Szilvia a fürdőszoba hideg kövén térdelt. Nézte a kád üres peremét, amely az imént még több tubusnak és üvegnek biztosított helyet. Milyen jelentéktelen volt az a mozdulat, amellyel eltávolította őket a helyükről, és mégis milyen megdöbbentő és fájdalmas látványt nyújt a lecsupaszított kádszegély. Üres lett ez a sarok. Ez a szoba. Ez a lakás. Emlékezni akart. Arra, amikor még nem volt az.

Ha bármikor a legjobb barátjáról kérdezték, először mindig a közös poénok jutottak eszébe. Az aranyköpések. Újpalota. A játszótér és a vodkanarancs. Konyha. Kispál és a borz. Könnyek. Vizsgaidőszak. Urbanisztika. Milka csoki. Cigi. Kávé. Kávé és cigaretta. Január 3. Borpatika. Népszínház utca. Kőbánya. Fülledt cigiszag. Doktor House. Erkély. Ősz.

Mindenki tudja, mit jelentenek ezek a szavak, de nem volt más rajtuk kívül, akinek ugyanezt jelentették volna. Három tömény év, szinte mindennap együtt. Milyen furcsának tűnik már. Még javában tartott, amikor Szilvia már a búcsúra készítette magát. Nem azért, mert akarta, hanem mert félt tőle. Folyton eszébe jutott, milyen lesz majd. Le is írta.

"Rám emelte fekete mandulaszemeit. - Hiányozni fogsz! - mondta velük. Beszéltek a sötét, könnyes szemek. Azt mondták, hogy holnaptól minden megváltozik. - Hiányozni fogsz! - ismételték. - Nem úgy, mint akit sokáig nem látok. A mindennapokból fogsz hiányozni. A krumplipucolásnál, evésnél, porszívózás és fésülködés közben. Mindig. - Ezt mondták. Én ezt hallottam. Arra gondoltam, hogy erre gondol. És akkor még együtt gondolkodtunk."

Azt hitte, hogy ilyen lesz. Hogy kikíséri az állomásra, megölelik egymást, és majd nézi, hogy megy el a vonat. És akkor sírni fog. És hagyja, hogy fájdalmának minden terhe ránehezedjen. Hogy agyonnyomja. Azt akarta, hogy az a pillanat annyira fájjon, hogy soha ne felejtse el, mert egy olyan korszakot zár le, ami megérdemli a méltó befejezést. Azt hitte, hogy majd képtelen lesz haza menni. Abba a lakásba, ami az ő otthona is volt. Egydül lenni azokban a helyiségekben, amiket átjárt az ő lénye. Majd meg fogja várja, amíg már nem látja a vagonokat, és majd felmegy az anyjához, és az ölébe bújik, hogy ismét gyerek lehessen. Hogy ne kelljen olyan felnőttnek lennie, aki karácsonyi üdvözlőlapokat küld a legjobb barátjának. Aztán már azt sem.

Most, így a fürdőszoba közepén ücsörögve, felidézni sem tudta a búcsú pillanatát. Még a napra sem emlékezett. És arra sem, hogy mit csinált utána. Ki sem kísérte az állomásra. Addigra már annyira vágyta az egyedüllétet, hogy nem is érdekelte a távozás. Nem történt hirtelen változás. Lassú folyamat volt. Beszéltek telefonon, találkoztak is egyszer - egyszer. Nem fájt, nem volt emlékezetes.

Nem is értette, mi történt, amikor meglátta a kád szélén tátongó űrt? Amikor belélegezte az ablakon bejövő őszi szellő illatát. Felkelt, és kiment az erkélyre. A hamutartó csikkekkel volt tele. Szilvia már féléve leszokott a dohányzásról. Azok ott az ő cigimaradványai voltak. Talán némelyiken még látszottak a száj barázdái vagy az ujjlenyomatok. Hihetetlen. Azóta nem járt az erkélyen, mióta lakótársa elment. Belekapaszkodott a korlátba, és mélyeket szippantott a friss, hűs levegőből. Háttal állt a szobának. Azt képzelte, hogy ott ül. Azt érezte, mint amikor a lakás más-más helyiségében tartozkodtak, és nem látták egymást, de akkor is tudták, hogy ott van a másik.

- Ősz van. - gondolta, és megfordult. A kopár falak szomorúan meredtek rá, hívogatta a szoba tátongó mélysége. Hirtelen a csikkek bűze csapta meg. Nem mozdult. Érezni akarta, ahogy orrát a csipős szag facsarja. Hiába szólította magához a meleg lakás édes, illatos magánya. Csak állt ott, és hagyta, hogy fájjon.

---

Oszd meg, ha tetszett!