Azt hiszem, a magyar rockzene kolosszális hangjainak jól behatárolható köre van a rock hőskorától egészen napjainkig. Erős a gyanúm, hogy ha 5 embert kellene kiemelni ebből a folyamból, akkor alaposan megoszlanának a vélemények. Jó is az ötlet, legközelebb csinálhatunk egy szavazást arról, hogy vajon ki lenne hazánk legnagyobb 5 rock-torka, vagy esetleg melyik a 10 legjobb magyar rockmuzsika, de ezúttal másról szeretnék írni. Szóval ha 5 legércesebb hazai hang, akkor Pataky Attila a dobogón végezne nálam. Ugyan az első helyet Vikidál Gyulának adnám, mármint a ’80-as évekbeli kiadásnak, de ezzel nem szeretnék senkit befolyásolni. Patakyék december 22-én összejöttek az Arénában. Én satut nyomtam akkor, amikor először megláttam a plakátot a Stefánián. Elmentem, elmentünk, kissé rekedten érve haza. De hogy mitől fanyalogtam, és mitől lelkesedtem a 3 órás mega koncerten, arról itt, alant kedves Olvasó.

A többgenerációs teltházas bulin - nem kis megrökönyödésemre - a 79 éves nagymamától kezdve a 12 éves unokáig minden korosztály képviseltette magát. Ezt a már-már történelmi légkört azért kevés hazai rockbanda tudja hozni. Beültünk a f8-as kezdésre, én spec. szó szerint ültem, szöges bakancsot nem véve fel, magas sarkú csizmában inkább felejtősnek éreztem a grundon az őrjöngést, de ez utólag kiderült: hiba volt. Ha valahol élvezni lehetett a koncertet, az talán lent a tömegben volt. De talán ott se. Az élő koncerten elkövethető legnagyobb bűnnel ugyanis 2 perc alatt szembesült mindenki: katasztrofális volt a hangosítás. Ezt az alapvető hibát azzal igyekeztek kompenzálni, hogy már-már elviselhetetlenül feltolták a magas tartományokban a hangerőt. Az így kialkudott visítás azt a régi jó magyar szokást juttatta eszembe, amikor hazánk fia külföldön jár, szót sem beszélve külföldiül, és hogy megértesse magát elkezd jó hangosan és lassan, tagoltan beszélni, hátha úgy jobban megérti a túloldalon a szerencsétlen, mit is akar.

Szóval visítás. De nem akarok előre szaladni. Máris félkövérrel emelném ki (bár hagyjuk a külsőségeket zenész-fronton), hogy Pataky hangilag azért tökéletes formában van. Illetve tökéletes formában lehetne, ha énekelne. Ha nem kareokizni esett volna be az Arénába csak úgy mellesleg, pár ezer ember előtt. Eleinte még elment, hogy a számok felét a közönséggel próbálta elénekeltetni, de egy ponton túl ez már baromi zavaró volt. Mondjuk a nóném számokat becsületesen elénekelte, csak a nagy zenékkel maradt hangilag adós. Ez egy Pecsás bulin 20 éve még belefért volna, de itt nem igazán, és tényleg nem is ment el. A közönség eléggé immel-ámmal kántált. Felteszem ez amiatt volt, mert a sok nagymama-nagypapa már nincs igazán birtokában hajdani orgánumának. A 40-es apukák még 2 feles után sem biztos, hogy kiereszteni jöttek el mindinkább elkappanosodó hangjukat, ezt hétezerért inkább Attistól várták volna el, persze hiába.

Nem vagyok nagy Edda-fan, nálam két szám viszi el a csapatot, s mindkettő fel is csendült. Az egyik a Minden sarkon álltam már, a másik a 2000 év. Az előbbi olyannyira megszólalt, hogy rögtön az első volt. Igaz, jó nagy pofáncsapás volt, hogy pont e nagy kedvencemet csak negyedig játszották le, mivel bemixelték szó szerint nyitányként pár selejt közé, ennek nem tudom, mi üzenete volt, mindenesetre jó ideges lettem tőle. A 2000 év viszont a koncert egyik kétségtelen csúcspontja volt, főleg a hozzávágott vizuális hátteret élvezve, amelyen Nostredamus próféciái sorába volt bevágva a 20. század össze nagy volumenű eseménye, a náci hadseregtől egészen a globális problémákig. Nos, ez így, ahogy megszólalt monumentális volt. Gratuláció. Szintén szép volt az Éjjel érkezem, sőt a Lelkünkből is, gyönyörű az Álmodtam egy világot, kompenzálva az utána induló, borzalmasra interpretált Hűtlent. Igen, szóval Attis néha kegyetlenül elszállt.

Azt sem tudtam, hogy Eddáékban őserővel buzog ám a nagymagyar vér. Ezt az illusztrációnak szánt szent koronás, magyar zászlós, dobos-táltosos allűr és némely dalszöveg hivatott külsőségeiben hangsúlyozni, na és az a szólam, amivel Attila minden alkalommal megszólította a nagyérdeműt: „Drága véreim”… Rögtön be is flesseltem a tavalyi szombathelyi Lord koncertre, ahol fellépett a Kárpátia néven forgalmazott igazán remek formáció, de azért hálistennek az ő magasságaikat nem sikerült megközelíteni.

A csapat legnagyobbat alakító tagja egyébként a szöszi színekben pompázó gitáros volt, akit ha nő lenne, biztosan többen választották volna az év címlaplányának. Tényleg zseniálisan bánt a hangszerével. A koncert egész minőségén nagyon sokat emelt, melyet egyébként a tömény unalom jellemzett. Sem a statikus figurákként jelenlevő zenészek, sem a semmitmondó vizuális háttér nem csinált kedvet ahhoz, hogy valaha újabb Edda koncerten vegyek részt, ám mégis – összességében - azt gondolom, hogy örülök, hogy részese lehetettem az élmények. Mindezt biztos azért mondom, mert olyan koncertekre szeretek járni, ahol azt látom, hogy a frontember is élvezi a bulit, nemcsak teszi a dolgát. Ez a férfiattitüd egyébként az élet más területein sem igazán nyerő a szememben.

Nem hiszem, hogy Eddáék ettől a cikktől lennének rendszeres olvasói a Prokontrának, de ha valaki a kedves Olvasók közül részese volt a koncertnek, várom pro-kontra a tapasztalatokat. Hátha valami ütős momentumot zavartak ki a fejemből az utcáról beszűrődő petárdák recsegései.