A Thália Színház stúdiójában már sokadszorra történik és működik valami. Nem túl gyakran szoktam olyan előadást megnézni, amiről előzetesen ne informálódnék valahogy: a szerzőről, a darabról, a rendezésről, a színészekről, az alkotási folyamatról. A tegnap esti színház látogatásom előtt viszont erre se időm, se energiám nem volt, s így már direkt megkértem az engem kísérő személyt (aki már harmadszorra nézte meg ezt az előadást), hogy inkább ne is mondjon semmit. „Tabula rasa” – gondoltam magamban, lássuk így mennyire fog működni a dolog. Működött, nagyon is! Daniel Keyes Az ötödik Sally című regényének feldolgozása valódi színházi élménnyel ajándékozza meg a nézőt.

Aki olvasta a regényt, annak azért, aki meg nem olvasta, és nem látta a darabot, annak azért nem fogom ecsetelni az előadás cselekményét-történetét. De azzal talán nem lövöm le a poént, ha azt mondom – ez ugyanis minden tájékoztatóban, ajánlóban írva vagyon – hogy a fókuszban egy többszörös személyiségű nő áll. Ezt vétek lenne összekeverni a skizofréniával, ahogy a laikusok gyakran ebbe a hibába esnek. A többszörös személyiséggel rendelkező egyén egyidejűleg több életet él: a különböző szituációkban egész más személyiségjegyekkel rendelkező ember életét éli, és ezekre egyáltalán nem emlékszik vissza (!). A darab konfliktusforrása is ez: Sally (Szalay Kriszta) nem érti, hogy került egy kórházba, miért akart öngyilkos lenni, hogy kerülnek a lakására bizonyos tárgyak, mikor és miért vett meg magának bizonyos dolgokat. Azt is mondhatnánk, hogy az egész darab egy szépen megvilágított esettanulmány a többszörös személyiségről, ami egy nagyon ritkán előforduló jelenség.

A fentiek miatt meg lehetett volna az a veszélye az előadásnak, hogy egy végtelen hosszúnak tűnő monológba torkollik az este, hiszen Sally személyiségfejlődésének lépcsőit követhettük nyomon. De egyáltalán nem ez történt. Rajta kívül az összes szereplő nemhogy alájátszott a főhősnek, hanem emellett az ő történetüket, tragédiájukat is megismerhette a néző. Szalay Kriszta nagyon jól tudta, hogy mikor kell neki hátrébb lépnie, hogy a többi színész is érvényesüljön, hogy ők is „kiléphessenek a fényre”. A Dr. Ash-t, a pszichológust alakító Cserna Antalnak – aki egyébként az előadás rendezője - elég volt egy távoli messzeségbe hulló mondat, hogy éreztesse az általa alakított figura mélységeit. De nyugodtan ebbe a sorba állíthatnánk Csuja Imrét, Felhőfi-Kiss Lászlót vagy Orosz Helgát is, akik még a nekik szánt rövid idő alatt is képesek voltak megjeleníteni az adott figura személyiségfejlődését-alakulását. Szalay Krisztára csak egy gondolat erejéig utalnék még vissza: a darab elején számomra kissé természetellenesnek tűnt, amennyire szélsőségesen jelenítette meg a szereplőben megbúvó különféle karaktereket, néha úgy éreztem, hogy túl görcsösen fogja azt a szék karfát, de az előadás végére már ezt is indokoltnak tekintettem, mert így szebb ívet adott annak, hogy honnan hová jut el az általa megformált személy.

Mivel a darabban viszonylag sok a helyszín és időváltás, ezért az is félő volt számomra, hogy ezzel az előadás szétdarabolódik, szétesik. A stúdió színpad nem sok lehetőséget ad a gyors váltásokra, túl kicsi, a nézők túl közel ülnek, hogy a színpadon bármit is rendezgetni lehessen. A pakolás, vagy a ki-bemenetel talán az első vagy második esetben talán zavart is, ösztönös kíváncsiságból az ember figyeli, hogy mi változik a sötétben. De később erről már teljesen meg is felejtkeztem. Hogy miért? Mert az egyes részekben elhangzottak olyan kijelentések, történtek olyan mozdulatok, amiket egyszerűen muszáj volt megemészteni, és a váltások közötti pár másodperc erre alkalmas is volt.

A kis helynek, a kis térnek meg van viszont az a bája, hogy a színész és a nézők között sokkal intenzívebb, mondhatnám test-közelibb kapcsolat alakul ki. Nincs szükség nagy, lendületes mozdulatokra, amit a hátsó sorokban is látni kell, lehetőség adódik a szem, az arc kifejezőbb játékára, ami erősítheti a mondatok, kijelentések, felkiáltások súlyát, fajsúlyát. Ezt maximálisan kihasználták, éltek, s ha kellett visszaéltek vele az alkotók. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy ugyanennek, ugyanígy nagy színpadon nem lett volna ilyen erős hatása a nézőkre, és nem játszanák telt házas sikerrel évadok óta a Thália Színház stúdiójában Az ötödik Sally-t.