|
 Biztos Te is ismered azt az érzést. „Mindenmindegynek” hívják. Kamaszként és borúsabb napokon gyakran találkozunk vele. Csak felkér egy táncra, és még a kezemet sem nyújtom, máris féktelen tangót jár velem. Olykor egészen apró dolgok miatt üti fel a fejét: a frissen mosott, „zokniillatú” pulóver, egy hazug barát, egy nehéz hátizsák; pedig rég megfogadtam, hogy elég két póló, egy könyv, csak induljunk.
Az égbolton már öt órakor osztozik a Nap a Holddal, a szél hideg és heves. Persze szembe fúj… És akkor elpattan bennem valami, hirtelen a szélnél is dühösebb vagyok: „Ez is valami?! Fújj csak, tombolj! Döntsük el, hogy ti vagy én!” És ott, immár a világgal szemben, váratlanul furakodnak tudatomba a majd’ elfeledett kamaszkori érzések. De már csak árnyékai egykori önmaguknak, elfojtódtak, rég nem lázadhatnak néhai lelkesedésükkel. Így hát Enyhe Melankólia karöltve sétál be tudatomba Haraggal, majd beszivárog Világgyűlölet, és Elkeseredés. Rendszerint ők négyen alkotják a „Mindenmindegy” klubot. Hát így együtt rohanunk tovább. Már nem fürkésszük a szembejövők arcát, nem érdekel a jeges szél, és tulajdonképpen nem akarunk semmit. Felszállunk a metróra és nézünk magunk elé. A többi ember jelenlétéből a szűrőn csak annyi jön át, hogy túl közel vannak és gyanúsak. Mindegyik! Illetve… Van ott egy férfi… ötvenes… Teljesen hétköznapi, semmi különös, de… nem tudom levenni róla a szemem… Egy egészen valószínűtlen olvasószemüveg van az orrán. És én két megállón át mosolygok a szemüvegre, aztán Ő és a férfi leszállnak. Magukkal viszik Világgyűlöletet és Elkeseredést.
A végállomáson én is kiszállok Haraggal és Enyhe Melankóliával. Mozgólépcső, jegyellenőrök és egy sereg türelmetlenség… Aztán vissza a viharos szélbe. Gyorsan lépdelek a peronon, de még húsz perc az indulásig. Rágyújtok egy cigarettára. Lassan, elmélázva fújom ki a füstöt, s a szél már el is orozta. Átviszi felettem, játékosan repteti, s már sehol sincs. Mintha szelídülne… talán én is… Igen, magával ragadta Haragot. A „Mindenmindegy” klub feloszlott. Enyhe Melankóliával felszállunk a vonatra, indulunk haza. Egy csendes ígéretet tesz nekem: azt mondja, nem kísér a kertkapuig.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.