Nem úgy mesélem el, ahogy volt, hanem úgy, ahogy emlékszem rá. Sütött a nap, száraz forróság tombolt az egész országban. Az emberek ruhazsebkendővel törölték arcukról az izzadságot. Számomra mindez mit sem jelentett. Én nem a fényre emlékszem, hanem az árnyékra a fák alatt. Ott álltam anyám mellett, karommal a ruhája szélébe csimpaszkodtam.

Még ma is látom a többieket, ahogy az udvar közepén ültek a fényben, bőrüket perzselte a Nap, míg én az árnyékban fáztam. Egy világ választott el engem tőlük. Izgatottan fészkelődtek a székükben, beszélgettek a mellettük ülővel, önfeledten kacarásztak, míg én némán és irigyen figyeltem őket. Elkeseredetten kerestem legalább egy hasonló, kétségbeesett szempárt, de nem találtam, és így a többieket tőlem elválasztó éles határvonal egyre láthatóbbá vált számomra. Így égett bele a tudatomba ez a kép: voltak ők-együtt, és voltam én-egyedül. És megállíthatatlanul zakatolt felém a kötelesség vonata, füstjéből kirajzolódott a felszólítás: „Közéjük kell menned, közéjük kell tartoznod!”

Anyám volt a mozdonyvezető; mérgesen nézett rám, miközben lefejtette ujjaimat a szoknyájáról.

- Most már tényleg menj a helyedre! – szólt ingerülten, és a tömeg felé irányított.– Nem mondom el többször!- mondta fenyegetően vonakodásom láttán.

Engedelmeskedtem; tudtam mi lenne, ha nem tenném. Gépiesen raktam egyik lábamat a másik elé, egy ponton aztán megálltam, és visszanéztem. Emlékszem fáradt és gondterhelt arcának minden barázdájára, ahogy beárnyékolta a tölgyfa lelógó ága, és sziluettje képet festett fakó bőrére. Akkor gyűlöltem őt ezért az elfásult, részvéttelen arcért; úgy éreztem, hogy magamra hagy, amikor együttérzést vártam tőle. Ma már tudom, mire gondolt akkor, s hogy mennyire nehezére esett kimondani ezeket a szavakat.

Emlékszem még a könnyekre, melyek végiggördültek az arcomon. Nem mertem hangosan sírni, nem akartam, hogy mások lássák, milyen gyenge és törékeny vagyok, ezért szótlanul tűrtem, ahogy átitatják bőrömet, és államról a kezemre cseppennek. Addigra már én is ott ültem közöttük, mégsem váltam olyanná, mint ők. Tudtam, hogy úgy kéne éreznem, ahogy ők éreznek, és azt kéne tennem, amit ők tesznek, és az erre való képtelenség tudata még inkább kitaszítottá tett. Néhány arc felém fordult, meglepetten figyelték meg nem értett szenvedéseim megnyilvánulásait. Idegennek és megbélyegzettnek éreztem magam.

Megállás nélkül hátrafordultam, kutattam anyámat a tömegben. Amikor megpillantottam, még mindig a tölgyfa tövében állt. Alig láttam a távolból, arcát már teljesen belepték az ágak, de szikár alakja mozdulatlanul és arctalanul üzente, hogy ne keress, ne nézz ide, már oda tartozol. Így él emlékeimben az első pár lépés az önállóság felé, az első évnyitómról, hatévesen. Én voltam a fényen, és mégis mellé kívánkoztam a mélységes mély sötétbe, ahogy azóta is mindig.

---

Oszd meg, ha tetszett!