Nyugtatgatod magad, hogy mégsem hibavaló a jelenléted, hogy jó helyen vagy jó időben, hogy érdemes itt lenned, még ha a körülmények miatt pont az ellenkezőjét érzed most. Elhiteted magaddal, hogy neked feladatod, dolgod van ebben a városban, ahol ugyan nem jártál még, és lehetséges az is: többet sem fogsz, de csak erősíted magadban, valamiért fontos, nélkülözhetetlen a személyed. Hiszen ha te nem kíséred el a srácokat, győzködöd magad, akkor ők maradnak le valamiről, ami számukra örömöt, élményt szerezhet, gazdagodhatnak egy tapasztalattal, új kapcsolatokat építhetnek, végre kimozdulhatnak a lakóhelyükről és láthatnak valamit, ami más, mint az otthoni. Mégis kitörölhetetlenül az motoszkál benned: minden olyan felesleges, olyan hiábavaló, neked semmi dolgod itt, elindulsz valamerre – az utca nevét sem tudod, de nem is érdekel, a köztéri világítás narancssárga színekbe burkolja a házakat, magányod annyira teljes, hogy kabátként borul rád és szinte láthatóvá válik, csak teszed az egyik lábad a másik elé, hogy elérj valahova, egy lerongyolódott kis kollégiumba, ami most ideiglenes szállást nyújt neked.

Az útvonalat nem tudnád elmondani, ha kérdeznék, csak mész emlékezet szerint, ahogy délelőtt elértél a buszpályaudvartól odáig. Előre tudod, hogy ha belépsz a szobába, halk kell legyen minden mozdulatod, hisz a szobatársad bizonyára alszik már, majd megpróbálsz csendesen levetkőzni, átöltözni és bebújni az ágyba és azt is tudod, hogy sokáig fogsz forgolódni a vaságy matracán, nem csupán azért, mert idegen helyen mindig is nehezen jött a szemedre álom, hanem azért, mert utálod az ilyen hiábavalóan eltelt napokat, amikor jobb dolgod is lenne máshol, mással és talán elkeseredésedben sokáig bámulsz majd a sötétbe.

A kollégium épülete annyira visszataszító a maga szocreál mivoltában és annyira látszik rajta, hogy a benne lakó diákok nem tisztelnek semmit, és nem érdekli őket, milyen környezetben kell élniük, a funkció szerinti használat pedig nem palástolja el az igénytelenséget és az ízlés hiányát, de ez rajtad kívül senkit nem zavar. A lépcsőházban épp csak annyira van sötét, hogy a szürke különböző árnyalatai közt még jól lehet tájékozódni, így botorkálsz fel a második emeletre a szobádhoz. Az ajtó résein keresztül fény szűrődik ki, gyorsan levonod a következtetést: szobatársad még fent van, pedig elég idős már, hogy az ember azt hihesse, az utazás, a programok után elfáradhatott, és pihenésre volna szüksége. Amint belépsz a szobába, meglepődve tapasztalod: nemcsak hogy nem fekszik kimerülten az ágyán, de élénken társalog a mai nap eseményeiről a diákjaival. Első meghökkenésedből és az idegenek látványból fakadó zavarodból még jóformán fel sem ocsúdsz és máris valami különös történik. Mint egy igazi előkelőség, a lehető legelegánsabb módon tüntet ki téged a figyelmével és hivatkozva a kései órára egy udvarias mondattal és egy meleg mozdulattal bezárja a beszélgetést, majd elküldi a diákjait szobáikba. Mindez nagyon gyorsan, de annál finomabban, akár azt is mondhatnám, puhán történik – mint egy szép varázslat.

Ketten maradtok, te és az idős hölgy, akinek a bőrét már összeráncolta az idő, hátát meggörbítette a dolgos élet, ám tekintetéből árad egy fény: nem tudnád megmondani, hogy ez kedvességgel vagy nyugalommal telített-e, esetleg egy borzasztó nagy életöröm sugárzik rád belőle, lehetséges hogy van benne valamiféle büszkeség és tartás, vagy talán mindezek sajátos keveréke. Találkoztál már ilyen tekintettel, számodra ez egyáltalán nem idegen: nagymamád szemeire emlékeztet, vagy arra az érzésre, amit az ő pillantása árasztott magából. Kéri, hogy ülj le mellé az ágy szélére és beszélj neki magadról és te örömmel teszed meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nem is gondolkozol, hogy miért, nem is gondolkozol, hogyan, azon se van-e értelme ennek az egésznek itt és ekkor, egyszerűen csak megteszed, mert megkért rá. És néha feltesz egy kérdést, hogy jobban össze tudja rakni a rólad hallottakat, és te egyre jobban azt érzed, mintha ecsetvonásról ecsetvonásra megfestene magában egy képet rólad. Megmérettél és könnyűnek találtattál – érzed a tekintetéből. Lehunyja szemhéját és számodra ez azt jelenti, hogy már tudja, amit tudnia kell rólad, a kép elkészült és tetszik neki, amit lát, sőt azt is tudod, hogy most ő tartozik neked egy vallomással magáról.

Elkezd beszélni, és te hallgatod őt, minden szavával egyre nagyobb, ragyogóbb és erősebb lesz a szemedben az idős hölgy, akit te eleinte törékenynek és védtelennek láttál, de már tudod: egy olyan ember ül veled szemben, aki meg tudta őrizni emberségét minden körülmények között, olyan ember, akinek a tisztesség, a becsület, a szeretet, az önzetlenség pusztán szavak, talán ezeket a kifejezéseket nem is használja, nem gondolkozik a jelentésükön, mert ő így él, ezek szerint él, mint a hithű keresztény, aki mindennapi imádságába foglalja az Úr szavait, és nem kérdőjelezi meg azokat, és te csak hallgatod és nem érted, hogy akkor mégis miért sújtotta annyi tragédiával a sors. Ahogy beszél az egyik csapás után jön a következő szörnyűség, amiből kinő a következő borzalom, mint amikor a Hüdra egyik levágott fejének a helyéből nő ki a másik. És már morzsolgatja a zsebkendőt, könnyeinek sírját, a kimondott szavak súlya alatt meggörnyed a váll és karjára hajtja fejét, mert olyan nehéz, hogy még tartani is fáj. Te pedig ülsz az ágy szélén, megsimogatod azt a puha kezet, tanácstalan vagy, nem tudod mit mondhatnál, hiszen csak elcsépelt és semmitmondó közhelyeket súghatnál neki, neki, aki az ilyesmiken már rég túl lépett, akihez ezek a kiüresedett szavak nem lennének méltók. A könnyek lassan elapadnak, a hát megint egyenes lesz, a tekintete újra tiszta, és te egyszerűen nem érted, képtelen vagy felfogni, honnan származik ez az erő, amivel felül tudott emelkedni a nehézségeken és egyáltalán túlélte mindazt, amit neked itt és most elmondott – bevallja persze, hogy mennyire gyötrődött eme terhek súlya alatt, volt, hogy úgy érezte, talán nem bírja továbbgörgetni a napokat, de mégis felkelt a Nappal minden áldott reggel, és nem tört szét, nem tört meg, nem tört össze. Látod az ajkán, ahogy formázza a hangokat, a hangokból a szavakat, hallod a mondatot, először csak homályosan fogod fel, olyan ködösen jut el hozzád, aztán megrögzül az agyadban, bevésődik, és aranyba foglaltatik: „Az Isten annak adja, aki bírja!” – és ezt már soha kiégetni, eltüntetni, kitörölni senki és semmilyen körülmény nem fogja belőled. Csönd van, teljes a csönd, érzed, ahogy a szoba minden köbmilliméterét kitölti ez az áldott csönd, amit szinte meg lehetne fogni, olyan erős a jelenléte, szinte anyaggá vált, és olyan jó.

Másnap reggel úgy ébredtek mindketten, mintha közeli rokonai lennétek egymásnak, meghitten kavargatjátok a kávét. Amikor elbúcsúztok egymástól a hölgy zavartan szabadkozik, nem is érti, miért érzékenyült el annyira előző este. Ő igazán nem akart téged terhelni ilyesmivel, nem is szokott ő így kifakadni idegenek előtt, mintha el is pirulna, mintha szégyellné, röstellné, amit tett – vagy talán azt, hogy így elérzékenyült, de olyan jó volt elmondania valakinek, kicsit oldódott benne a fájdalom, a feszültség. Te pedig nem mondod el, nem mondod ki, mert mindketten tudjátok, felesleges is kimondani, csak egy meleg kézszorítással érzékelteted: „én köszönöm”.

Kapcsolódó írásaink:
Csak szépen, lassan Manapság mindenki mindent megtesz azért, hogy egyéniség lehessen. De mi ennek az ára és milyen jövő képzelhető el így? Csak szépen, lassan.
Ambivalencia A közlés elkopik, elhalványul, szétfoszlik, elenyészik, a gesztus föl-föl dereng. A szépen artikulált hangok a másodpercmutató ritmusával fokozatosan távolodnak, amíg a mozdulatok, a tekintetek színesen rögzülnek az emlékezet fotóalbumában. Az egyiktől hűs lesz a tenyér, a másiktól megtörik az íriszen a fény, és némelyiktől ellazul a váll…
Szokatlan csavar a 25. Képzett társítások - AEGON-esten Olyan előadással készülnek a szervezők a 25. alkalomra, amilyen még soha nem volt. November 26-án, a Nemzeti Színházban fordítanak a sorrenden: néhány kitűnő, vállalkozó szellemű író, költő „felel” a zenészek témáira. Mindannyian olyan művészek, akik Alföldi Róbert vendégei voltak a sorozat valamelyik estjén. Az összeállított zenei staféta adja tehát az est alapját. Minden zenész játszik duóban, egy-egy zenész társával, illetve szólóban is, az esten fellépő írók, költők pedig az ott fölcsendülő zenei témákra reagálnak.
Csak szépen, lassan Manapság mindenki mindent megtesz azért, hogy egyéniség lehessen. De mi ennek az ára és milyen jövő képzelhető el így?
Karácsonyi mese Miért is mész oda? Hiszen telefonon megbeszéltünk mindent. Ugyan csak pár szóban, rövidre fogva, egyértelműen, ahogy szoktuk, mellébeszélés nélkül. Akkor mi a fenének mész mégis? Az ajándékért? Ugyan már! Annyira mindegy, hogy egy porfogóval több vagy kevesebb van otthon, nem? Majd felajánlom neki azt, hogy kisegítem, hisz én nem vettem neki semmit. Örülni fog. Vagy nem. Vajon elfogadja? Nem, nem hiszem, nem úgy ismertem meg. Majd meglátjuk. Remélem, utoljára jövök fel ezen a lépcsőn. Remélem tényleg utoljára.
Az irodalom, a felolvasás és a minderre reagáló, ott születő zene 2010. január 28-án, csütörtökön 19 órától a Nemzeti Színházban, a Gobbi Hilda Színpadon Alföldi Róbert vendége: Harcsa Veronika énekesnő és Lackfi János költő lesz.
Az árnyékvilág peremén „Miért kellett hozzánk szólnod, baszd meg? Mi olyan jól elvoltunk egymás között! Minek kellett belepofáznod? Ki volt kíváncsi a véleményedre? Beszéljed csak meg a telefonoddal!” A láb hirtelen lendül, a fej az ütéstől a busz üvegének ütődik. Néhány szó, s kisebb verekedés kezdődik a lépcsőn. Az nem derül ki, miért?

---

Oszd meg, ha tetszett!