Az első koncepcióm az volt, hogy szentelek egy cikket az Oldboy című filmnek. Aztán gondoltam, kibővítem a Bosszú urával és a Bosszú asszonyával, melyekkel együttesen alkotja az ún. Bosszú-trilógiát. Aztán kitértem erre-arra, és elolvastam justmemory Mese mese meskete című írását, és eszmét cseréltem, és gondolkodtam, hogyan is van ez kelet és nyugat filmművészetével, és aztán az lett, hogy...

Írásomat korábbról kezdeném, egy valamikori szerelmi történettel. Pár évvel ezelőtt, egy hideg téli/meleg nyári hajnalon nem jött álom a szememre. Bizonyára a dermesztő faggyal/izzasztó hőséggel küszködtem, és bekapcsoltam a tévét. Kapcsolgattam, kapcsolgattam, és akkor... megpillantottam ŐT: Pedro Almodóvar Mindent anyámról című művének valamely filmkockáját. Restellem, hogy nem emlékszem pontosabban erre a történelmi momentumra (pedig a visszaidézős filmekben is úgy "szeretem", amikor a főhős még arról is részletesen beszámol, aminél ott sem volt), mert abban a percben lángra lobbant a szívem. Szerelem volt első látásra köztem és Almodóvar között.

Megtetszettek a karakterek (jé, lehet transzvesztitákat és prostituáltakat így is láttatni?), a gondolat - és érzésvilág, a szenvedéllyel fűtött látásmód. Olyan naív voltam még akkor, nem tudtam, hogy ezt lehet így csinálni. Csacsi, amerikai filmeken felnőtt kislány! Első szerelmem felnyitotta a szemem. Ezután mindent látni akartam, ami Almodóvar, ami hasonlít Almodóvarra, ami spanyol. Julio Medemet és Bigas Lunát néztem. Minden porcikáját meg akartam ízlelni újdonsült választottamnak. Közben persze nem zártam ki mást sem, tekintgettem jobbra, balra, láttam jót és rosszat, lenyűgözőt és felejthetőt. Szívembe ki - és bejárkáltak az aktuális kedvencek, de Almodóvar egyeduralma lelkem legkedvesebb zugában mindvégig töretlen maradt.

Egészen addig így volt ez, míg egy kedves barátom meg nem nyitotta előttem a távol - keleti filmművészet kapuját. Azóta folyamatosan hűtlenkedem, sőt válásra készülök. Ez a világ már az Elveszett jelentésben megragadott, de azért az mégiscsak amerikai film (mégha nem is tipikus és Japánban is játszódik). A Pofonok földjén is jól szórakoztam, de nem hagyott igazán mély nyomokat. Az érdeklődésemet az általam oly gyakran és szívesen emlegetett Bin Jip keltette fel. Kacérkodott velem, magára vonta a figyelmem, és végül teljesen levett a lábamról. A Tavasz, nyár, ősz, tél és ...tavasz nem bolondított annyira magába, de megszilárdította az érzéseimet, amelyek az Oldboy-jal teljesültek be végérvényesen. Amióta láttam, tudom, hogy elvesztem. Továbbra is jó kapcsolatot ápolok az exemmel, sosem feledem a boldog vagy fájdalmas pillanatokat, a tapasztalatot, amit tőle kaptam, de a távol-keleti filmek letaszították őt fejedelmi pulpitusáról.

Megpróbálom szavakba önteni, hogy mi is az, amiért ilyen erőteljesen érdeklődésem fókuszpontjába kerültek eme gyöngyszemek. Először is a természetes forrásból származó kidolgozottság fogott meg, ami mentes bárminemű művi kelléktől. Aztán az egyszerűség, a részletek jelentéstartalma, és az, hogy ezeket magam fedezhetem fel. Az, hogy ezek az alkotások önmagukban létező egységek, belemagyarázás nélkül is értelmes munkák. Azt az érzetet keltik, hogy nem azért születtek - mint általában a filmek -, hogy szórakoztassanak vagy megrikkassanak, félelemre, nevetésre vagy sírásra ösztönözzenek. Azért keletkeztek, hogy létezzenek, és a nézőre bízzák, hogy erre majd aztán hogyan reagál. Létjogosultsággal rendelkeznének akkor is, ha soha senki nem látta volna őket. Nem igazodnak igényekhez, csak az alkotók szándékához. Nem formálódnak a leendő nézők kénye-kedve szerint, megítéléstől és befolyásoktól független vegytiszta művek.

Óriási csoda, hogy a filmgyártásban ilyen létezhet, és nagy kár, hogy igen ritka. Nagyon nehéz egy művésznek úgy alkotni, hogy közben teljesen kizárja saját hiúságát és esélylatolgatásait, de csak így lehet ehhez fogható munkákat készíteni. Én például sokszor fogtam bele regényírásba. Nem is az írást szerettem, hanem azt a részt, amikor a már elkészült szöveget elolvastam. Megpróbáltam úgy olvasni, mintha nem én írtam volna. Azt akartam tudni, hogy értelmes-e a szöveg, egyértelmű és következetes - e, és nem csak az én fejemben áll össze egésszé. "Á, ez így nem jó, ez itt nem érdekes, erre semmi szükség." Kihúztam, újraolvastam. "Nem, nem, ez semmiképp nem maradhat." Átjavítottam. Újraolvastam. Módosítottam. Újraolvastam. Újraírtam. Újraolvastam. "Öööö, mit is akartam igazából írni?????"

Ezt így nem lehet csinálni! Csak úgy, hogy van egy elképzelésed, megvalósítod, és kockáztatsz. Kár is engedni a befolyásnak, hisz úgysem tudod mindenki igényét kielégíteni, nem szerethet mindenki. És aztán vársz. Lesz, ami lesz. Pontosan ezt érzem az említett filmeknél. Két szélsőséges példán keresztül szeretném bemutatni, mit is jelent ez konkrétan. A lírai Bin Jip-en és a sokszor brutális Oldboyon. Két, egymástól teljesen különböző film, melyek mégis testvérei egymásnak, hisz magukon hordozzák a koreai filmművészet jellemvonásait.

1. Aprólékosság. A Bin Jipnél ez nem szorul különösebb magyarázatra, mivel szép, lassú mederben zajlanak az események, és minden apró részletnek megvan a maga jelentősége. Annak is, amiről először azt gondolnánk, hogy túl sok percet szánt rá a rendező a drága játékidőből. Ezt gondolja a türelmetlen, rohanó nyugati ember, és várja, hogy történjen valami. Nem érti, miért kell hosszú jeleneteken át Tae-suk börtönőrrel "játszott" bújócskáját néznie, és nem is gondolja, hogy ez később a film egyik legmeghatározóbb elemévé válik.

Az Oldboyban ez máshogy jelentkezik, mert az eleve sokkal akciódúsabb, szóval egyébként sem lenne időnk unatkozni. Itt inkább a kidolgozottság motívál. A harcjelenetnél a rendező nem éri be néhány látványos elemmel (sőt ilyenek nincsenek is benne), igazi bosszúvágytól fűtött, összeszorított fogakkal vívott küzdelmet láthatunk. Oh Dae-soo néha lent, néha fent, de késsel a hátában is megállíthatatlan. Ez nem egy jó kis bunyó, hanem egy erős lelki forrongás megnyilvánulása. Igazi nagybetűs harc. Olyasmi, mint amiket anno a Dragon Ball-ban láttam, amikor Songoku ellenfelével szemben állva készül az összecsapásra, és minden izmának feszülését, ereinek lüktetését láthattuk. Van, aki ilyenkor az órájára pillant, engem, személy szerint lenyűgöz az ilyen részletgazdag ábrázolás.

2. Aranyközépút. A közönségfilmek sokszor kénytelenek szájbarágósak lenni, hogy mindenki megértse őket. "Szükségem van Rád! Kellessz nekem!", "Ezt a csatát nekem kell megvívnom." vagy nagy kedvencem: "Elmondom, hogy miért kell most meghallnod". (Szinte hallom, ahogy a leendő áldozat megkönnyebbülten felsóhajt, és a félelem álarca mögött meghúzódó boldogsággal várja a segítséget. Akár hátra is dőlhet, tuti nem fog meghalni.) De nemcsak szavakkal lehet a kívánt hatást elérni, néha a kameramozgás vagy eltúlzott szituációk próbálnak hatni ránk. Jó, jó, ezek egy virágzó iparág termékei, ez mondjuk szolgáljon mentségül a közönségfilmeknek. De mi a mentsége azoknak a művészfilmeknek, amelyek ugyanannyi hatásvadász elemet tartalmaznak, csak más stílusban tálalják. Szeretném itt és most leszögezni, hogy nem általánosítok. Csak és kizárólag a művészfilmeknek egy csoportjáról beszélek, nem pedig általános szabályszerűségről. De hogy lehet, hogy akár egyetlen ilyen művet is találhatok egy olyan kategóriában, amelynek megnevezése: szerzői film? (Most megint belemehetnék abba, hogy a szerzői film, sőt jó lenne, ha általában véve a film csak az alkotóké lenne, de ezt már elég részletesen kifejtettem fentebb.)

Azok a művészfilmek, amelyekről én beszélek az ég világon nem szólnak semmiről. Annyira szeretnének különbözni a "túlmagyarázós" közönségfilmektől, hogy direkt módon érthetetlenné válnak. Ezáltal ugyazt teszik, mint a műfaji filmek: feléjük támasztott igényeknek próbálnak megfelelni, csak más formában, mivel mások a velük kapcsolatos igények. Néha az az érzésem, hogy a kulcsmomentumokat, a leghatásosabb jeleneteiket kiragadják a filmből, önálló jelentést tulajdonítanak nekik, és mint egy szép leporellót lengetik a nézől orra előtt. Míg a közönségfilmek a hatásvadász elemekkel egyértelműsíteni akarják a történetet, addig az említett a szerzői filmek a tátongó üresség elfedésére használják.

Az aranyközépút kifejezés eme két szélsőség között feszül. Nagyon nehéz eltalálni. Ebben is jobbak a távol-keletiek. Sikerül úgy ábrázolni egy szerelmet, hogy benne legyen annak minden érzelmi intenzitása, de ne váljon érzelgőssé. Sikerül úgy felépíteni egy bosszú történetét, hogy a legkegyetlenebb kínzások is művészi finomsággal legyenek megkomponálva. Nem is beszélve a film legszívbemarkolóbb jelenetéről, amikor a bosszúálló főhős válik áldozattá, és ennek a szerepkörnek minden megalázó kínját átéli. Egy ilyen intenzív jelenet a fent említett művészfilmekben az egész produkciót elvinné a hátán, de itt erre semmi szükség. Nem kell a film kirkatbábujává válnia, mert csak a történet többi részével együtt van értelme. Mert Oh Dae-soo nem azért nyaldossa Woo-jin Lee cipőjét, hogy belőlem együttérzést vagy elborzadást váltson ki, hanem hogy megvédje szerelmét egy szörnyű titok következményeitől, és ezért képes sutba vágni minden emberi méltóságát.

3. Konvencióktól mentesség. Manapság mindent túlrealizálunk. Én is. Azon morfondírozunk, mi lehet a "Boldogan éltek, míg meg nem haltak" hátterében. Vajon mi lett Hófehérkével, miután a királyfi életet lehelt belé, vagy megszokta - e Hamupipőke, hogy életmódja a sok takarítás, mosás, főzés után mindörökre megváltozott. Nem azt mondjuk, hogy "De szép történet", hanem hogy "Á, ilyen nincs!". A távol-keleti filmeket azonban nem érdekli a ráció, és amikor nézem, akkor engem sem. Nem gondolok arra, hogy ugyan már, hogy lehetnék szerelmes valakibe, akihez egy szót sem szóltam, vagy hogy miért nem hívja a rendőrséget a lány, mikor egy vadidegen mászkál a lakásában. Nem kérdem, hogy melyik lány visz fel egy olyan pasast a lakására, aki az imént az orra előtt evett meg undorító módon egy élő polipot. Fenntartások nélkül elfogadom, amit látok, mert ezek filmek, és amikor filmet nézek, nem kell, hogy érdekeljen a valóság.

Régebben azt hittem, azok az okos filmek, amikből tanulhatok valamit, amik fontos dolgokról szólnak. Ma már tudom, hogy nincs szükség rá, hogy bármit tanuljak belőlük, elég ha formálják a gondolataimat, és befolyással vannak az érzéseimre vagy az ízlésemre. Attól a néhány órától, amit ezek a filmek adtak, nem fogom azt gondolni, hogy a világ így működik, de jó tudni, hogy vannak mások is, akik ilyennek szeretnék látni. Jé, hiszen Almodóvart is ezért szerettem. Bigámistának lenni ér?

---

Oszd meg, ha tetszett!