Berreg a varrógép, meggörnyedt háttal, füstölő cigarettával a szájában egy idősödő nő hajol az asztalon fekvő anyag fölé. Körülötte külön kupacokban a szivacsok, a kiszabott és összeillesztésre váró anyagok kék, piros, sárga színekben, a műanyag szárak, és néhány már kész virág. Ilyen virágokat árusoknál a piacokon vagy kirakodó vásárokon lehet látni, teljesen haszontalan holmi, hiszen még dekorációnak is csak megmosolyognivaló. Miért veszik meg ezeket mégis? Talán hirtelen fellángolásból egy szép nap emlékére? Poénból? Meglepetésnek szánják?

Vagy talán azért, hogy a gyerek abbahagyja a hisztizést? Hiszen egy idő után a szoba sarkába kerülnek ezek a virágok, később talán egy szekrény mélyére, rosszabb esetben a szeméttelepre. Mindenesetre a kereskedő szép hasznot húz rajtuk, hiszen nevetségesen olcsón készíttetik el ezeket a virágokat bedolgozókkal. Egy ilyen varrónőnek csak nagy mennyiségben érdemes ezzel foglalkoznia és a szűk határidőt is tartania kell. Ezért nincs idő megállni, már a kétszázadik szirmot varrja össze és ma még a szivacsokat is beléjük kell tömködnie. Jóformán nem is evett ma még, csak néhány kekszet, nincs ideje főzni. Két slukk között kipillant az ablakon keresztül az utcára, mintha várna valakit. Valakit, aki már nincs és nem fog többé azon a járdán végigmenni a munkából hazafelé. Valakit, akit egy reggel kisgatyában kifeküdve látott a nagyobb szobában a padlón és a mentősök próbálták elindítani a szívműködését. Az élet megy tovább, az anyagok pedig még ott sorakoznak mellette, ezeket még össze kell varrni, különben nem lesz kész. Bekapcsolja a rádiót, hogy szóljon valami, ami eltereli a figyelmét, és a tű jár megint fel-alá. Jobbról kézbe veszi a két kis textilt, majd balra átrakja, amit már összevarrt. Jobbra nyúl, forgat a tű alatt, balra rak, jobbra nyúl, forgat a tű alatt, balra rak, jobbra nyúl, forgat a tű alatt, balra rak….

Ebből a gépies mozdulatsorból a kaputelefon csengése zökkenti ki: valaki az ő kódjukkal jött be a házba. Nyújtózik egyet, majd kimegy a bejárati ajtóhoz, hogy megnézze, ki jön. „Szia anya!” „Szia Laci! Te nem melózol?” A magas fiatalember átkarolja anyja vállát, miközben két jelentéktelen puszit ad neki, csak úgy a formaság kedvéért. „Látod, hogy egész nap esett, így nem tudunk dolgozni. Mi van itthon? Hogy vagy? Van valami kaja?” „Ma még nem volt időm főzni, de van a hűtőben egy kis sonka, csinálj magadnak szendvicset nyugodtan. De figyelj csak, nincs itthon kenyér, lemész a kis boltba érte?” „Persze! Adj pénzt! És készíts már légyszi kávét addig, ma még egyet sem ittam!” A nő ad egy ezrest a fiának, majd a konyhába megy. Amíg elkészül a fekete, kikészíti az ételt az asztalra, tányért, kést vesz elő, szépen elrendezi. A kaputelefon megint jelez, nemsokára be is lép a fia.

„Hoztam egy kilós szeleteltet, és ha nem gond, vettem magamnak egy doboz cigit is. Itt a visszajáró.” A nő elrakja a pénzt, majd leül a fia mellé az asztalhoz, aki jóízűen falatozgat. „Gyűröttnek látszol.” – jegyzi meg. „A tegnapi nap kicsit hosszúra sikerült, alig aludtam valamit.” A nő ismeri már ezt, nem lepődik meg, csak egy kis szorongásféle érzés fut le a torkából a gyomráig. „De holnap mész dolgozni?” „Nem tudom, attól függ, milyen idő lesz. És ma beszéltem Bandival telefonon és állítólag a tulaj még nem hozatta ki a telepről a cserepeket sem. Ha jó is az idő, de nincs anyag, akkor felesleges kimenni.” „Bandi mikor jelent be téged, hogy neki dolgozol?” „Jaj anya, muszáj elvenned az étvágyam? Te is tudod, hogy több pénzt ad feketén, zsebből zsebbe, mintha bejelentene. Most egyébként is van valami hivatalos zűr a vállalkozásával, azt mondta, a jövő hónapban rendeződik az ügy, és akkor talán bejelent alkalmazottjának. Többet én se tudok” „De beláthatod, hogy nem lóghatsz a levegőben munka nélkül, ellátás nélkül!” „Majd megoldódik, emiatt ne izgasd magad!” „Én nem izgatom magam, a te életed, úgy szúrod el, ahogy akarod.

Harmincnégy évesen igazán lehetne több felelősségérzet benned!” „Most miért vagy ilyen érzékeny? Mimóza mamikám, gyere adj egy puszit a te legszebb fiacskádnak!” Egy meghitt mozdulat után a figyelem máris elterelődik a kávéra, cigarettára gyújtanak mindketten és a feketéjüket kortyolgatják. „Anna hogy van?” – kérdezi a nő. „Jól van, de már megint hisztizett, hogy későn értem haza. Ezek a nők egyszerűen nem képesek felfogni, hogy néha jól esik egy kis kikapcsolódás, miután tizenkét órát végigdolgoztam a tetőn. Bőgött, csapkodott, fenyegetőzött, hogy kidob. Azt mondta, hogy én egy szar alak vagyok, aki csak kihasználja őt. Hogy nem bánok vele, úgy ahogy megérdemelné. Pedig ő sem egy angyal! Csak hisztizni tud! Követelte a pénzt, amit tegnap ideadott nekem a Bandi.” „Te tegnap kaptál fizetést?” Éppen csak egy villanás a szemében árulta el zavarát, tudta, hogy elszólta magát, ezért gyorsan váltott. „Ó az szinte semmi volt, el is ment tegnap este.”

A nő szorongása a gyomrában már egy gombóccá nőtt, ami kezdett egyre jobban megkeményedni, és mint egy szilárd, súlyos, idegen test nyomta, feszítette belülről. Eszébe jut erről, mit mondott neki legutóbb az orvos. Alig hallhatóan, a száját éppen csak megmozdítva kérdezi: „Megint gépeztél?” „Ne gyere már te is ezzel! Nem azért jöttem ide, hogy te is csak okoskodj! Szövegelni, azt tudtok!” A nő nem mond semmit, egyszerűen csak feláll, összeszedi a piszkos evőeszközöket és berakja a mosogatóba, csendben letöröli az asztalról a morzsát és a maradék ételt elpakolja. „Most megsértődtél? Na, nem akartalak megbántani! Ne haragudj rám, kérlek! Tudod, hogy mennyire szeretlek! Drága mamikám, te mindig úgy aggódsz, meg rémeket látsz! Mondtam már, hogy ne aggodalmaskodj!” A nő úgy tesz, mintha megadná magát a fia kérlelésének, de belülről érezi, hogy nem hihet neki. Túl sokszor mentek már ilyeneken keresztül, sőt ennél rosszabb is történt, jobbnak látja, ha nem feszegeti tovább a dolgot.

„Nekem most dolgoznom kell tovább fiam, mert különben nem leszek kész!” „Segítsek valamit? Most van időm, ráérek még egy órát!” „Ha gondolod, akkor fordigasd ki a szirmokat, amiket már összevarrtam, hogy bele tudjam rakni a szivacsot!” „Jól van, megcsinálom!” Mindketten leülnek a kis szobában és munkához látnak, nem is szólnak egymáshoz, a rádió beszél helyettük. Laci az ölébe tette a szirmokat, gyakorlott ujjai magabiztosan nyúlnak az összevarrt anyagba, majd egy kötőtű hegyével kihúzza belülről a varrásnál az élt. Az anyja néha el is csodálkozott azon, hogy van fiának türelme az ilyen kis semmiségekkel foglalkozni, ilyen pepecs munkát végezni? Egy-egy régi, jól ismert dalnál a nő elkezdi énekelgetni a szöveget, de oda se figyel nagyon, hogy mit mond, csak hagyja, hogy vigye a hangját a dallam. „Virágok közt veled lenni, tudom szép volna Kedvesem…” A fia rápillant, és egy szánalmas mosoly villan át az arcán.

Laci mobilja csörögni kezd, gyorsan felveszi és kimegy beszélni a konyhába. Az anya nem is figyeli, hogy fia mit csinál, leköti a gondolatait a rádióból szóló dal és a varrás. „Anya, nekem most el kell mennem. Tudod, mindjárt jön Bandi és megnézünk egy melót. Ne haragudj, nem tudok többet segíteni!” „Nem baj kisfiam, az most fontosabb, menj csak!” „Anyucikám, tudnál adni egy ötezrest? Még a héten visszakapod!” Amikor még a konyhában ültek, akkor a nő várta ezt a kérdést, akkor számított rá, hogy ilyesmivel fog előhozakodni a fia. De a közös munka során erről meg is feledkezett, így most teljesen valós volt a meglepettsége. „Egy ötezrest?! Nekem is alig van már a nyugdíjamból!” „De anya, nem nekem kell, Anna azt mondta, hogy elfogyott nálunk egy – két dolog, venni kéne cukrot, kávét, mosóport ilyesmit.” „Jól van, akkor adok, de szívesebben adnám Annának a saját kezébe!” „Ne légy már ilyen bizalmatlan, úgy is visszakapod!” „Nem erről van szó fiam…” – és már nyúl is a táskájába a pénztárcáért, hogy kivegye belőle a pénzt. „Tessék itt van, és mondd meg Annának, hogy puszilom!” „Jól van, átadom neki! Szia!” – azzal már megy is kifelé a lakásból.

A nő csak nézi az ajtót, ahogy a fia becsukja maga után. Csak áll, áll mozdulatlanul, teste megmerevedik, lelassul légzése, szemében elhomályosulnak a tárgyak körvonalai, összefolynak a színek, és egy pillantásra látja, ahogy három mentős egy lepedővel letakart testet visz ki azon az ajtón. Lehajlik feje, gerince meggörnyed, egy sóhajba öltöztetett kérdés száll ki belőle: „Téged eltemettelek, de engem ki fog?” Tovább nem is mer erre gondolni, várják a virágai.

Kapcsolódó írásaink:
Csak szépen, lassan Manapság mindenki mindent megtesz azért, hogy egyéniség lehessen. De mi ennek az ára és milyen jövő képzelhető el így? Csak szépen, lassan.
Ambivalencia A közlés elkopik, elhalványul, szétfoszlik, elenyészik, a gesztus föl-föl dereng. A szépen artikulált hangok a másodpercmutató ritmusával fokozatosan távolodnak, amíg a mozdulatok, a tekintetek színesen rögzülnek az emlékezet fotóalbumában. Az egyiktől hűs lesz a tenyér, a másiktól megtörik az íriszen a fény, és némelyiktől ellazul a váll…
Szokatlan csavar a 25. Képzett társítások - AEGON-esten Olyan előadással készülnek a szervezők a 25. alkalomra, amilyen még soha nem volt. November 26-án, a Nemzeti Színházban fordítanak a sorrenden: néhány kitűnő, vállalkozó szellemű író, költő „felel” a zenészek témáira. Mindannyian olyan művészek, akik Alföldi Róbert vendégei voltak a sorozat valamelyik estjén. Az összeállított zenei staféta adja tehát az est alapját. Minden zenész játszik duóban, egy-egy zenész társával, illetve szólóban is, az esten fellépő írók, költők pedig az ott fölcsendülő zenei témákra reagálnak.
Csak szépen, lassan Manapság mindenki mindent megtesz azért, hogy egyéniség lehessen. De mi ennek az ára és milyen jövő képzelhető el így?
Karácsonyi mese Miért is mész oda? Hiszen telefonon megbeszéltünk mindent. Ugyan csak pár szóban, rövidre fogva, egyértelműen, ahogy szoktuk, mellébeszélés nélkül. Akkor mi a fenének mész mégis? Az ajándékért? Ugyan már! Annyira mindegy, hogy egy porfogóval több vagy kevesebb van otthon, nem? Majd felajánlom neki azt, hogy kisegítem, hisz én nem vettem neki semmit. Örülni fog. Vagy nem. Vajon elfogadja? Nem, nem hiszem, nem úgy ismertem meg. Majd meglátjuk. Remélem, utoljára jövök fel ezen a lépcsőn. Remélem tényleg utoljára.
Az irodalom, a felolvasás és a minderre reagáló, ott születő zene 2010. január 28-án, csütörtökön 19 órától a Nemzeti Színházban, a Gobbi Hilda Színpadon Alföldi Róbert vendége: Harcsa Veronika énekesnő és Lackfi János költő lesz.
Az árnyékvilág peremén „Miért kellett hozzánk szólnod, baszd meg? Mi olyan jól elvoltunk egymás között! Minek kellett belepofáznod? Ki volt kíváncsi a véleményedre? Beszéljed csak meg a telefonoddal!” A láb hirtelen lendül, a fej az ütéstől a busz üvegének ütődik. Néhány szó, s kisebb verekedés kezdődik a lépcsőn. Az nem derül ki, miért?

---

Oszd meg, ha tetszett!