A legsikeresebb mai dán filmrendezőnőről, Susanne Bierről minden filmes fórumon csak jót olvastam. Hogy szeretsz és Testvéred feleségét... című filmjei anyagi és kritikai sikert biztosítottak számára. Ezért lettem kíváncsi, és néztem meg Esküvő után című opuszát, amelyet idén a legjobb külföldi film Oscar - díjára jelöltek.

Legszívesebben belevágnék a közepébe, de előtte inkább vázolom a történetet. Jacob egy dán férfi, aki Indiában humanitárius munkát végez. Jorgen egy gazgag befektető, aki nagy pénzzel támogatná a segélyakciót, de ahhoz, hogy odaítélje ezt a pénzt, találkozni szeretne Jacobbal, aki ezért nagy kedvetlenül Dániába utazik. A két férfi találkozik, de idő hiányában nem tudnak megegyezni, ezért Jorgen meghívja Jacobot másnapra, a lánya esküvőjére, mondván így talán jobban megismerik egymást. Az esküvőn Jacob találkozik volt szerelmével, Helene - nel, aki jelenleg Jorgen feleség, és a boldog örömanya képében tetszeleg. Kezd teljesen kesze - kusza lenni, igaz? És a lényeget még nem is mondtam: a menyasszony beszédében utalást tesz rá (egyébként teljesen oda nem illő módon), hogy nem Jorgen az igazi apja... Nagy összenézések, Helene zavart tekintetét Jacobra veti, aki ebből mindent megért. Saját lánya esküvőjén ül éppen.

Ha azt gondoljátok, hogy a sztori valóban hihetetlen és kimondottan hollywoodias, nem álltok messze a valóságtól. Ettől azonban a film még lehetne jó... De nem lett az, és erről nem feltétlenül a alaphelyzet tehet. A történet kezdeti furcsaságaira később megkapjuk a magyarázatot (bár a menyasszony beszédére nincs mentség; esetlen és furcsa), ami nagyrészt feljavítja ahhoz képest, amilyennek először gondoltuk. Egy érdekes helyzet alakul ki, amely egy remek lélektani dráma alapjául szolgálhatna, és láthatóan az is akar lenni, de borzasztó kierőszakolt módon. Maga a történet és az erős atmoszféra eleve drámaiságot sugall, nem kellett volna erre még ennyi mindent rápakolni. Ha egy kicsit árnyaltabb lenne, egy kicsivel cizelláltabb, nagyon jó dolog sült volna ki belőle.

Kezdjük ott, hogy rengeteg a közeli felvétel a szereplők arcáról, szeméről, szájáról. Direkt módon és ömlesztve tolják képünkbe az ábrázolni kívánt érzelmet. "Nézd, milyen szomorú a szemem, mennyi fájdalom lakozik benne! Oh, az ajkam szélén megrándult egy izom, ennek biztos jelentése van!" Ezt sugallják a képek. Köszönjük szépen, nem kell hülyének nézni a kedves nézőt! Egy - egy ilyen elejtett képkockából, sőt megkockáztatom, hogy enélkül is értenénk, hogy mit kell látnunk. Főleg azért, mert a színészek tényleg jók. Rájuk nem lehet panasz, de mintha a rendező félt volna attól, hogy alakításuk kevés lesz az érzelmek megjelenítésében. Állandóan a színészek arcába tolta a kamerát, hogy minden rezdülésüket megmutassa, és azt sulykolja a nézőbe, hogy itt és most valami különleges dolgot kell látnia. A közeli képek épp arra jók, hogy egy - egy fontos momentumot megjelenítsenek. Ha telerakunk velük egy filmet, elvesztik valódi funkciójukat.

A másik problémám a túlzás egy másik megnyilvánulási formája volt. Az alaptörténet rengeteg lehetőséget rejt magában összetett karakterek bemutatására, konfliktushelyzetekre és megoldásokra, mégis sorra buknak ki az újabb és újabb problémák. Annyira várható volt, hogy a boldog, ifjú feleséget meg fogja csalni a férje, és szinte könyörögtem, hogy csalódnom kelljen. Nemcsak azért, mert kiszámítható volt, hanem azért is, mert teljesen felesleges volt ezt a szálat is belenyomorítani a filmbe.

És nem elég a sok gond, ráadásul az érzelmek is többször túlcsordulnak. Ha olyan óriási teherrel kéne élnem, mint az egyik főszereplőnek (szándékosan nem mondom, hogy kire és mire vonatkozik, hátha valaki meg akarja nézni), akkor valószínüleg én is őrjöngenék és dühöngnék, ez valóban életszerű. De én nem az életszerű dolgokra vagyok kíváncsi, ha filmet nézek, hanem azokra a mögöttes tartalmakra, amik csendben megbújnak a háttérben. Azokra, amiket az életben nem, vagy csak nagyon ritkán láthatok. A legrealistább filmek sem azt hivatottak bemutatni, hogy milyen a fájdalom, szenvedés, betegség, stb., mint önmagában létező dolog. Azért születnek, hogy azt a pici rést világítsák meg, amely bepillantást enged mindezek "kulisszatitkaiba". Tehát nem arra vagyok kíváncsi, hogy a fentebb említett illető hogy tombolja ki magát a dühtől és csalódástól, mert ezt magamtól is tudnám. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi vezetett a tombolásig, azokra a belső feszültségekre, amelyek a kirobbanáshoz vezettek. Én egy szenvedő ember hétköznapjaiból nem a hömpölygő fájdalmat örökíteném meg, mert a szevedése amúgy is egyértelmű. De nem választhatok, ahogy azt sem dönthetem el, hogy mit érezzek, mert a rendező erőszakosan löki felém az impulzusokat nem hagyva teret az önálló értelmezésnek.

Egyébként nem lenne baj ezzel a "tombolós - jelenettel" sem, nagyon is őszinte. De mire idáig eljutunk a filmben, már annyi a sárban dagonyázás, a burjánzó érzésekben hempergés, hogy az már kibirhatatlan. Nem lenne probléma a kitörés, ha néma feszültség előzné meg, de már ezt megelőzően is túl sok az érzelmi tetőpont. És ez a leghelyesebb kifejezés: túl sok. Minden túl sok, és ha pár szóval kéne jellemeznem a filmet, akkor is csak ezt mondanám. A rendezőnő elfelejtette, hogy a kevesebb néha több. Az igazság kedvéért azért elmondom, hogy láttam én ennél sokkal hatásvadászabb alkotásokat is ebben a kategóriában (mindenféle él nélkül hozzáteszem, jórészt amerikai filmekről van szó), és kétség kívül jól felépített hangulata van a filmnek. Ez viszont már túl kevés, hogy jó legyen.

---

Oszd meg, ha tetszett!