 Ázsia,
Koreai-félsziget. Egy nép, két ország. Észak és dél. Köztük egy 270 km
hosszú, és néhány kilométer széles sáv, melyre egymillió taposóaknát
telepítettek, és ahol jelenleg másfél millió katona néz egymással
farkasszemet. Közös múlt, különböző jelen, de északiaknak nincs
jövőjük. A világgal szembefordult kommunista diktatúra az elmúlt
évtizedekben hermetikusan lezárta határait. Szó szerint és képletesen
is. Ezzel megfosztotta népét a léttől. Ez szó szerint értendő: a
kilencvenes években becslések szerint három millió ember (!) halt éhen
Észak-Koreában.
Történelmi háttér 1910-1953
 A
Koreai-félsziget történelme 1910-től válik igazán érdekessé. A
terjeszkedő, rendkívül agresszív Japán ugyanis ekkor szállta meg
Koreát. A 35 évig tartó megszállás alatt teljesen kifosztották az
országot. Mindent alárendeltek Japán nagyhatalommá válásának. A
hivatalos nyelv a japán lett, a koreai nyelvet betiltották, bevezették
a japán családneveket. A megszállás a második világháború végeztével
megszűnt. 1945-ben a japán katonák elhagyták a félszigetet.
Megjegyzendő, hogy Japán és a két Korea viszonya a mai napig
rendkívül hűvös és ellenséges. 1945-ben a japán katonák nem hagytak
maguk után vákuumot. Helyüket délen amerikai, északon szovjet katonák
vették át. A félszigetet két részre osztották a 38. szélességi fok
mentén. A hidegháború itt is gőzerővel folyt. Északon 1948-ban Kim Ir
Szen került hatalomra. Mindenképpen egyesíteni szerette volna a
félszigetet, mégpedig katonai erővel, majd kiterjeszteni a kommunizmust
délre is. 1949-ben az amerikai csapatok nagyrésze elhagyta a
félszigetet, ezért Kim Ir Szen kihazsnálta az alkalmat. A
Szovjetúniótól kért segítséget, de Sztálin nem adott közvetlen
támogatást a háborúhoz. Haditechnikában, szakértőkkel, pilótákkal azért
segítette a diktatúra törekvéseit. 1950-ben Észak-Korea hadigépezete
átlépte a 38. szélességi fokot, elindítva ezzel a koreai háborút, mely
a hidegháború első konfliktusa, egyszersmind a huszadik század egyik
legvéresebb háborúja volt. Az északi agressziót gyors előrenyomulás
követte. Szinte a teljes félszigetet elfoglalták,beleértve Szöult,
Dél-Korea fővárosát. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazta az
Egyesült Államokat Dél-Korea megsegítésére. A nagyszámú amerikai katona
partraszállásával fordult a kocka. Visszaverték az északiakat, bevéve
fővárosukat Phenjant. Erre már Mao Ce Tung Kínája sem maradhatott
tétlen, hivatalosan önkéntesekkel (a valóságban a kínai hadsereggel)
beszállt a háborúba. Ennek köszönhetően a mérleg ismét az északiak felé
billent. Ismét elfoglalták Szöult, amit csak amerikai utánpótlással
tudtak visszafoglalni. Az északiakat ismét visszaszorították, és
1951-ben a frontvonal megmerevedett. Mégpedig a 38. szélességi foknál.
1953-ban a felek tűzszünetet kötöttek, mely a mai napig érvényben van.
Vagyis békeszerződés híján hivatalosan Észak-Korea és Dél-Korea
jelenleg is háborúban áll egymással. Északon ezután kialakult a világ
egyik legdiktatórikusabb, mai egyetlen sztálinista országa. Délen az
amerikai katonai jelenlét megmaradt, először autokratikus,
antidemokratikus rendszer alakult ki, később azonban Dél-Korea
demokratizálódott. A háború rendkívül véres volt. Az északi csapatok
módszeresen irtották a déli civil lakosságot. A háború mérlege: 3
millió koreai áldozat, egymillió kínai, valamint a teljes koreai
infrastruktúra megsemmisülése.
Kim Ir Szen és a "dzsucse" politika, a gazdasági összeomlás záloga
 Kim
Ir Szen, a "nagy vezető" a koreai háború után az úgynevezett "dzsucse" politika szerint
alakította az országot. (koreai szó, jelentése önbizalom). Sztálin
halála után a Szovjetúnió sztálinizmusa enyült, amit Észak-Korea nem
vett jónéven, és nem akart magáévá tenni. Ezért Kim Ir Szen megalkotta
saját, sztálinista alapokon nyugvó ideológiáját, a dzsucseizmust.
Lényege az volt, a sztálinizmuson felül, hogy Észak-Korea fejlődését,
haladását minden más államtól függetlenül,saját erejéből kell
megteremtenie. Ez egyfajta totális antiglobalizmusként fogható
fel. A Szovjetúnió széteséséig, a hidegháború befejeztéig ezt az
állapotot mesterségesen fenn lehetett tartani, hasonlóan a keleti tömb
tervgazdaságaihoz. A problémák azonban a kilencvenes évektől kezdődően
rászakadtak az országra. A működésképtelen gazdaság, a hadsereg
irreálisan túlzott támogatása, a nemzetközi kapcsolatok hiánya,
természeti katasztrófák valamint Kim Ir Szen 1994-es halála
hozzájárultak ahhoz, hogy a kilencvenes években hárommillió ember halt
meg közvetve , vagy közvetlenül az éhínségtől. Egy felmérés szerint egy
észak-koreai gyermek fejlődésben nagymértékben alulmarad az ugyanolyan
korú déli társától. Az átlagember folymatosan éhezik. A kilencvenes
évek aszály sújtotta időszakaiban az élelmiszerhiány miatt az emberek
gyökereket, füveket voltak kénytelenek enni. Kizárólag külföldi
segélyek (főként Kína,Dél-Korea és az Egyesült Államok (!) )
akadályozták meg az ennél is elképesztőbb humanitárius katasztrófát. Az
egészségügyi ellátás rendkvül maradi és akadozó. Tévé csak a
pártfunkcionáriusok kiváltsága, az internet ismeretlen. 2002-ben
mobiltelefon hálózatot telepítettek az országba, de néhány ezer
készülék után ezt betiltották. Mindeközben a vezetés
természetesen nagyvilági életet élve verte el a dollármilliókat (pl.
Kim Dzsong Il rendelkezik a világ egyik legnagyobb limuzin
gyűjteményével). Az éhínség miatt rengetegen próbáltak átszökni Kínába,
majd onnan Dél-Koreába. 1994-ben Kim Ir Szen meghalt szívrohamban,
legidősebb fia Kim Dzsong Il , a "kedves vezető" vette át apja
szerepét, megteremtve ezzel az eddigi egyetlen dinasztikus kommunista
hatalomátadást.
Személyi kultusz és államhatalom
 A
Kim Ir Szen által kialakított eszmerendszer fontos elemei közé
tartoztak még a teljes nép feletti ellenőrzés, valamint a családi
illetve személyi kultusz. A lakossághoz jutó minden információ
ellenőrzött, kizárólag a vezetés által jóváhagyott információ. A "nagy
vezető" imádata kötelező , még halála után is (az alkotmányban rögzített
örökös elnök). Képét , fiáéval együtt kötelező kirakni minden szobában.
Az országban több ezer Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il szobor található,
közülük a legnagyobb Phenjanban, 23 méteres. A nép feletti ellenőrzés
totális. Az országban rengeteg munkatábor, átnevelőtábor működik, ahová
a politikai máskéntgondolkodókat deportálják a családjaikkal együtt. A
táborokban az élet a kinti rossztól még rosszabb. A katonák a legkisebb
"bűnök" miatt is lelőhetik a táborlakókat. A politikai indíttatású
kivégzések is mindennaposak. Ezzel együtt a nép agymosása tökéletes a
propaganda által. A vezetők imádata hisztérikus méreteket ölt. A tévé,
rádió kizárólag propaganda műsorokat sugároz. A nép hangolása a világ
(főleg az USA és Dél-Korea ) ellen szintén tökéletes.
A néhány, rendkívül nehezen odajutó külföldi minden lépését kormányőrök
figyelik. Minden fénykép készítéséhez az engedélyük kell. Kim Ir Szen
szobrát például nem lehet részletében fényképezni, ugyanis nem
sérthetik meg a "nagy vezért" azzal, hogy nem teljes alakos a kép.
Sem az országba, sem az országból nem juthat információ. Se ki ,se be.
A hadsereg
A hadsereg az ország gazdasági erejéhez mérten óriási. Jelenleg a világ
negyedik legnagyobb létszámú hadserege, ami persze rendkívül elavult
haditechnikával párosul. Jóformán csak a hadsereg és a családjaik az
egyetlenek, akik nem éheznek az országban (persze a párttagokon kívül).
Feltételezhető, hogy a külföldi segélyek nagy része is a hadsereg
tulajdonát gyarapítja a mai napig is. A hadsereg szinte egésze a
Dél-Koreával határos , úgynevezett "demilitarizált zónában"
állomásozik. Ezzel akadályozzák meg , hogy bárki is elhagyhassa az
országot dél felé, illetve hogy visszaverjenek egy amerikai-dél-koreai
támadást, melynek víziójával folyamatosan lázban tartják a hadsereget
és a népet is. A zónát teljes hosszában magasfeszültségű kerítés szeli
át.
Kim Dzsong Il hatalomra kerülésével Észak-Korea atomhatalmi ambíciói új
erőre kaptak. Az ország vezetése folymatosan ébren tartja a nemzetközi
közösséget, ezáltal kisajtolva az újabb és újabb nemzetközi
segélyezést, mely elengedhetetlen az ország működéséhez. 2003-ban
kilépett az atomsorompó egyezményből, több katonai létesítményben
folynak nukleáris kutatások, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség
munkatársait pedig kiutasították az országból. Ezekkel, és ehhez
hasonló intézkedésekkel, atomháború víziójával rémisztgetik a világot.
A harcias nyilatkozatok azonban legtöbbször újabb segélyek miatt
hangzanak el, melyek után Észak-Korea mindig visszavesz egy kicsit a
kardcsörtetésből. Technológiailag nem állnak azon a szinten, ami
jelenleg veszélyes lehet a világra. Az egyetlen atomrobbantásuk
kudarcba fulladt, hordozóeszközök tekintetében pedig a legutóbb
beharangozott "interkontinentális" rakétateszten a tesztelt rakéta alig
hagyta el Észak-Korea területét, és a tengerbe esett. Mindamellett a
nemzetközi közösség nagy erőforrásokat mozgósít, ugyanis Észak-Korea a
kevés GDP-je negyedét fordítja a hadseregére, ami mindenképpen
aggasztó. Tárgyalássorozatokon próbálják rávenni a vezetést az
atomhatalmi ambíciók felhagyására tartós gazdasági segélyezésért
cserébe. Az egyetlen baráti állam, Kína sem nézi már jószemmel az
Észak-Koreai politikát. Észak-Korea egyedül maradt.
Az ellenség , Dél-Korea eközben ugyanonnan kezdve mára a világ tizedik
legnagyobb gazdaságával büszkélkedhet. Az életszínvonal magas, a
technológiai fejlődés óriási, Szöul a világ harmadik legnagyobb városa.
GDP-je negyvenszerese északi szomszédjáénál. 1988-ban olimpiai
játékokat, 2002-ben futball világbajnokságot rendeztek. Technológiai
termékei világhírűek.
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.