Mesék. Jaj, a kedves olvasót már itt el fogom veszíteni! Fokozom: magyar tündér- és hősmesék. Ajaj, az olvasók fele, már el is fordította a tekintetét, és keres valami mást, valami aktuálisat, korszerűbbet, valami megdöbbentőt, amiről azt hiszi, hogy hatással lesz rá. Na még egy lépcső (itt fogom a maradék érdeklődők harminc százalékát elveszíteni): a magyar tündér- és hősmesékben található sámánhitre utaló motívumok. Kimondtam, azaz leírtam, már nincs visszaút, de ezzel csak a maradék maradékának a tizede fogja tovább olvasni a cikket. Hogy miért? Egyrészt: mert nem fantasy, sci-fi irodalom, anime, manga, vagy valami Harry Potter történetről lesz szó. Másrészt: mert a sámánhitet, illetve annak magyar vonatkozását, a táltos alakjához kötődő képzetkört az elmúlt években annyira lejáratták, hogy már az is ciki, ha valahol szóba kerül. Értem én, tudom én… Csakhogy! A magyar tündér- és hősmesék olyan motívumokat őriznek évszázadok óta, és olyan életszemléletet hordoznak magukban, amelyek nemhogy alapvetően meghatározhatják valakinek a gondolkodásmódját, hanem ez a mi örökségünk. Örökség, még a kereszténység felvétele előtti misztikus időkből.

Tudom, most az fog a szkeptikus olvasó eszébe jutni, hogy de hát miről beszél ez? Hiszen mióta itt élünk a Kárpát-medencében, azóta annyiféle keveredés történt, annyi idegen hatás ért bennünket – és igaza is van! Ez már a mi édes anyanyelvünkről is elmondható, hiszen kb. 300-ra tehető azon szavak, vagy szótövek száma, ami kimutathatóan ősi származék (alapnyelvi kifejezés), a többi mindenféle jövevényszó, többségében szláv. De azt kell mondjam, hogy minden mesének van egy szerkezete, struktúrája, szüzséje, ahol egyes elemek megléte feltételezi egy másik elem hozzákapcsolódását (ezt persze nem én találtam ki, hanem V. J. Propp). Lássunk erre egy remek példát, Az égig érő fa meséjének kompozícióját:

1. az öreg király kertjében van egy égig érő fa

2. a király szépséges lányát elrabolja a fáról lejövő fergeteg

3. sokan próbálnak feljutni a fára sikertelenül

4. egy kis kondás gyerek, Jánoska vállalkozik, akinek tanácsot adott egy malac, hogy mit kell tennie

5. a kondás útnak indul és baltájával grádicsot vág a fába- így jut feljebb

6. egy elnyúló ág végén, egy levélen egy országot fedez fel

7. elér egy gyémántlábon forgó várhoz, ahol találkozik a királylánnyal

8. a kilencfejű sárkánynak, azt hazudják, hogy Jánoska a királylány inasa

9. a sárkány egy rossz ló ápolásával bízza meg

10. a lovat megeteti parázzsal, az meggyógyul (kiderül, hogy öt lába van!)

11. a ló tanácsára elpusztítják a sárkány erejét rejtő hét lódarazsat

12. a lovon visszatérnek a király országába és megtartják a lakodalmat

Szépen, tisztán és napnál világosabban kimutathatóak a sámánhitre utaló jegyek. Van itt minden, vegyük őket sorra:

Mesekincsünk általában azonos az Európa szerte elterjedt mesékkel, de van néhány sajátosan elütő típus, ami csak a magyar hagyományokban lelhető fel. Ilyen például a „Tetejetlen fa” vagy „Égbenyúló fa” motívuma. A nyugati kultúrkör ismeri az Égig érő paszulyhoz hasonlatos meséket, de a mieink rendelkeznek olyan jegyekkel, ami alapvetően megkülönbözteti azt tőlük. Talán érdemes ott elkezdeni, hogy azok a mesék, a mieinktől eltérően hazugmesék és azoknak egy tréfás eleme a babszáron való felmászás. A lódítás másik motívuma: a hős a paszuly tetején a mennyországba jut fel s ott szentekkel találkozik. Ehhez képest a magyar hősmesében a fiatal hős azért vállalkozik a fa megmászására, mert az egy próba: így nyerheti el az elrabolt királylány kezét. Másrészről nálunk színét sem látjuk a mennyországnak vagy szenteknek, hanem a fa ágai között különböző tájak tárulnak a fiatal hős elé, aki baltájával vág rovátkákat a törzsbe és így jut egyre feljebb és feljebb. Ez a fa jelképesen az életfa, mely összeköti a különböző valóságokat, amelyek rétegesen, egymás felett helyezkednek el. Az égig érő fa, voltaképpen az átjáró az egyik régióból a másikba, de azt csak a megfelelő képességekkel rendelkező ember használhatja, hiszen erre a fára nem mindenki mer, vagy nem mindenki képes felmászni. Az életfa és a hozzá kapcsolódó képzetkör minden sámánhitű népnél megtalálható, rengeteg párhuzamot hozhatnánk a világ bármely tájáról az amerikai földrészről Ausztráliáig.

V. J. Propp a táltos lovat segítőként tünteti fel, aki számos funkciót lát el gazdája mellett: segítheti a hőst helyváltoztatásában, részt vehet az ellenséggel való küzdelemben vagy aktívan, vagy tanáccsal, meggyógyíthatja gazdáját, stb. A csodaerejű ló nem kizárólagosan a magyar mesék szereplője, más népek mitológiájában is találunk a mi táltosunkhoz nagyon hasonló tulajdonságokkal rendelkező paripákat: Pégaszoszt, aki Perszeusz szárnyas paripája; Rakhst a perzsa hérosz, Rusztem lovát, aki megérezte a gazdájára leselkedő veszedelmet; Granit a germán mitológiából ismert Sigurd – vagy Siegfried segítőjét. Talán a legtöbb egyezést Sleipnir mutat, aki Odin szélvészgyors nyolclábú paripája. Az ő hátán jutott el Hermodr, a germán istenek hírnöke az alvilágba, Hel föld alatti birodalmába. De ezektől a természet feletti képességekkel rendelkező segítő társaktól – repülnek, gyorsak, gazdájukat képesek egy másik világba eljuttatni - a magyar táltos ló fontos formai jegyekkel válik egyedivé. Diószegi Vilmos a következőkkel foglalta össze a táltos ló és a hozzákapcsolódó jellegzetességeket népmeséinkből:

1. A táltos ló jövendő tulajdonosa rendkívüli módon tudja meg, hogy miként juthat a táltos lóhoz

2. A leendő táltos hitvány, rossz gebe

3. Nemhogy ő vinné a hátán a gazdáját, hanem ellenkezőleg a hős cipeli. Közben meg is döglik, de újra éled

4. A hitvány állatról a hősnek gondoskodnia kell, ekkor változik táltos lóvá

5. Amikor a hős valamilyen vállalkozásra indul, eleven szénnel kell megetetnie táltos lovát. (Némely változatban így válik a hitvány gebéből táltos ló)

6. A táltos ló –gazdájával a hátán- elhagyja a földet, felemelkedik a levegőbe, s oda megy vele, ahová gazdája akarja.

A táltos ló és a táltos dob összefüggéseire sem térnék itt ki, hadd álljon helyette egy egyszerű találós kérdés: „Nekem olyan kis lovam van, amelyik minden házba benyerít!”

Az egyes motívumok előfordulása ok-okozati viszonyban áll egymással: az egyik megléte magával vonja a másikat, és ez szinte mindegyik történetről elmondható. Ha valaki természetellenes módon vagy körülmények között látja meg a napvilágot, akkor annak rendkívüli feladatokat kell végrehajtania. Mindig a legkisebb, legszerencsétlenebb fiú, tehát, aki elüt az átlagostól képes megmászni az égig érő fát (a hős tudományszerzésére most nem térnék ki, a „szétdarabolás” motívumaira), ahová a sárkány magával viszi az elrabolt királylányt. Ha a hős találkozik egy girhes-görhes csikóval az nagy valószínűséggel táltos ló, aki a történet végéig mellette marad és segíti. A rend a mese végére helyreáll, a hiány megszűnik: amit jelen esetben a királylány megmentése jelképez. A királylány személyével kapcsolatban nem feltétlenül kell egy nőre gondolni, nem véletlen, hogy az ilyen elrabolt királylányok különböző tulajdonságokkal vannak felruházva, hogy sokatmondó jelzőkkel illetik, például erdőzöldítő vagy mező virágoztató.

Ezekből nagyjából, a teljesség igénye nélkül, kirajzolódhat nekünk egy kép arról a személyről, aki a honfoglalás kori magyarok hitvilágának központi szereplője volt és mivel lényegesen sok egyezést fedezhetünk fel más sámánhitű népek hiedelmeivel, arra következtethetünk, hogy feladatköre, jelentősége ugyanolyan lehetett, mint a jelenkori sámánoknak. A kereszténység felvétele után a sámánhithez kapcsolódó tevékenységeket üldözték, úgy gondolták, hogy aki ezeket űzi az az „Ördöggel” cimborál, és az egyház törvényszéke hosszadalmas pereskedés után elítélte. De a nép félelemmel övezett tisztelettel bánt azokkal az emberekkel, akit a szellemek kiválasztottjának gondoltak, aki felbukkant a semmiből és csak tejet vagy tojást kért. Ezekben a kisprózai művekben olyan titkot adtak tovább egyik nemzedékről a másikra, ami az uralkodó katolikus vallással szöges ellentétben állt, de így fennmaradhatott néhány eleme annak a hitvilágnak, ami korábban jellemző lehetett a magyarságra. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen, vagy a hasonló mesék még korunk embere számára is üzenettel bírnak, és ez nagyobb hungaricum, mint amit bármiféle imázs-központ elgondolni is képes: mert a leleményességre, a kitartásra, az igazi értékek megőrzésére és fenntartására mutatnak példát.

Felhasznált szakirodalmak: V. J. Propp: A mese morfológiája, Bp. Gondolat Kiadó, 1975.

Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben, Bp. 1958.

Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Bp. 1967.