Gulácsy Lajos – a szelíd őrült, a „szépség betege”, a skizofrén, a habókos, aki Hamlet jelmezben sétálgatott az utcán. Az ópiumszívó álma vagy A varázsló kertje c. festményeiről szinte biztos, hogy rögtön Csáth Géza novelláira asszociálunk, a Nakonxipánban hull a hó láttán Weöres Sándor versei jutnak eszünkbe. Pedig itt van még valaki, aki szerető barátja volt Gulácsynak, s akivel egy budapesti Gauguin kiállításon találkozott a fiatal festő, Juhász Gyula.
 A tahiti képek hatását jól szemlélteti Juhász Gyula következő költeménye:
Primitiva
Egy Gauguin-kép alá
Már jártam e rőt avaron,
Oly ismerős e buja vadon,
Álmosan, szabadon.
És rokonom e barna csapat,
Mely álmatagon tovahalad
A lesült fák alatt.
És testvérem e nagy feledés,
Elpihenés, elheverés,
Elcsöndesedés.
Ó táj, Tahiti, Citere,
Álmatlan álmom szigete,
Ó vágyam ligete:
Szent televény, velem rokon,
Be jó volna, túl gondokon
Heverni e homokon!
Tudom, nem lett volna feltétlenül szükséges ideilleszteni ezt a verset, ha Gulácsy Lajos és Juhász Gyula kapcsolatáról szeretnék írni. De ebben a költeményben felcsendül egy szólam, ami mindkettejüknek sajátja volt, s mindkettejük munkásságára erősen rányomta a bélyegét: az elvágyódás. Juhász Gyula több szempontból sem volt elégedett a környezetével, illetve azokkal az életkörülményekkel, amelyeket rámért a sors, ezt felesleges is lenne ragozni. Gulácsy Lajos festészetében ez az elvágyódás persze sokkal intenzívebb formákat öltött, ezért szokták a preraffaelitizmushoz is sorolni művészetét a szimbolizmus vagy a szecesszió mellett. Arról nem is beszélve, hogy kései víziói már a szürrealizmus felé mutattak. Habár lehetségesnek tartom azt is, hogy azok képek a már nem teljesen ép elme szüleményei lehettek. Az első világháború kitörésekor ugyanis idegrendszere összeroppant, s 1917-től haláláig, azaz 15 éven keresztül folyamatosan szanatóriumokban kezelték. Ennek persze lehettek előjelei: a clown-önarcképek elég sokat sejtetők, vagy azok a kis allűrök, amelyeket legendává emelt az emékezet. Juhász Gyula A szépség betege című novellájában így ír róla: "Angyali lélek egy szatír testében: ez volt az első gondolatom, amikor fiatalságomban legelőször találkoztam Gulácsy Lajossal. Olyan fájdalmasan mosolygott, mint aki bocsánatot kér az emberektől, hogy közéjük tévedt és olyan rejtelmesen, mint aki a titkot hordozza magában. A színes és hangos vidéki nagyvárosban, ahol a Holnap született, kollektív kiállítást rendezett régi és új műveiből és ekkor kerültünk közelebb egymáshoz. Bevezető előadást tartottam róla az ünnepélyes megnyitáson, amelyre ő a dán királyfi kosztümjében és karddal az oldalán akart megjelenni, és mint a korai reneszánsz és kései barokk köztünk járó szellemét üdvözöltem." – ez a kiállítás egyébként 1909-ben Nagyváradon volt, amire Juhász Gyula utal is Gulácsyhoz írt művében. A költőt is jellemezte egy sajátos lelki instabilitás, mindkettejük lelkén túl mély sebeket ejtett a meg nem értettség acélosan hideg pengéje.
Gulácsy a művészlét és a rideg valóság határmezsgyéjén táncolt. 1909-ben az Egyetemi Lapok októberi számában így vall önmagáról: "Mindig színesebbnek láttam és értékesebbeknek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás. Elámított, mint bűvész a közönséget. Többet tett: hipnotizált, Don Quito lettem volna, ha egészen elkábulok. De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált, mint a nemes fém, mint az ötvözetlen tiszta arany. Az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége. A szép és szent hazugságok: nemes, nagy álmok, melyek a valóság, az élet értelmét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői. Nagy életet kell ahhoz élni, hogy illúzióink nagyok és értékesek lehessenek. Illuzionikus látás nélkül nincs művészet."
Ez a vers 1922-ben született, amikor az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek Gulácsy Lajos műveiből. "Mikor évek múltán a pesti klinikán újra találkoztam vele: nem akart megismerni. Egy új világot teremtett magának, meséből, költészetből, múltból és képzeletből, amelyben Botticelli és Watteau találkoztak, a padovai kertek illata elvegyült a velencei lagúnák leheletével, amelyben kolostori barátok és párizsi bohémok együtt társalogtak és a klinika homályos üvegablakos folyosója a sóhajok hídja lett, és a kertben a Mediciek ünnepélye folyt aranyos napsütésben." – vall elnézően beteg barátjáról a költő, aki veronállal kezelte súlyos mélabúját.
Gulácsy Lajosnak
Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?
Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!
Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!
Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.