|
 Vannak napok, mikor nem szeretem az embereket; nagy tömegben különösen nem. De ilyenkor is ki kell mozdulni, még ha fogcsikorgatva is. Felszállok a buszra. Eddig sima ügy. Pont vége az iskolának és a csupa önfeledt elme bohón adja át magát a szabadság illúziójának; minek következtében néhány táska landol a jobb vesémben (mert ugye levenni luxus). Ugyan, semmi gond... A baj csak az, hogy szinte egy olyan értelemmel megáldott ifjú humanoid sem akad, akinek feltűnne, hogy ez esetleg nem helyes. Ha meg szólok, én vagyok a rossz (mázli hogy bátran szólhatok, mert nem igazán akar kötözködni senki – pedig néha annyira jó lenne). „Azokon a napokon” a tömeg egyébként is kihívás számomra – kitágul az intim szférám, és fejben válogatott módszerekkel igyekszem minden „betolakódó” életének utolsó pillanatait minél hosszabbá és ennek kapcsán minél fájdalmasabbá tenni; mert megérdemlik...
Egyébként is sokszor gondolkodóba ejt, hogy vajon mást nem zavar az, hogy egész életünkben úgy vagyunk összezárva, akár a heringek a konzervben...? Most hallottam egy elméletet a dohányzás egyféle lelki magyarázatára: mikor szívjuk a cigit, legalább az a kis levegődarab a miénk...
Este megtámadom az egyik multit; sokminden kell, talán olcsóbb is (nem, de ez van...) és van amit csak ott kapok. Szerencsére nincsenek sokan (mihez képest, ugye), ám hamar feladom. Mindenki csak ténfereg, elém áll, le se tojja, hogy éppen arra mennék stb.; talán van akinek ismerős a helyzet. Ha nem akarok bekattanni, jobb ha mielőbb elhagyom a létesítményt. Kasszához érve a következő jelenet szemtanúja leszek: fiatal házaspár a fiatal gyerkőccel fizetnének; anyuka megkérdi a kislánytól: „Kérsz Hubba-Bubbát? Tudod, ez az amit reklámoznak!”. Ja, akkor meg kell venni! Csak arra tudok gondolni, hogy mielőbb kijussak innen...
Hazaérve még forr bennem valami; bár direkt gyalog jöttem, hogy az a három-négy kilométer gyógyítgasson. TV bekapcs. Hogy minek, azt magam sem tudom. Bár van pár érdekes, amit szeretek nézni. Utoljára egy, az egészségesebb életre „nevelő” műsort dob elém a világháló. Sokmindenen mosolygok én is, és sokszor a szakértő is; az elhangzott kérdések kapcsán. „Próbáljuk közelebb hozni az emberekhez; hogy Józsi bá’ is megértse”. Lehet, hogy eretnek gondolat, de... minek? A biológiát már így is annyira lebutították, illetve túlmisztifikálták, hogy nem kéne. Ugyanis vannak dolgok, amiket csakis szaknyelven lehet elmondani (ami valójában nem lenne az, ha Józsi bá’ anno vette volna a fáradságot és megjegyez pár érdekességet az általánosban). Ez csak egy dolog. De miért mindig „mi” hozzuk az emberek elé a jót? Ők miért nem hajlandóak közeledni? Ha csinálnék egy műsort (nem szakműsort, hanem olyan mai divatosat), ami a rákkal foglalkozna, tuti „milliók” néznék; de nem tudnának többet a betegségről (csak azt hinnék, hogy többet tudnak). És ami a szomorú, hogy az igazán fontos dolgoknak szinte senki nem nézne utána. Akkor én minek foglalkozzak ezekkel az emberekkel? Én tudom amit tudok; ha meg mondok valamit, arra úgysem hallgat senki, mert egyszerűen ahhoz már lusták, hogy leemeljenek egy könyvet a polcról, vagy két szót beírjanak a keresőbe... A szabadság és önmegvalósítás korában csupán a gondolatainkat hagytuk el valahol félúton; semmi kis áldozat azért a boldogságért, amit a tudatlanság adhat.
Ennyi (nem is, de ez most nem számít). Végül persze lenyugszom, de mindig fáj ilyenkor végignéznem a kivilágított lakótelepen. Tudom, hogy nem rossz „az ember”, de lehetne jobb is...
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
nem lehet visszacsinálni?
Irigyellek, hogy félelem nélkül rászólhatsz a nemtörődöm emberekre.
Editke: milyen jó szemed van
Bogi: de lehet, úgyhogy most "elszomorítalak"
Egyébként meg lásd, te is gondolkodsz és szerintem sokkal többen vagyunk ezzel, mint hinnénk. Ne az arctalan tömeget vedd észre, keresd az egyet.
Mindazonáltal, mint írtam volt, átérezem. És igazad is vagyon.
Kommentem a cikkedhez.
Felül kell emelkedned a "társadalom" és a "tömeg" valamint az egyének felelősségén. Azt kell megértened, hogy nincs társadalmi együtt gondolkodás, nincs felelősség. Nincs is társadalom. Csak egyének, és kis csoportjaik.
Azt kell megértened, hogy neked, egyénnek, hol a helye ebben a masszában. Mennyivel vagy több nála azzal, hogy gondolkozol, mennyivel vagy felelősségtelje sebb, mert érdekel, hogy másokra hogy hatnak a cselekedeteid. Ha ezt felfogod, rájössz, hogy sokaknál több vagy, valaki pedig még nálad is több. Ekkor megérted, hogy mivel nem vagyunk egyenlőek, nem is várhatod el az emberektől(!!!) , hogy úgy gondolkozzanak, mint te. Egyszerűen képtelenek rá.
Ha ezt elfogadod, komoly lelki megnyugvást fogsz átélni és átértékeled a körülötted hömpölygő masszát. Ettől fogva csak az egyéneket fogod keresni benne, akik legalább annyik, mint te, vagy jobbak. A többi meg...
Ez van.
Tanult kollégám mondását ide tenném:
" Don't panic, if you can't solve world hunger. "
De a legviccesebb, hogy ez nem "életkori sajátosság", ahogy azt a bölcs idősebb korosztály szokta nyugtázni. Ugyanis a Moszkva téren a 4-esre felszállva egy idős asszonyka alig tudott már menni még csúcssebességet kölcsönző botjával is, mire mögötte egy szintén saccra a második világháború idején fogant uraság majdnem fellöki, és még neki áll feljebb, hogy mi az, hogy a kombinó szűk folyosóján nem szökken fel a néni legalább a plafonig, hogy ő tovalibbenhesse n, és hogy miért tartja fel. Persze utasok csak néztünk egymásra értetlenül, és az idős nénit egy pillantással megnyugtattuk, hogy csak egy szavába kerül, és a manusból a szart is kiverjük, hogyha tovább pampog.
Persze nem tudhatjuk a mögöttes okát, hogy mitől volt ilyen emberünk, ahogy Atomkukac is mondta, minden ember más, máshogy reagálunk ingerekre. Lehet úri helyen szocializálódna k egyesek, ahol ez meg az "normális", míg nekünk "nem kívánatos viselkedés". De vannak alapvető normák, etosz-étosz fogalma, amiket még gyermekkorban érdemes megtanulni. Sajnos ez van.
A másik téma, ami a cikkben felmerült: hogy mikkel bombáznak minket, embereket. Teljesen egyértelmű, hogy ami a tévéből folyik nem más, mint marketing, hiszen fontos olyanokat mondani, amire az ember felkapja a fejét, amire azt mondja, hogy "Hm, ez új, akkor nekem ez kell!"; gondolok itt a bifidusz-eszenziszre meg az élő joghurtkultúrár a. Nem mondom, hogy az a joghurt nem finom vagy talán még egészségesebb, mint a többi, de azt mondom: érdemes a dolgok mögé nézni, elgondolkodni, hogy "Ez vajon nem csak parasztbutítás?". Lássuk be, némelyünk ezt letudja azzal, hogy "Minek, mikor szakértők mondják? És egyébként is: kinek van erre ideje, hogy ilyesmikkel foglalkozzon?!".
Az ember tömegben buta, és ezt használják ki elég sokan. Ilyen világot élünk. Próbáljunk meg élni benne mi is, de csak ésszel, mert a sajtot is kibeszélik a szánkból.
Egyszer volt arra is példa, hogy pont az orrom előtt két idős néni egy helyre startolt rá, majd egymást méregették, hogy vajon a másik átadja-e vagy mégsem, aztán hirtelen a zord arcuk hihetetlen nyájasba csapott át, és mondták a "Üljön csak le! - Neeem, csak két megállót megyek, tessék csak!"-okat. Végül már annyi ideje csinálták ezt, hogy mondtam nekik, hogy "Bocsánat!", és leültem én.
Persze én is elítélem az ilyesmi embereket.
És ha már ott tartunk, hogy ki mit ítél, és hogy "ne ítélj, hogy ...", akkor az egész cikk olyan, hogy ítélkezés, és a hozzászólások is? Nem azok, csak vélemények. Én is véleményeztem, holott alapvetően emberbarát vagyok, és hiszem, hogy tényleg jó ember az ember. Csak lehet ezt valahol félúton elfelejti, és már mégsem olyan jó.
Véleményt formálok másokról, de nem ítélek, mert tudom, hogy nekem is millió hibám van. Csak véleményezek.
Szilvi:
Annak nagyon örülök, hogy aktív vagy és megosztod velünk a gondolataidat, csak így tovább! (Mikor "robbantasz" vitát egy saját művel? Kíváncsi lennék!
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.