Ha Terry Gilliamről asszociálnom kéne valamire, biztos a fura, groteszk, bizarr szavak jutnának eszembe. Felidézném a 12 majom futurisztikus világát, a Félelem és reszketés Las Vegasban drogos lázálmait, a brazil bürokráciáról festett sötét képét vagy a Gyalog-galopp morbid poénjait. A Tideland látszólag tökéletesen illik a rendező filmográfiájába, mégis történt egy kis hiba az adagolással.

A Tideland történetének középpontjában egy kislány áll, aki gyakorlatilag egyedül éli mindennapjait, mivel szülei általában be vannak lőve. Anyja már a film elején be is adja a kulcsot, így apjával ketten indulnak útnak, hogy új otthont találjanak. Bár terveik közt Dánia is szerepel, végül csak az apa gyerekkorának helyszínéig, a romos szülői házig jutnak, amit furcsa szomszédok vesznek körül.

A történet igazából nem releváns. A film egyetlen mozgatórugója a kislány, Jeliza - Rose. Az ő magával ragadó és utánozhatatlan személyisége határozza meg a Tideland lényegét, a szerepet megformáló Jodelle Ferland játéka pedig örökre emlékezetessé teszi az egyébként talán feledhető filmet. Jeliza - Rose egyrészt gyermektestbe zárt felnőtt, aki gondoskodik állandóan önkívületben lévő szüleiről, másrészt felnőtt életvitelre kényszerített gyermek, aki vad fantáziálással feledteti magányát. Véleményem szerint az egyik legkarakteresebb gyerek figura a film történetében, aki fiatal kora ellenére sokat látott, mégsem szűnik meg benne a gyermeki lét naivitása. Zabolátlan fantáziája ruházza fel tulajdonságokkal az embereket; a világot a saját képére formálja tragédiával és komédiával egyaránt fűszerezve.

Jodelle Ferland egész egyszerűen elképesztő. A 13 éves színésznő egyszerre kislányos, bájos és huncut ugyanakkor nőies és csábító (tényleg!), ha erre van szükség. Elhiszem neki, hogy gyerek és azt is, hogy felnőtt. Olyan sokszínű, érett és letisztult színészi játékot láthatunk tőle, amit sok idősebb kollégája csak hosszú évek munkájával lenne képes elsajátítani.

Ez a karakter és az alakítás a film legnagyobb erőssége, és ez rejti a legnagyobb buktatót is. Jeliza - Rose ugyanis elhomályosítja az összes többi szereplőt. Ez önmagában nem is lenne akkora baj, ha az alkotók nem akarták volna a többieket is különlegessé és fajsúlyossá tenni. Dickens, a lüke fiú még rendben van, ő szimbolizálja a lány lelkének másik felét, a társat. De Dell, az őrült nővér már túl sok. Teljesen érdektelen maradtam irányába, nem foglalkoztatott, hogy egykor Jeliza - Rose apjának szerelme volt, sem az, hogy házában anyja preparált testét őrízgeti. Egy másik filmben akár önálló karakter is lehetne, mert amúgy sejtelmes és izgalmas, de itt nem jutott rá elég idő, épp csak fellebbenti a lelkét fedő fátylat, ami alá csak alig látunk be. Felesleges ez a kitekintés, ami a elvonja figyelmünket e lényegről, és cserébe csak egy megkezdett, csonka történetszálat kapunk.

A Tideland egyedül Jeliza - Roseról kellene, hogy szóljon, ő annyira sok, hogy nem kell mellé semmi más. Az ő élete, szelleme, akarata, képzelete a film kizárólagos forrása. Azt hiszem, hogy erről a rendező valahol műve harmadik harmadában megfeledkezett. De az is lehet, hogy többet akart belerakni, mint amennyire szükség volt. Pedig pont azt szeretem legjobban Terry Gilliamben, hogy tökéletesen elegyíti a képzeletet a valósággal, filmjei furák, de nem lehetetlenek. Nem olyan bátor kísérletező, mint David Lynch, aki már az abszurd határait is két kézzel döngeti, de hagyja szárnyalni a fantáziáját, bár nem korlátok nélkül, mint kollágája. Műveiben mindig ott lappang a realitás (a leglehetetlenebb szituációkat is hihetővé téve), és mindig olyan kiindulópontként, amitől el kell fordulni. A Tidelandben veszélybe kerül ez a törékeny harmónia abszurditás és realitás között.

Talán nem lenne ilyen snassz, ha Terry Gilliam nem készített volna ezelőtt már annyi, sokkal különlegesebb filmet. De így nem marad más emlékünk, mint Jeliza - Rose egyszerre erőteljes és érzékeny alakja. Igazából ez sem kevés.

---

Oszd meg, ha tetszett!