Ujjaimon még érzem ujjaidnak csókját, ahogy összeölelkeztek ők mind egybeforrva, egymást fogva és szorítva. „Milyen gyönyörű vagy te asszony…” – mondtad, amikor bőrömön végigcsorgott a reggeli fény a derekamtól a combomig, s én valóban az asszonyodnak éreztem magam. Ahogy fölém magasodtál akkor pedig, nem csupán hittem, hanem minden sejtemben kikristályosodott a bizonyosság, hogy te vagy a férjem. A jövőmet láttam a szemedben. Ha a pokol lehet üres, sivár, sötét, kietlen pusztaság, melyen a lelkem egy pányván lóg kiterítve, amit a fagyos szél cibál, akkor most ott érzem magam. Fázom.

Hideg a lakás, ahova egyedül érkezem. Nem veled, már nem veled, s talán mostantól csak nélküled és nélküled. Körülnézek a lakásban, mintha most látnám először: értetlenkedve, hogy mit is keresek én itt, értetlenkedve, mert hiányzik valami, hiányzik innen valami… talán a tested melege…talán az a megnyugtató tudat, hogy jössz… Igen, ilyenkor el kéne foglalnom magam mással, nem odafigyelni, nem törődni, mégis hallom, ahogy énekelsz nekem, nem tudom elhallgattatni hangod zenéjét bennem. Csak ülök, szilánkosra törten, üveges tekintettel a semmibe meredve, s nem akarom elhinni, hogy te és én, akik annyira…azok miként lehetnek meg ezek után egymás nélkül. Mit bír a lélek? S mit bír a kéz, amely tegnap még a te arcodat simította végig? S mit bír a száj, ami még a te ajkadat fürösztötte nemrég csókjaival? Összeaszalódva húzom össze magam, úgy ahogy az anyaméhben tanultam.

Fájdalmas tehetetlenség gyötör, amiért már nem mondhatom el neked, amiért már nem oszthatom meg veled mindazt, ami bennem kavarog, hullámzik, árad. Én nem tudtam, hogy lehet ennyit sírni. Azt sem tudtam, hogy el tudom sírni a te könnyeidet is. Úgy szaporáztak lefelé, a semmibe egymás után, mint a veled töltött percek, órák, napok. Az idő múlik, a könny marad. Ha már minden hiteltelen számodra, ami belőlem fakad, legalább a könnyeimről hidd el, hogy tiszták.

Ha tehetném, most megáldanálak, én szép hitvesem...