A tél közeledtével, az egyre rövidülő napokkal s a hideg beálltával mindannyian kicsit veszítünk aktivitásunkból, (ha lehet ilyet jó értelemben, márpedig szerintem néha igenis lehet!) ellustulunk, a jól befűtött szobában bekapcsoljuk a tévét, rádiót vagy számítógépet, arra gondolva, talán tavaszig ki se megyünk. Alkalmas ez az idő arra, hogy rendbe tegyük gondolatainkat, számadást tartsunk saját magunknak, mi történt velünk, mit tettünk és mit tehettünk volna még ebben az esztendőben az egy kicsit jobb világunkért.

Megvalósultak-e álmaink, ha voltak, egészben vagy részben, hogyan sikerült ezt megélnünk, mennyivel lettünk többek idén?

Segítettünk-e megvalósítani mások álmait, amikor ők hozzánk fordultak és lehetőségünk volt rá?

Megtettünk-e tényleg mindent, vagy csak ráfogtuk, hogy igen...

Mert másképpen mindannyian szépen, lassan elveszünk. Nem fizikai értelemben, lelkileg. Nem biztos, hogy rögtön a pokolra kerülünk, de a lehetőséget mi magunk adtuk meg rá.

Átjött a szomszéd, kérte: - Gyere, csak egy óra, meghálálom.

Megvakartuk a fejünket: - Holnap nem lehet?

Másnap bevásárláskor összevesztünk az előttünk sorban állóval.

Útban hazafelé pedig eszünk ágában sem volt lassítani sem egy szerencsétlen defektes autónál, mert azt hallottuk, hogy nem szabad, biztosan valami csel, már megint.

Egyébként is sietnünk kell, mert már megint késünk, majd valaki más biztosan...

Ilyen és ehhez hasonló tetteinkel szüntetünk meg minden jó emberi kapcsolatot magunk körül.

Emberileg süllyedünk, mindannyian.

Ha nem adjuk meg a lehetőséget másoknak, mi magunk miért számítanánk rá?

Hogyan lehet élni ilyen tudattal: senki nem fog segíteni, ha bajba kerülünk.

Neked talán azért sikerülhet...létezni, egy csokoládéspapír szintjén.

Magyarok vagyunk, dicső nemzet tagjai, hatalmas kulturális örökséggel, műveltséggel, múlttal, elmondhatjuk, igen, sportnemzet is vagyunk, van autóversenyünk is, meg mindenki tudja, nekünk volt a legjobb focicsapatunk, egyszer olimpiát rendezünk és Budapest nagyon szép fővárosa egyébként is szép hazánknak. Sőt régen még hozzánk tartozott Erdély és a Felvidék, a Vajdaság, sőt egész Horvátország... Ennyit tudunk, illetve szeretünk mondani magunkról.

Nem tudunk a tükörbe nézni, inkább másra mutogatunk. Mindent a politikára fogunk, meg a szomszédra, ezt egyébként a legszebb ünnepekkor hozzuk fel, s összeveszünk saját családtagjainkkal. Nem értjük, hogyan is mernének a román-magyarok hozzánk lakni jönni, még képesek lennének elvenni a munkát tőlünk!

Ócsároljuk a Fradit és az Újpestet.

Sírunk, milyen rossz az életünk, de változtatni nem merünk rajta, mert ez legalább biztos.

1500 forintért felöltözünk tetőtől talpig, a legolcsóbb helyen, egy hét múlva szidjuk az eladót.

Legközelebb persze ugyanígy járunk el.

Nem sorolom tovább, meguntam.

Vegyük inkább elő azt a tükröt és mondjuk ki: 2008 a változás éve lesz!

---

Oszd meg, ha tetszett!