Néha a legalapvetőbb kérdéseket a legnehezebb megválaszolni. Amikor valakit barátodnak fogadsz, és szavak nélkül ígéretet teszel, hogy nem hazudsz neki, és nem bántod meg, miért nem gondolsz arra, hogy ezt talán nem tudod megvalósítani? Vagy fordítva: amikor csalódást és fájdalmat okozol a legközelebbi szeretteidnek, akkor miért nem jut eszedbe az a néma fogadalom, ami összefonta az életeteket?

Előre szólok, hogy nem tudom a megoldást. Ez az írás nem arról fog szólni, hogy felvetek egy kérdést vagy kérdéskört, és elmondom a véleményem. Ezek marcangoló kételyek, forrongó gondolatok, folyamatos miértek, melyek mögött szigorúan meredeznek hosszú sorban a kérdőjelek. Nem is arra keresem a választ, hogy miért mindig azokat bántjuk, akiket legjobban szeretünk. Nem arról van szó, amikor idegesen, ne adj' Isten szemtelenül válaszolok az Anyámnak, és aztán sopánkodva kúszom a közelébe, hogy bocsánatot kérjek. Annak, hogy a szeretteinket bántjuk, nyilvánvalóan az az oka, hogy bízunk a megbocsátásban. Mert szeretünk, mert szeretve vagyunk.

Engem most nem ez a miért foglalkoztat. Inkább az, hogy abban a percben, amikor megbántunk egy hozzánk közelállót, amikor valamiféle "bűntettet" követünk el ellene, akkor vajon miért nem jut eszünkbe, hogy mekkora kárt okozunk? Miért van eleve önzőségre kódolva az agyunk? Miért fontosabbak a saját vágyaink, érzéseink, és mi az a szint, ahonnan még elnyerhető a megbocsátás?

Régebben vizualizáltam az emberek közötti kapcsolatokat. Úgy képzeltem el, mint egy üvegcsövet. Lazább kapcsolatoknál vékonyabb az üveg; mély, erős barátságnál vastagabb. Láttam a saját kapcsolataimban is. Ahogy az én testemből belenyúlik egy másik ember testébe, mintegy hidat képezve közöttünk. És annyira féltettem és vigyáztam erre a csőre, mint egy porcelánbabára. Mindig ott motoszkált a fejemben, hogy lehet bármilyen vastag az üveg, ha el nem is törik, megrepedhet úgy, hogy örökre hibás marad. Annak érdekében, hogy barátságaim (szó szerint) töretlenül működjenek, mindent igyekeztem megtenni. Kerültem a konfliktusokat, alkalmazkodtam, a véleményemet mindig próbáltam udvarias és finom formában tálalni. Ez VOLT. Megtagadtam mindent, ami én voltam: a nyíltságot, a makacsságot, a szókimondást.

Aztán egy ponton arra gondoltam, vajon meddig tudom ezt csinálni? És vajon kell-e ezt csinálnom? Nem arról szól-e egy barátság, hogy mindig öszinte vagy, és ugyanezt az öszinteséget várod el? Miért kéne szerepet játszanom az egyetlen olyan közegben, amelyet én választottam magamnak? És abban a pillanatban, amikor ezekre a kérdésekre nemmel válaszoltam, átestem a ló túloldalára. Nem érdekelt, hogy kit bántok meg, megmondtam a véleményem magamat olykor azzal nyugtatva: "az igazság néha fáj". Ha tettem valamit, amit nem kellett volna, a válasz: "ez vagyok én". Akinek így nem tetszem, az ne legyen a barátom. Ezt gondoltam nagy bután. Én. Én. Én.

Minden erről szólt. Erről az egyetlen emberről: rólam. Én ezt akarom, én ezt érzem, nekem ez a véleményem. Egy búrában éltem azelőtt, és boldog voltam, hogy kitörtem. Egészen addig, amíg meg nem környékezett, és legközelebbi lelki társammá nem vált a lelkiismeret-furdalás. Amíg el nem gondolkodtam azon, és be nem láttam, hogy nem csak egy igazság létezik. Egy dolgot, egy mondatot, egy tettet annyiféleképpen lehet értelmezni, érezni, átélni, ahány ember a Földön van. Milyen egyszerűnek látszik, ha mondjuk azt mondom: "Ez a te macskád volt, szeretted, ő is szeretett téged. Játszhattál vele, annak ellenére, hogy én is vágytam rá, hogy bármit megtettem volna, hogy egy kicsit az enyém is legyen. De nem tettem, mígnem téged ez a macska megkarmolt, mert már nem akart veled játszani, és már félsz tőle, akkor hát elveszem tőled." Ez ugye nem ütközik erkölcsi akadályokba. És elegendő ezeket a szabályokat figyelembe venni? Ilyenkor miért arra gondolunk kapásból, hogy milyen régóta akartuk azt a macskát, hogy titokban mennyire vágytunk rá. Miért nem jut eszünkbe, hogy mit gondol vagy érez a másik? Hogy hangzik a másik olvasatban? "Ez az én macskám volt, szerettem, és ő is szeretett, játszhattam vele, amennyit akartam. De egyik nap megkarmolt, úgy látom, már nem akar velem játszani. És te elvetted tőlem, most már nem az enyém."

Olyan jó lenne, ha az ehhez hasonló pillanatokban eszünkbe jutna a másik. Nem én, a személyem, jómagam, az én érzéseim, az én gondolataim, hanem ő, az ő lelke, az ő vágyai, az ő esetleges fájdalma. Biztos sokakban ott motoszkál, az igazán önzetlen emberekben. Jó lenne ilyen tisztának és erősnek lenni. Jó lenne, ha a "bántás pillanatában" eszünkbe jutna a másik lénye és azok a dolgok, amiket tőle kaptunk. Jó lenne ilyenkor azt érezni, azt tudni, hogy ezek mindennél többet érnek. Mert ez így van, de olyankor kevéssé tudatosul bennünk.

A szeretetkapcsolatok nem arról szólnak, hogy strigulázzuk, ki mit ad, ki mit kap, de mégis akkor működnek, ha ezek valamelyest összhangban vannak. Ha felborul az egyensúly, csak óriási nehézségek árán állítható vissza. Ha meghasad az üveg, vajon hogy akadályozható meg, hogy a repedés ne fusson végig az egész csövön, hogy ne törjön szilánkosra? "Most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály."

---

Oszd meg, ha tetszett!