„Tessék, rendőrség! Miben segíthetünk?” „Jó napot kívánok, Gyarmati Istvánné vagyok, Jókai utca 54. szám alatti lakos. A szomszéd néni miatt telefonálok, ő az 56. szám alatt lakik, és akit már napok óta nem láttam, aggódom miatta, hogy nem történt-e valami baja. Én hiába csöngetek, nem jön ki senki, csak a kutyák csaholnak. Tudnának tenni valamit?”

„Ide lehetetlenség lesz bejutni!” A rendőr tanácstalanul nézte a magas kőkerítést. Már öt perce állnak a kapu előtt, hiába csöngetnek a házba, senki nem jön ki, s a kutyák egyre veszettebbül ugatnak. „Szerinted nem kéne erősítést hívni?” „Várj egy kicsit, bakot tartok, te pedig felmászol a kerítésre és benézel az udvarra! Aztán majd eldöntjük, kit hívunk!” A fiatal rendőr egy könnyed mozdulattal már a kőfalon is termett: a sáros udvaron a kerítés túloldalán legalább tíz kutya acsarkodott a benéző idegenre. „Te, itt annyi veszett dög van, hogy egyedül nem fogunk velük bírni” – szólt le társának a rendőr. Fél óra múlva megérkezett a sintér, és a mentőknek is szóltak. A mentős váltott néhány szót a szomszédasszonnyal, miközben a rendőrök a nagy, fából készült kapuajtón próbáltak bejutni. „Mindig nagyon mozgékony kis öregasszony volt, maga ment el az ebédjéért a közeli kis kifőzdébe. Mostanában panaszkodott, hogy nincs jól, orvosnál is volt, valami tüdőbetegséget állapítottak meg nála, ha jól emlékszem.” Nagy csattanással a kapu végül megadta magát, de egy kutya azonnal kiugrott a rajta keletkezett résen, és az egyik rendőrnek ugrott. A sintér a horgas bottal igyekezett az állat nyakát megcélozni, rutinos mozdulattal tette ártalmatlanná az ebet. A többi kutya ezt látva, szűkölve, fejüket, fülüket behúzva hátrált vissza. A rendőr bement a szétroncsolt kapun, felkapott egy husángot, és így jutott egyre beljebb és beljebb a telekre a ház mellett. Jobbra egy magasított terasz feljáróján ment fel a bejárati ajtóhoz. Egy nagy rúgással már bent is volt, ahol két kisebb kutya szaladt elébe, de nem miattuk fordult vissza. Olyan szag forgatta fel a gyomrát, amire legmerészebb rémálmaiban sem számított. A terasz korlátjában megkapaszkodva hányt az udvarra. A másik rendőr és a mögöttük haladó mentőorvos kérdően nézett rá, s előbb az orvos tért észhez. A zsebéből egy kis maszkot vett elő, azt az orra és a szája elé tartva ment be a házba, de még így is érezte az átható kutyahúgy szagot. A szobában nagy rendetlenség, a bent ragadt kutyák már napok óta garázdálkodhattak szabadon, étel után koslatva. Az asztal felborult, az ágytakaró összegyűrve, a kutyaszőrtől bolyhosan félig a padlón, félig még az ágyon hevert. A szekrény polcain ki tudja mióta ült már a por, a függönyök sárgásan és mereven lógtak az ablak előtt. Az egyik kutya a mentős mellé ugrott, majd elszaladt egy másik szoba irányába. Az orvos sietve követte. Az állat az ágy mellé ült le, s a takaró alól kivillanó kezet nyalogatta. A mentős nem rökönyödött meg, sejtette, hogy ez lesz, látott már ilyet sajnos. Közelebb ment az ágyban fekvőhöz, lehúzta róla valamennyire a takarót, meg se próbálta valahol kitapintani a pulzusát, a látvány magáért beszélt. „Elkéstünk?” – kérdezte a szobába betoppanó másik mentős. „Igen, el… Szólj a hullaszállítóknak.” „Meg tudja állapítani a halál beálltának időpontját?” – kérdezte a rendőr kifelé menet. „Ez a boncmester feladata. Látta, milyen körülmények között élt szegény?” „Igen, elég szomorú. Vajon a rokonai, a hozzátartozói tudtak erről?” „Tudniuk kellett róla!” „Megyek, keresek valamit, egy noteszt, vagy telefonkönyvet, hogy értesíteni tudjunk valakit…” „Meghalt?” – hallatszott a szomszédasszony hangja az udvar felől, ahonnan a sintér időközben eltakarította a kutyákat. „Sajnálattal kell közölnöm Önnel asszonyom, hogy a néni elhalálozott.” „Ó, Istenem, éreztem én…” „Tud valamit a rokonairól, a gyerekeiről?” „Nem volt Julika néninek gyereke, egyedül élt, amióta a férje meghalt, csak ezek a kutyák voltak mellette, évről évre egyre több kutya. A rokonok ritkán látogatták, egyikük sem itt él, hanem Budapesten, meg máshol.” „Maguknak nem tűnt fel, hogy milyen körülmények között lakott itt?” Az asszony kissé elpirult: „Mi se jutottunk soha a kapun túl a kutyáktól… Ha volt valami, akkor Julika néni jött át, vagy az utcán futottunk össze, és akkor beszéltünk pár szót.” „De ezt a szagot Önöknek is érezniük kellett!” – fakadt ki a mentős. „Éreztük, nem mondom, hogy nem éreztük…Kérdeztük is, hogy tudunk-e valamit segíteni, de ő mindig azt mondta, hogy nincs rá szüksége…” „Kérem asszonyom, maradjon még pár percet, amíg felvesszük a jegyzőkönyvet.” – zárta rövidre a beszélgetést a rendőr. A mentőorvos elborult arccal lépett távolabb, hátrébb a kert vége felé, és a kutyáktól kitaposott fekete, kemény földet bámulta. „Ennek nem szabadna megtörténnie, ilyesminek nem lenne szabad megtörténnie…”

---

Oszd meg, ha tetszett!