Kétféle ember van: a "kiáradó" és a "befogadó". Utóbbi lesi az előbbi megnyilvánulásait, levonja belőlük a levonnivalót (majd jól nem aszerint cselekszik, szól, ezért pofára esik, de ez most mindegy), azaz afféle megfigyelő álláspontra helyezkedik. Magam is ilyen volnék, nem különösebben szoktam témát kezdeményezni, na de most kivétel lesz.

Megszületünk, élünk, eltemetnek, aztán meg tudja a fene, mi van.

Legelőször is a szüleinkkel kerülünk kapcsolatba. Hát ez olyan, amilyen: lefogadom, hogy a pszichiáterhez fordulók 99%-a velük nincs kibékülve, okolva őket a későbbi baklövésekért. (Maguk a pszichiáterek meg nyilván önmaguk is segítségre szorulnak, de most ez is mellékes.) A gyermekkort többnyire túléljük valahogy, majd kapcsolódunk tovább.

Ott vannak a testvéreink, akikkel lehet szövetséget kötni a szülők ellen, lehet közömbösen viselkedni velük, és adott esetben féltékenykedni rájuk. Felnőtt korra aztán általában benő a fejünk lágya, és ránk tör az "egy vérbő valók vagyunk érzés", magyarul az utálat válhat akár közömböséggé is (kérdés, hogy az jobb-e, de most ez is mindegy).

A rokonainkat - fanyar arccal szokták mondani - nem választhatjuk meg, bár egy spirituálisan igen érzékeny barátnőm szerint többé-kevésbé ugyanazokkal a lelkekkel kerülünk kapcsolatba életeink során, és minden találkozásnak OKA van. Persze ez, mármint az ok rejtve van, vagy jobb esetben későn, de leesik a tantusz... Megeshet tehát, hogy aki most a testvérem, az a múltban az anyám volt, a jövőben pedig én leszek az apja...:)

Nos akadnak még életünkben mindenféle haverok, cimborák, egyéjszakások, fellángolások, illetve az egyéb kategória. Ezek ugye jönnek, mennek, ők, ha nincs szükségük ránk, hát szó nélkül lelépnek és viszont: nem érezzük különösebben a hiányukat. Lehet velük időt elütni, buszmegállóban dumálni, amíg egyikünk el nem robog valamelyik járattal.

Vannak barátok. Szerencsés, akinek van, ha több is, az maga a kánaán. Könnyű őket összetéveszteni a haverokkal, gyakran előfordul, hogy egy barátnak látszó cimbi lelép szó nélkül, ami meglepő, de nem mulatságos. Ilyenkor csak állunk, mint akit kiraktak egy ismeretlen helyen, vakargatjuk a fejünket, kérdezzük "MIÉRT?"

Van-e egyáltalán Igaz Barátság (IB)? Butácska lapok szoktak felszínes irkálmányokat közölni arról, vajon van-e IB két nő között? Két férfi között? Esetleg vegyes párosban? HM? Ezek ostoba kérdések, az IB sempontjából majdnem teljesen mindegy, hogy ki mit hord az alsóneműjében. Állítólag azonos neműek közt a féltékenység az akadálya az IB-nek, vegyes párosban pedig az, hogy minimum az egyik fél mást(is) akar. HM?

A végén mi más következne, mit a Szerelem. Ezt is könnyű összetéveszteni a Barátsággal, az még kellemetlenebb, ha haverrel tévesztjük...

Szerelmünkkel elvben egy hullámhosszon zizegünk, összecsillannak a szemeink( ilyet láttem filmekben), és mindenféle bizsergést érzünk itt-ott (ki hol), ha a másik a közelben van (vagy a távolban, de most ez is mindegy). Dehát előbb vagy utóbb Vele akarunk élni (szerencsés esetben Ő is velünk :)), összekapcsolódunk, és elkezdünk egy malomban evezni. Őrölni, bocsánat.

Itt kezdődik a gubanc: formálni akarjuk a másikat, mert látszólag úgy könnyebb élni, és imígyen válik gyötrelmessé a Szerelem. Szép kövér paradoxon, romantikus filmek kiváló, örök témája.

Vajon ha szeretünk valakit, miért akarjuk megváltoztatni? Nem lehetne mindenkit elfogadni olyannak, amilyen formában a jósorsunk elénkrakta?

Lehet, sőt kell is a környezetünket formálni, óvni, de azt hiszem, ez a körülöttünk lévő versenyzőkre nem vonatkozik. Ha jönnek, örüljünk, ha mennek, hát az az ő dolguk.

A következő idézet is a fülemben cseng évek óta, sajnos hiányos műveltségem okán nem tudom, ki monda, de úgy tetszik, hogy mostantól én mondom:

"Legnagyobb kincsed az az ember, akit a sors melléd rendel."

Borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy Ti miket gondoltok erről, meg másról, hátha egy cseppel okosabbak leszünk.

---

Oszd meg, ha tetszett!