és a színvonaltalanságtól. Aztán hogy hogy nem, nem írtam többet, csak néhány, az eddiginél is fércebb munkát.
Semmi olyat nem tudok leírni, mint amit mások ne fogalmaztak volna már meg helyettem. Hozzátenni pedig nem tudok a problémákhoz, de elvenni sem. Az élmények pedig kevesek, és talán gyerekesek is, mert mintha tizenhat lennék, kit érdekel, hogy én most egy lemeznek vagy zenekaros fotónak örülök-e éppen? Senkit.
Sok minden nem változott, mióta valami épkézláb gondolatot próbáltam leírni.
A világ ugyanúgy forog, az idő ellenem dolgozik. A politika ugyanolyan szintű, mint volt, a média még mindig manipulál, a munkanélküliség nő, ezen pedig még az iskolázás sem segít. Sajnos. Az ebben a katyvaszban élő emberek pedig még mindig vagy magasról tesznek az egészre, vagy sopánkodnak, kiábrándulnak és szidják a rendszert. Ha pedig kapnak valamit, amit mások hoztak létre másokért, mindegy hogy azt pénzért vagy elhivatottságból tették, az nem tetszik nekik részben vagy egészben és sárba tiporják, egy meglehetősen egyszerű mozdulattal, szavakkal vagy anélkül.
...Humorba ágyazása és folytonos kijelentgetése csak még inkább fokozza azt a kényszert, hogy a saját magunkról kialakított képzelt objektív képehez alkalmazkodva eltaszítsunk minden olyan embert, akire valójában mindennél jobban vágyunk, csak képtelenségnek tartjuk magunkat a változásra.
Nekem ne mondja senki, hogy azért van itt, mert élvezi a magányt.
Én is telehazudtam a saját képemet azzal, hogy antosziciális jellegemnél fogva ez a már jól bevált elillanó mechanizmus tökéletesen kielégíti a független nő image-omat alkotó egyéniségemet.
Na persze.
Én nem vágyom arra, hogy megérintsenek...
Arra sem, hogy szerssen valaki...
Arra sem,hogy együtt aludjak egy olyan férfival, akit képes vagyok a legnatúrabb körülmények között is lángra lobbantani...és aki ugyanezt nálem is eléri...
Arra sem vágyom, hogy elinduljunk a nagy semibe és felfedezzük azokat a még ismeretlen vidékeket, amikről korábban az álmaink és később a meséink szólnak majd...
Úgy döntöttem, hogy felhagyok a saját magamat szarkasztikusan ábrázoló képregények festegetésével és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy az itt leírt "nem vágyom rá" szövegek valósággá formálják bennem azt a festményt, amit szívemnek legkisebb zugában tárolok egy érzelmi tragédiám óta...
Nem magyarázat a sebesülés tartóssága arra, hogy elkerüljük az elkerrülhetetlent...vagyis, hogy képessé tegyük magunkat az öröm megélésére a legmagasabb fokon..
Süket duma, hogy:" örömtelen az életem..."
Az élet tele van vele...tálcán kínálja...csak elcsesztük...legyen már bátorságunk nem a másik fejére kenni...mert mi asszisztáltunk hozzá legintenzívebben vagy éppen mi voltunk a bohócok azon a színpadon, ahol nem árnyjáték zajlott, hanem marionette bábuként rángatott egonkkal összekapaszkodott gyávaságunk volt a FŐSZEREPLŐ...
Leszakadtak angyali szárnyaim. Pedig voltak, biztos, hogy voltak, emlékszem rá, valamikor még négy-öt éves koromban láttam is őket. Minden gyereknek van? Ez kérdés? Ez nem kérdés. És abban is határozottan biztos vagyok, hogy nem ikaroszi összetákolt szárnyak voltak, habár apám és anyám készítette őket. Azokkal szállhattam volna felfelé, a Nap nem árthatott volna nekik.
Blog 
