A tárgyak – szokás szerint – ilyenkor nyerik el igazi értéküket, jelentőségüket. Ez szemét, ez nem kell már, ezt csak hiúságból őrizgetted évekig. Három kupac áll a szobád közepén: amiket kidobsz, amiket elviszel a szüleidhez, és amik veled mennek Új-Zélandra. Felbecsülsz, válogatsz, szelektálsz: eddigi életed apróságai, amelyek esztétikussá és kényelmessé tették hétköznapjaidat, most megméretnek a praktikum és fontosság mérlegén. Nálunk tikkasztó nyár van, ott viszont most kezdődik a tél, súlyos pulcsik, meleg zoknik, kabátok nehezítik majd meg a bőröndödet, de nem kell belőlük olyan sok, hisz ott nincs olyan kemény hideg. Arról nem is beszélve, hogy majd tudsz venni ott is. Ám a sportcuccokra mindenképp szükséged lesz, elvégre ez az életed, ez a munkád. Talán csak a síléceidet hagyod itt – második kupac.

Ott legalább van értéke a sportnak, ott legalább komolyan veszik az egészséges életre való nevelést. Nem úgy, mint itt, csak amolyan tessék-lássék módon. Még ha az ember lelkes is, még ha akar is valami hasznosat csinálni, valahol mindig lenyesegetnek a szárnyaiból, hogy még véletlenül se tudjon repülni vagy megmutatni a repülés örömét másoknak. S ez az egészségügyi reform! Bele se mersz gondolni, mi lesz itt, ha az egyszer megvalósul. Nem az ember lesz a lényeg, hanem a profit! A profit, a profit, a profit…! Egyél, vegyél, hízzál, lustulj, adósodj! Nem baj, ha jelzálogkölcsön van a lakásodon, te csak vásárolj minél többet, jobbat, újabbat. Ülj le munka után a síkképernyős TV-d elé, és butulj csak nyugodtan, nehogy gondolkodni merj. Még itt véletlenül rájönnél arra, hogy szar van a palacsintádban, amit az arcodba gyűrsz. Vagy hirtelen magadhoz térnél és felébrednél, hogy te nem akarsz irányítható birka lenni, aki együtt béget a többivel. Módszeres butítás zajlik itt felsőfokon, s nem csoda, hogy már annyian elmentek vagy menni készülnek. S az a baj, hogy akinek egy kis esze van, az dobbant. A kérdés csak az, hogy akkor ki marad, ha mindenkit, aki tenne is valamit, azt ellehetetlenítik?

Hisz mi tartana itt? Minek maradnál? A kisfiad fényképeit magaddal viszed, csak ennyit tudsz belőle átmenteni. Időnként jogosan érzed úgy, hogy Új-Zélandon közelebb lesz hozzád, mint most, amikor 15 km választ el tőle, és az anyja nem engedi, mert rossz hatással vagy rá. Rossz hatással? Azért mert egy másik életminőséget képviselsz? A krumplipaprikás az krumplipaprikás marad akkor is, ha Herendi porcelánból kanalazzák. Te nem porcelán tányért akarsz adni neki, hanem valami egész mást, ami ugyan nem megfogható, de jól körvonalazható. Majd ha egy vagy két év múlva haza látogatsz, majd akkor, majd akkor beszélgettek. Nagyfiú lesz már, 9 éves, akkor érteni fogja, s meg is jegyzi tán egy életre, hogy mit akar az apja neki adni, mutatni, közölni. Holnap, holnap még sírni fog, s talán még több hónapon keresztül sem tudják kezelni az orvosok, hogy éjszakánként bepisil, de majd kigyógyul. Eldöntöd, hogy minden nap írni fogsz neki, s onnan a távolból próbálsz majd olyan hatással lenni rá, ahogy itt nem lehettél. S a fényképeket már bele is csúsztattad a táska egy védett szegletébe, s pakolsz tovább.

Első kupac, második kupac, első kupac, harmadik kupac…

A kép forrása: http://gportal.hu/picview.php?prt=345215&gid=1460134&index=17

---

Oszd meg, ha tetszett!