|
 Egy ilyen kérdés megválaszolásához, mint általában egy félreérthetően feltett kérdés esetében, célszerű definiálni, hogy mit jelent az "írás". No, nem etimológiailag (szószármaztatás, szófejtés, szóeredet), hanem a gyakorlati életben. Ez a kérdés félreérthető. Írni sok mindent lehet és sokféleképpen. Az írás, mint egyfajta kollektív tudás, képessé teszi az embert évezredek óta valami átadására, olyasvalaminek a megörökítésére, amely az egyetemes tudás, kultúra, művészet alapját teremthette meg.
Az írás és később a nyomtatás eljutatta, széles társadalmi körök részére elérhetővé tette az információt. Az információ társadalmakat alakított át, történelmi korokat formált, míg csaknem mindenki számára hozzáférhetővé vált maga az olvasás képessége. Mit sem ér az írás, mit sem ér a publikáció, ha a jelet nem vagyunk képesek dekódolni. Ezért tanulunk meg olvasni. Az olvasás-megértés instruálja az egyént, valamit hozzátesz az életéhez, megért, belefoglal, átlát, egyenszilárd szerkezetet épít fel. Jellemformáló, ezt bizton állíthatjuk.
Lássák, már megint bekerültünk egy ördögi körbe. Kérdést kérdésre halmozunk. Merthogy az írás információ. Leképezhető bitekkel, egyesekkel és nullásokkal. Mégis, mily csodálatos a lélek és a matéria, merthogy egy irodalmi mű elgondolkoztat, nevetésre-sírásra késztet, míg egy politikai újságíró cikke pusztán tényeket közöl. Még az is megeshet, hogy a szavak nagy része mindkét műben azonos.
- Mi különbözteti meg a két írást?
- Mi hát a különbség az egyesek és a nullák között?
- Miért jó egy könyv vagy miért nem jó?
Érdekes kérdések ezek, amelyek sokváltozós függvényként adják nekünk az "értékesség", "másság" érzését.
Visszatérve eredeti kérdésünkre, az "írás" fogalmát szűkítsük le ebben a kérdésben az olyan művek kategóriájára, melyet szépirodalomnak is nevezhetünk.
Mindazonáltal ezen kategorizálás sem pontos, hiszen amiről én írok, az inkább az önnevelés, önismeret illetve az "én" gondolatok publikációja. E portál funkciója is ez. Oszd meg, okolj és tanulj, nyílj meg, adj és fogadj. Szeretettel és tisztelettel.
A vitaindító kérdésre a válasz, az én válaszom egy aláhúzott "igen". A magányosság szükségeltetik, kell valamiféle hiány. Ha nincsen meg, az író menekül. Rohan a magányba, mert boldogsága egyben veszte is. Szüksége van erre a hiányra.
A szavak és mondatok összeállnak, logikai egységet képeznek térben és időben, képzeletünket mozgósítva elrepítenek távoli tájakra, régmúlt vagy jövőbeli korokba. Láttatnak velünk egy világot, mely ha mégoly valóságos is volt, pusztán annak az, aki ténylegesen megélte a lét rezdüléseit, a korok hangulatait. Nem voltál ott, nem érezhetted az illatokat, agyad nem foghatta fel a városok lüktetését. Neked ez csupán egy álomvilág. Mégis tartalommal tölt el, megéled a megélhetetlent, ott és akkor vagy, szellemed elrepít.
Talán akkor jó egy "írás", ha valamiféle kielégítetlen állapotot szüntet meg, valami olyasmit ad, melytől a rendetlenség renddé válik, a bizonytalan bizonyossá, leköti szellemünk kalandos csapongásait, beleélhetővé téve az egyént egy olyan szituációba, amelyben képes azonosulni egy vagy több karakter élményeivel, töprengéseivel, hibáival stb. Magát látja, játszik. Nem ő az. Játszik, illetve eljátszik a gondolattal. A könyv vezet. Egyutas, váltó nélküli vonaton robogsz, mely egységétől nem vagy képes eltérni. Kinézel az ablakon, tájakat, korokat látsz. Arcok suhannak el melletted, szavakat, gondolatfoszlányokat kapsz el, forgatod a fejed ide-oda. S közben tapasztalsz. Eljátszod, hogy te is lehetnél az. Szerelmes, magányos, nyerő vagy vesztő pozícióban, morálisan magasan lebegve vagy a földön csúszva. Kegyelmet kérsz vagy dacosan felemeled fejed, s nem engedsz. Mindez te vagy, mégis nem veled történik. Nincs letérés az útról. A könyv egyszerre börtönöd és megszabadítód.
Meggyőződésem, hogy nem kell keresni a könyvet.
A könyv megtalál téged. Bemész egy könyvesboltba, céltalanul lézengsz, nézegeted a polcokat, mely roskadásig telítettek a könyvekkel. És mégis, a lelki csatornák irányítanak. Ne keresd, megtalál. Odamész a polchoz és leveszed. Szinte vonz, lehet a borítója tépett, nyúzott. Nem érdekes. A tartalom a lényeg. A zene is megtalál. Fogva tart. Egalitárius a könyv.
Felborított állapotot rak egyensúlyba. Írsz. Oka a megosztás. Lehet ez öröm, fájdalom, tapasztalat. Nem hiszek abban, hogy az írás öncélú lenne, vagy pusztán exhibicionista hajlamunk, törekvéseink levezetésére szolgálna. Nem. Az írás valaminek a manifesztációja, oldás és kötés. Írsz, ha fájdalmad van, írsz, ha örömöd van. Megtisztulás. Az írás sok esetben purifikáció. Gyóntatószék, papod a papír kinek megvallod bűneid. Nem kérdez, s te mégis vallasz. Nehéz szerep. Kérdéseidre senki sem felel, egyáltalán képes vagy megfogalmazni a kérdéseid? Ha igen, akkor már a válaszok is léteznek.
Egyre jobban szeretem a verseket.
Aki képes matematikai pontossággal a legmélyebb lelki síkokat érinteni, minden ideg és lelek szálamat megmozgatni, az zseni. Annál szebb nincsen számomra. Két merőben eltérő világ egyesítése, melyben a matéria egyesül a spirituális világgal. Jin és Jang. Fény és árnyék. Mintha két egyesíthetetlen anyagot egy isteni kovács egybegyúrt volna. A zene is pontosan ilyen.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
bár nem nagyon lenne mivel, mert egyetértek, legalábbis az előttem szólóval.
:-Ö
az íráshoz magány kell, vagy düh vagy szerelem vagy vagy...
az olvasáshoz is jó magány, de ne légy magányos... mert akkor nincs kivel megosztani az élményt
hogyan teremtesz magányt a fent említett dolgokhoz, hogy közben ne légy magányos?
egyébként szépen közvetítetted, hogy neked mit jelent,bár, én spec nem nevezném önző állapotnak.
a minap olvastam egy beszélgetést Müller Péterrel, ő mondta:
"Karinthy Frigyesnek van egy nagyon figyelemre méltó gondolata. Azon tűnődött, hogy miért nem tudott szomorúan, depressziósan írni, miért csak akkor, ha az öröm elborította. És rájött arra, hogy azért, mert a szomorúság és a depresszió nem a lelkünk valóságos állapota. Amikor szomorú volt, nem a valóságban járt. Az ember a valóságban akkor jár, amikor az öröm állapotában van."
A felvetett kérdés meglehetősen érdekes. Én személy szerint nem tudok írni, csak akkor, ha be vagyok fordulva. Úgy értem, depis vagyok. Nem tudom, valahogy kikívánkoznak olyankor a szavak. És nem vágyom társaságra sem. Épp csak a magaméra. És furcsa módon évszakokhoz is kötött az alkotási kedvem: ősszel és télen születnek a legjobb írásaim.
Ha ebbe kicsit jobban belegondolok, akkor igen, egyetértek, kell a magány az íráshoz. Engem az is zavar, ha vannak a közelemben. Nem szeretem, ha zizegnek körülöttem. A pezsgés elvonja a figyelmemet. Meg aztán, ahhoz, hogy lelkem legmélyéről elő merjenek bújni a szégyenlős gondolatok, nyugalom kell.
A héten meghírdettem itt Kecsin, hogy irodalmi önképző kört indítok. Tettem ki plakátot a legforgalmasabb helyekre, kávézókba, teázókba és vittem el iskolákba is. Az irodalmi körünk ugyanis kezd kiöregedni, és kellenének a fiatalok. Megpróbáltam összeszedni őket.
Mindent klasszul kitaláltunk, izgatottan vártam a mai napot. Elkérem a terem kulcsát, felmegyek, leülök a tanári asztalhoz és várok... várok... és nem jön senki... de senki az ég egy adta világon.
Először rettenetesen elkeseredtem. Nem értettem, miért kaptam ezt a pofont. Egy százezres városból nem lehet összeszedni 20 embert? Ez nekem magas. Aztán letörtem, elmentem a Nekem 8-ba (teázó) és elpanaszoltam a dolgot Dórinak, aki segített volna órákat tartani, magyar-újságíró szakon végzett. Azt mondta, semmi gond, jövő héten is menjek el, hátha csak érési időre van szüksége a dolognak. Meg aztán holnap (11.15.) felolvasó est lesz náluk, ahol szintén kihírdetik ezt a lehetőséget, menjek el, aztán lesz, aminek lenni kell.
Egy szó, mint száz, nem adjuk fel egy könnyen!
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.