Tavasz van, márciushoz képest ragyogó napsütés. Ritka ez mostanában, amikor éjszaka annyira leesik a hőmérséklet, hogy feljebb kell állítani a fűtést, vagy a kazánba raknak még pár darabot a téli tüzelőből – kinek milye van, mert különben fázunk. Jóindulatú napsugarak cirógatják a járókelők arcát, már mindenki felveszi a napszemüvegét – hiszen ez mostanában úgy is annyira divatos, akármennyiért is vetted meg, a piacon vagy valamelyik szaküzletben, messziről nem látszik az ára, a szemünknek meg mindegy. A bátrabbak rövid ujjú ingben szaladgálnak, ők biztosan bevették reggel a multivitaminjukat, az óvatosabbaknál azért ott van egy kardigán, netalán egy farmer kabát. De mindenki érzi, végre elmúlt a tél, valami új, már ismert mégis ígéretekkel teli jó dolog közeledik.

Zsong a város, bár az autós forgalmon látszik, hogy szombat van. Tibor ül az autójában és a repülőtér felé közeledik. A kocsi ezüstös nyílként hasítja a szikrázó napsütésben a levegőt, büszke rá, hiszen sokáig spórolt arra, hogy legalább a törlesztő részleteit magabiztosan ki tudja fizetni. Személyi számítógépén indulás előtt beállította az útvonalat, tudja ugyan, merre kell menni Ferihegyre, de nem régen vette a programot és szeretné kipróbálni ezt az új navigációs rendszert. Közben Tibor fejében képek villannak fel a barátjáról, Miklósról, akit másfél évvel ezelőtt látott utoljára. Együtt nőttek fel a lakótelepen, egy középiskolába jártak, ha épp oda mentek, és nem akadt valami fontosabb dolguk. Mint például felújítani egy nőci kis Polskiját, amihez az alkatrészeket éjszaka szedték össze, de megérte vele dolgozni, hisz a csaj mindkettőjüknek nagyon tetszett. Hálás is volt a lány nekik… Vagy amikor Miklós tarajos, punk frizurát csináltatott magának, amit mindenképp le akartak valahol fényképezni és a Keletinél, egy igazolványkép automatánál tíz sorozatot is készítettek róla, nagy röhögés közepette. És hányszor téptek be és vészelték át együtt a rákövetkező érdektelenségbe és apátiába hulló másnapot.

Közben ki is ér Tibor a reptérre, beáll a parkolóba a bejárathoz közel, hogy ne kelljen sokáig hurcolni a csomagokat. „Azt se tudom mennyi cucca van.” – gondolja magában és egy kicsit rendezget még a csomagtartóban, hogy a szerszámaitól elférjenek a bőröndök. Van még ideje, korán ért ki, a gép csak 20 perc múlva száll le. Bámészkodik, odasétál a bejárathoz, rágyújt, elnézi a taxisokat, amint ráérősen mesélik jobbnál jobb történeteiket egymásnak. „Ruppóvadászok, igazi hiénák vagytok!” Eldobja a cigit és belép a forgóajtón keresztül a csarnokba. Milyen kicsi ez a repülőtér, de legalább véletlenül sem lehet eltévedni itt. Tovább nézelődik, jön-megy, az emeletről szemléli hogyan szállnak fel - le a gépek, mire végre kiírják: „Landed”. Most már odaáll az üvegajtó elé, ahova be nem lehet látni, csak a tükörképükben gyönyörködhetnek az utasok hozzátartozói. Minden nyitódásnál felcsillannak a tekintetek, abban a reményben, hogy az jön ki, akire várnak. Vannak, akik sebtében felírt táblácskákkal a kézben várnak egy idegent, akiről azt se tudják, hogy néz ki, de fontos ember. Végre kinyílik az ajtó, kiszállingóznak az utasok, szinte le lehet az arcukról olvasni: ki az, aki már többször repült és ki az, akinek ez volt az első ilyen élménye. Ránézésből ki lehet azt is szúrni, hogy ki idegen és ki magyar – vajon honnan ez az ismerős jegy az arcokon? Végre Tibor retináján egy ismerős alak körvonalai jelennek meg, ami azt az információt közvetíti agyának, hogy Miklós megérkezett. Itthon van másfél év után. De mi ez az idegen, behízelgő mosoly az arcán?

Őszintén örülnek egymásnak, nem csak kézszorítással, hanem baráti öleléssel fogadja az egyik a másikat a viszontlátás eufórikus élményében. Mintha valami könny is megjelenne Miklós szemében, de olyan kicsi és jelentéktelen, hogy tudomást se vesz róla. Sorra jönnek az ilyenkor szokásos kérdések: „Milyen utad volt? Mennyit kellett várni az átszállásnál? Hideg van még Norvégiában? Adtak kaját a repülőn?” – és a többi. A beszélgetés gördül tovább a maga medrében, csak az a furcsa mosoly ne lenne Miklós arcán, olyan idegen, olyan más. Az autóba ülve egyeztetik az útirányt, hova kellene elmenni még, mielőtt felmennének Miklós lakására. „Anyukád nem akart kijönni eléd. Pedig elhoztam volna szívesen.” „Anyu nem érti meg azt, hogy mit csinálok. Havonta beszámol egy e-mailben, mi van otthon és annyi. Én meg válaszban közlöm, hogy jól vagyok és ennyi.” „Pedig anyukád jogosan haragszik rád, nem gondolod?” Miklós szemében felcsillan egy hideg fény, ránéz Tiborra, aztán kinéz a kocsi ablakán. „Anyu haragszik rám? És te tudod miért haragszik?” – Miklós megpróbálja azzal a különös mosolyával elütni a kérdés komolyságát, de Tibor nem tud viccelődni, egyre jobban idegesíti ez a szokatlan, idegen vicsorítás, ahogy a szája mögül szinte az egész fogsorát látja a barátjának.

„Gyerek korunk óta mindkettőnket arra neveltek, hogy segítsünk az embereken. Hiszen ha felszállt egy idős néni a villamosra, akkor természetesen átadtuk neki a helyet, már ez is segítségnek számít. Mi arra törekszünk a szervezetben, hogy minden embernek segítsünk valamennyire az életén. Az én hivatásom és rendeltetésem is ez. Nem ez az első életem, már több élet is mögöttem áll, és mindig meg kellett tanulnom valamit, hogy eljuthassak ehhez a felismeréshez. Folyamatosan lépkedek felfelé egy láthatatlan lépcsőn, aminek fokai egy-egy magasabb lelki szintet képviselnek.” „Meg akarod váltani a világot? Krisztusnak sem sikerült!” Tibor eme megjegyzésére Miklós nem tudott mit válaszolni, azt hitte, ezt is poénnak foghatja fel. Tibor az utat figyelte ugyan, de nem tudta nem észrevenni, hogy barátja mennyire lefogyott. Mindig is vékony alkata volt, amikor rákapott a szerre, akkor még inkább vesztett a súlyából, de most mintha kifejezetten alultáplált lenne. Látszott rajta, hogy nem végez semmilyen fizikai megerőltetést, az irodai munka petyhüdtté tette izmait, meggörbítette hátát, a napfénytől elzárt életmód fakóvá és szürkévé tette bőrét. Csak a szemében volt egy olyan ragyogás, ami talán a hazaérkezés öröméből, vagy az elveinek vak hitéből fakadhatott. Aztán Tibor azonnal rájön, hogy Miklósnak mindegy hogy hol – kivel van, vagy mit csinál, beleivódott a lelkébe a szervezet, aminek dolgozik, ami átformálta a gondolatait és csak az lebegett a szeme előtt. Nem is tudott másról beszélni, csak arról. Hogy milyen hatalmas már a rendszer, hol vannak Európában és az Egyesült Államokban a főbb központjaik. Mikor és hol találkozott a felsőbb vezetés tagjai közül meghatározóbbnál meghatározóbb emberekkel. Milyen tréningeket tartanak, milyen kiadványokat terjesztenek. És persze arról, hogy neki mi a dolga egy impozáns épület 16 négyzetméteres irodájában. Amikor felértek Miklós lakására, ott is továbbfolytatódott az élménybeszámoló, de már a szervezettől kapott laptop fotóival illusztrálva. Képek az irodáról, képek az előcsarnokról, képek a munkatársakról, képek a szervezet szilveszteri rendezvényeiről, képek a kiadványokról, képek más irodákról. „Miklós, másfél évig éltél kint Norvégiában, nem voltál valahol kirándulni? Nem néztél meg valamilyen nevezetességet? Vagy egy szép helyet?” „Ó, nem, arra nincs időm! De készítettem pár fotót egy-két megkapó napfelkeltéről, mikor hazaértem az irodából, vagy mikor otthonról elindultam dolgozni. Ott egészen más időben kel fel a nap és sokkal korábban is nyugszik.”

Miklós arca felragyog, a homloka tompán fénylik a lelkesültségtől, száját ismét egy behízelgő mosolyra húzva mondja tovább: „Tudod tényleg csak aludni járok haza, persze a lakást a szervezet fizeti, ami kényelmesen be van bútorozva. Ha lenne szabadnapom, akkor biztosan megjavítanék néhány dolgot ott, vagy vennék egy polcot a könyveimnek, de így, örülök, ha végre ledőlhetek az ágyra.” „És mi történne veled akkor, ha megbetegednél vagy már nem tudnád azt a teljesítményt nyújtani, amit várnak tőled? Mégsem itthon vagy, ahol még ingyenes az orvosi ellátás! Ki fog neked akkor segíteni?” „Á, csalánba nem üt a mennykő, ezt te is tudod!” – hárítja el megint egy poénnal Miklós. „Ha pedig valamiért romlana a teljesítményem, akkor elküldenek egy tréningre vagy ilyesmire. Figyelnek azért egymásra a kollégák és havonta egyszer legalább el kell menjünk egy szűrésre: ahol beszélhetünk a kétségeinkről, elmúlt vagy jelenlegi problémáinkról, ezeket feloldják bennünk, hogy lelki válságok ne nehezítsék a mindennapi tevékenységünket. És megerősítik bennünk a hitet, a tudatot, hogy az emberiséget szolgáljuk a munkánkkal. Ebben az anyagias világban mi képviseljük az igaz hitet, hiszen a többi ember az egész életét tévedésben éli le. A szerveztünk tudja, hogy mi az igaz élet, mi az élet valódi értelme és nekünk, a tagjainak az a dolgunk, hogy rávilágítsuk őket: a születéstől a halálig egy óriási szemléletváltásnak kell történnie életvitelükben. Mi vagyunk a huszonegyedik század apostolai és hittérítői, még ha ez némi áldozattal is jár részünkről.”

Tibor elkomorodik, úgy érezi, hogy neki semmi köze ahhoz az emberhez, akivel egy asztalnál ül, egy másfél éve elhagyott lakás üres szobájában. A külseje, az arca, a termete emlékezteti egy régi barátjára, akivel együtt nőtt fel, akivel minden hülyeségben benne voltak, aki meghatározó szereplője volt élete 28 évének, de aki megszólal az egy idegen ember. „Miklós ne haragudj, hogy ezt mondom, de engem nem érdekelnek annyira ezek a dolgok, mint téged. Amióta leszálltál a gépről folyamatosan csak a szervezetről beszélsz, azt se kérdezted meg, velem mi van, vagy mit csinálok. A másfél év alatt, amíg kint voltál, én írtam neked jó pár e-mailt, de te kettőre ha válaszoltál. Én most kimentem eléd a reptérre, mert ugyan biztos hazajutottál volna valahogy, de senki más nem gondolt arra, hogy ezt megtegye.”
Azzal feláll, kezet nyújt a barátjának, búcsúként még elrebeg néhány szót arról, hogy vigyázzon magára és a legjobbakat kívánja neki. Vissza se néz, ahogy a folyosón eljut a liftig. Miközben a kocsijához ér a háztól, érzi ahogy a hideg, esti levegőben összehúzódnak az izmai a pulóver alatt, és felgyorsítja a lépteit, hogy mihamarabb az autóhoz érjen. Ahogy beszáll, és berakja a slusszkulcsot a zárba, felpillant a sötét égboltra, de csillagokat nem lát rajta. „Még nincs itt a tavasz, a mai nap csak a jól ismert illúziója volt.”

Kapcsolódó írásaink:
Színes álmok között okosan élni Kilenc hónapnyi teljes összkomfort és kényelem után kicsusszanunk a világra. Az első kellemetlen élmény számunkra az, hogy minden sokkal hangosabb, mint odabent.
Az ébredés percei Olyan súlyos a szemhéjam…nem, nem akarok megint felkelni! Csak egy kicsit hadd aludjak még, csak egy percet hadd tölthessek még a súlytalanság állapotában! Megint sajog a vállam, a karom, a derekam ezektől a folyamatos emelgetésektől. Biztos időváltozás lesz. Nem, nem akarom kinyitni a szemem. Az álom nyugalma már rég elillant, pedig csak egy percet maradt volna még, hogy ne kelljen újra kilépni a valóságba. Mit is álmodtam? Nem tudom, nem emlékszem. Azelőtt még emlékeztem…azelőtt nem zuhantam kába, álomtalan álomba a fáradtságtól.
Emberáldozat Sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy az inkák és az aztékok (a legújabb régészeti kutatások szerint a maják is) miért mutattak a emberáldozatot. Persze tisztában vagyok vele, hogy a vérnek különösen jelentős mágikus erőt tulajdonítottak, hiszen vallásukban a vér, mint életnedv képezte mindenféle létezés alapját. Számukra a legfontosabb dolog az emberi élet volt, így a legértékesebbet áldozták fel isteneik számára. Azt hihetnénk, hogy ez a brutálisan gyilkos szokás ma már nem él. Holott nagyon is ...
Megszorító intézkedések A szervezetem megszorításra kényszerül. Úgy kell gazdálkodnom meglévő testrészeimmel és szerveimmel, hogy 30 %-kal kevesebb lesz az energiabevitel, mint tavaly. Lássuk csak, hogyan érhetem el ugyanazt a zökkenőmentes működést, mint korábban. Először is nézzük meg mely szervekre, testrészekre, csontokra nincs szükségem: azt szépen szüntessük meg, távolítsuk el, csak pazarolják az így is kevés energiát.
Karácsony van Az utakon bárgyú zombiként tögyögő sofőrök ajándékokkal teli kocsikkal sodródnak hazafelé. Nem látnak, nem hallanak, nem mennek. Csak sodródnak. Az úton enyhe köd. Bár nincs hideg, a nyirkos, párás idő lecsapja nyálát az utakra, melytől az kicsit síkos lesz, és az autóvezetést imitáló zombik még azt is elfelejtik, amit valaha tudtak. Én visszaváltok hármasba, és a külső sávban elhúzok mellettük. Anniyra hullák, hogy észre sem vesznek. Én sem őket. Autóm kis, zárt világ, mely burokként ölel körül, és megvéd a kinti fertőző agymosától. Vegyél, fogyassz, elégedetlenkedj.
Vallomás Nyugtatgatod magad, hogy mégsem hibavaló a jelenléted, hogy jó helyen vagy jó időben, hogy érdemes itt lenned, még ha a körülmények miatt pont az ellenkezőjét érzed most. Elhiteted magaddal, hogy neked feladatod, dolgod van ebben a városban, ahol ugyan nem jártál még, és lehetséges az is: többet sem fogsz, de csak erősíted magadban, valamiért fontos, nélkülözhetetlen a személyed. Hiszen ha te nem kíséred el a srácokat, győzködöd magad, akkor ők maradnak le valamiről, ami számukra örömöt, élményt szerezhet, gazdagodhatnak egy tapasztalattal, új kapcsolatokat építhetnek, végre kimozdulhatnak a lakóhelyükről és láthatnak valamit, ami más, mint az otthoni. Mégis kitörölhetetlenül az motoszkál benned: minden olyan felesleges, olyan hiábavaló, neked semmi dolgod itt, elindulsz valamerre – az utca nevét sem tudod, de nem is érdekel, a köztéri világítás narancssárga színekbe burkolja a házakat, magányod annyira teljes, hogy kabátként borul rád és szinte láthatóvá válik, csak teszed az egyik lábad a másik elé, hogy elérj valahova, egy lerongyolódott kis kollégiumba, ami most ideiglenes szállást nyújt neked.
Kísértés Ez egy jó munkahely. Itt nem firtatja senki, hogy ki volt ő, mit csinált korábban, vagy honnan jött. Nem ismerik, és nem is méltatják figyelemre. A munkáját igyekszik pontosan végezni, nehogy konfliktusba keveredjen valakivel. Reggel hétkor bemegy a levelekért, a kisebb küldeményekért, átveszi, elvégzi az esedékes adminisztrációs teendőket és kész. Arra vigyáz, hogy egy – két udvarias szót szóljon a munkatársnőkhöz, hogy egy kicsit elviccelődjön a kollégákkal, aztán felugrik a járgányra és viszi az embereknek a hírt. Kinek jót, kinek rosszabbat, kinek többet, kinek kevesebbet a vártnál. Korábbi munkája csak annyiban különbözött ettől, hogy levelek helyett Krisztus igéit közvetítette azoknak, akiknek volt fülük és hallották.

---

Oszd meg, ha tetszett!