|
 Először is elnézést kell kérnem a nagyérdeműtől, hogy egy majd tízéves - még pszichológus-hallgatóként írt - dolgozatomat adom közre, mégpedig azért, mert egyrészt ezzel nem kell annyit dolgozni, mint az ígért zanzával, másrészt tapasztalatom alapján nem sok minden változott azóta a bölcsészet területén. A dolgozat eredetileg meghatározott témája az Identitás volt, alapjául pedig Kundera Nemtudás, és Vargas Levelek egy ifjú regényíróhoz című művének kellett szolgálnia. Dolgozat gyanánt egy bölcsészetkritikai fércet adtam be csoporttásaim nagy örömére és az oktató nem kisebb megrökönyödésére.
Bevezetés a pszichológusságba, avagy levelek egy ifjú regényíróhoz a nemtudásról
… rinyálj bátran barátom! Ne felejts se gondot, se bút!
Szenvedj, s ha lehet, szenvedtess! Túl sima a bölcsész út…
Az identitás: az örök kétely, az öröm és a bánat, a hegyeket mozgató elhivatottság, és a pusztítás, rettegés eszenciája. Az ember lényege.
Álljon hát itt egy kis mese az identitásról, és annak formálhatóságáról:
Egyszer akadályversenyt rendeztek annak eldöntésére, hogy mely nemzet fiai a legtalálékonyabbak, és legéletrevalóbbak világon. Minden nép benevezte a bajnokát, majd elindult a verseny.
Az utolsó, döntő fordulón már csak az amerikai, az ukrán, és a francia csapat volt versenyben.
A feladat: az északi sarkpontról indulva, egy krokodilt kell keríteni, majd bemutatni azt az ott, (mármint a sarkponton) várakozó zsűrinek. Az nyer, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a feladatot.
Elsőnek az amerikai Bob indul.
Bob elővesz egy mobiltelefont, felhívja a krokodilboltot, és megrendel egy krokodilt, sürgős szállítással az északi sarkpontra.
Pontosan három és fél óra múlva egy helikopter ereszkedett le a zsűri előtt, és kivezetnek belőle egy krokodilt.
A következő versenyző a francia bajnok Jacque volt.
Ő is elővett egy maroktelefont, és pár szóban ecsetelte a helyzetet.
Három óra huszonöt perc múlva egy helikopter jelent meg, egy krokodillal.
Az utolsó induló Szergej volt, az ukrán bajnok.
Szergej körülnézett, majd zsebbedugott kézzel elindult dél felé.
Úgy egy óra múlva jött vissza egy, a hátsó lábánál fogva vontatott bevérzett szemű, lógó fülű, azaz igencsak lestrapált jegesmedvével. Amikor odaér a zsűrihez, leteszi a medvét, majd büszkén rámutat, és kihúzza magát.
A zsűri nem érti igazán a helyzetet.
- Szergej! Ez egy jegesmedve! Mi krokodilbeszerzést adtunk feladatnak…
Amint ezt meghallja a jegesmedve, rémülten fölugrik, majd üvölteni kezd:
- Könyörgök uram! Szánjon meg! Hát nem látja, hogy én, ÉN KROKODIL VAGYOK!!!
Kundera. Közép-Európa. Kommunizmus. A világ másik végén ezek bizonyára összefonódott fogalmak.
Az identitását vesztett, és azt megtalálni szándékozó, vagy identitására talált, és azt elveszíteni készülő csodacsehek: százoldalnyi elvesztegetett papír, tinta és idő.
Az identitás társas tudás. Vagy azzá kell tenni. Egyedül senki sem képes identitás lenni. A környezet mondja ki a végső szót, magyarul, ha zulunak tekintem magam, és úgy is viselkedek, mint egy zulu, és a zulusító hatás kedvéért zuluul is megtanulok, csak akkor leszek valójában zulu, ha a többiek is annak tekintenek. Ugyanis ha nem zuluként viselkednek velem, hanem mondjuk dilisként, vagy jobb esetben ripacsként, akkor én sem viselkedhetek velük igazából zuluként, így megtörik a szociális tranzakció, és elkerülhetetlenül kezdetét veszi egy dezulusító folyamat.
Látható tehát, hogy az identitás áldozatokat követel.
A senorita, hogy szép maradjon: galandférget eszik; hiszen az ő identitásához hozzátartozik a tüneményes karcsúság, na meg hogy ezt a többiek is lássák…
Furcsa lény az ember. Ugyanolyan különböző akar lenni, mint a többi. Ennek érdekében közhelyesít mindent, aminek esetleg értelme vagy értéke volt. Menekül. Menekül a szentimentalizmusba, miközben a romantikáról szónokol.
Felvonultat mindent, és lassan eléri a Duchamp által elképzelhetetlen szintet: giccsé változtat egy piszoárt.
Mert az identitás nem más, mint másnak lenni.
Mert az identitás nem más, mint tartozni valahová.
Az identitás kapcsolatfüggő.
Ezt szinte mindenki tudja. A mélyirodalom erről hirtelen szól, és nagyot: “De ennél is lényegesebb, hogy Josef szerelmes lett idegenben, és a szerelem a jelen idő felmagasztalása. Kötődése a jelenhez elűzte az emlékeit, nem avatkozhattak a dolgába; emlékezete nem lett kevésbé rosszindulatú, de mert mellőzte, nem engedte közel, hatalmának nem volt kiszolgáltatva.” –Kundera Nemtudás 2001. 48. Old.
Ez igazán gyönyörű! Már mindent értek!
A zavaros homályból felbukkantak végre Atlantisz elveszett városának fényei, s nem kell már gyarló elmém talmi csillogásától elvakítva bolyongom e kietlen intellektuális lápvidéken.
Érdekes és elgondolkodtató ember ez a Josef. Emlékezetét mellőzve a jelenben, a szerelemben él. Óh, mily boldogság! Csak az a kérdés, hogy vajh ki mondja meg neki, hogy kibe kell szerelmesnek lennie? Kundera megfejtette a nirvána titkát. Racionalizálta az irracionálist. Igen így tényleg egyszerű! Nem emlékezem, és mégis vagyok! Descartes ne forogj, mert ventillátort készítenek belőled a vakondok!
Jah’ és az emlékezés nélküli szerelemről: –Ó én nem is tudom, hogy mi történt, de mintha leültem volna a vonaton a vécédeszkára pisilés közben… –mondja a gömbölyödő hasú kislány a mamájának.
Ám a problémát tovább boncolgatva egy újabb lehetséges változat, talán egy megoldás sejlik fel, e szellemi ördöglakat immár szinte elemésztő bonyolultságában, s az élet adja a megoldást. Mert be kell látni, van a nemtudásnak is egyfajta identitása. Mint például a szoba közepén hagyott velejéig gonosz széknek, amely nemtudása az ottlét, míg a gonoszsága a gáncsolás…
Amúgy a múlt idővel lehet valami. Vargas is ezt vette górcső alá a Levelek egy ifjú regényíróhoz című művében. Úgy húsz oldalon keresztül fejtegeti a megfelelő igeidő használatának fontosságát, (inkább nem idézem) különös tekintettel a befejezett múlt, valamint az a múlt, amelynek az eseményei még ma is tartanak, a régmúlt, és az “egyszerleszmégilyen” múlt idő fontosságáról, valamint ezek ismeretének elengedhetetlen szükségességéről, magyarán, a regényírói identitás másoktól elzárt mélységének taglalásáról.
Legalább megtudtam, hogy Jókai bableves volt, nem író.
De visszatérvén az identitáshoz, s annak társas létéhez, felmerül a felelősség kérdése. A felelősségé, amivel mind Kundera, mind Vargas igencsak hadilábon áll.
Az írástudó árulása…
Még jó, hogy nem az olvasóé. Vérbölcsészek csámcsognak, esztéták esztétálják szavaikat, miközben zavaros mondataikból megpróbálják kihámozni a felsőbbrendű értelem lángra gyújtó szikráját.
Ám az olvasó, az más. Az olvasó nem a hozzáértő, így inkább Harry Pottert olvas, vagy az Örök háborút, esetleg a Dűnét…
Egy olyan olvasmányt, amit nem az önmagában biztos tévedhetetlenség szült, s az író is legalább egyszer elolvasta művét, mielőtt kiadta volna a kezéből.
De úgy tűnik mindez kevés! A Dosadi kísérlet megbukott, a Bajnokok reggelijét pedig megette egy kretén. A szenvedés betölt mindent, az igénytelenség stílussá lesz, és az impresszionisták halálával az elvontság észrevétlenül a tehetségtelenség fokmérőjévé lényegül.
Ez a posztmodern identitás. Az identitás, amit a változó világtól, azaz a technokráciától megcsömörlött, az azzal haladni képtelen “gondolkodó” vetít a saját beltenyészetének.
A tökéletes diktatúra, ahol a vélemény szabad, s a gondolatok áramlásának semmi sem szab akadályt, hiszen az önmagukat teljesítő feltételek alapján azon kevesek, akik nyilvános véleményt formálhatnak, már végigjárták ezt a kálváriát, s most féltékenyen vigyázzák helyüket a húsosfazék mellet.
Cséndzs jor májnd… És a tied a világ!
Az identitásod csak a tied lesz, egyéni, és ugyanolyan.
Zarathusztra pedig visszamegy a hegyre, s az emberfeletti ember tudománnyal a mosoly mögött vigyorog egy Colgate reklámról.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
Ps. figyelted már, hogy a zseni és a szeni közt csak egy apró betűcsere áll?
na kábé. nekem nagyon tecc, de a tanárod méltán mondhatná, hogy amit elkövettél, az a piszoárrá változtatott giccs, a te szavaiddal élve. (jól látod, megfordítottam)
az jutott eszembe, hogy nem lehet neked könnyű, de legalább sokkal jobb, ha jó. iszonyat lebilincselő volt a gondolataidat olvasni, telhetetlen méhecske szerepében tetszelegve követelem a további publikálást.
mondd, hányast kaptál eme dolgozatra?
az árral szemben úszni magfelelő irány-e?
ne haragudj, nem szeretném, ha a következőt személyes támadásnak vennéd, mert nem annak szánom. tudom, hogy kritizálni a legkönnyebb, és nem szeretnék ebbe a csapdába esni; de ez a kis "férc" ezt indította le bennem:
én... nem tudom mi a zseniális benne. ugyanis szerintem pont az a fajta BTK-s blabla ( és ezt most senki ne vegye magára!!! ), amit kritizálni próbáltál. szerintem csak egy akkor még ( mikor a dolgozat készült ) arrogáns diák próbálkozása, hogy borsot törjön az oktatók orra alá, illetve elmondhassa a kritizáló véleményét szépen beburkolva. tényleg mint egy nyíló diák, aki a hirtelen megszerzett tudása birtokában azt gondolja, hogy mindent tud, és ezért be is olvashat bárkinek - ugyan nem tudom hanyad éves lehettél, mikor írtad. kifejtem...:
- az elején a versenyes példa teljesen evidens, mindenki tisztában van vele a mindennapi életben.
- zulusítás detto. eddig semmi új.
- senorita megintcsak...
- aztán kritizálod Kunderát és Vargast. azt hogy jogosan-e, azt csak elhinni tudom Neked, de a dolgozat témája mintha nem ez lenne...
- a írói felelősség kérdése megintcsak érdekes; én nem értem hogy keveredett az identitáshoz, különösen, hogy kifejtésnek semmi nyoma...
- aztán pedig úgy mondasz véleményt valamiről, hogy "leszólod", de jobbat nem mondasz helyette - ez szerintem csak annak a jele, hogy tárgyi tudást rengeteget birtokolsz, remekül tudod a szavakat egymás után tenni úgy, hogy nagyon hangzatos és hatásos mondatok kerekedjenek belőle, de lényegében semmit sem mondasz velük. meglibbentesz valamit, aztán mész is tovább, nehogy legyen idő az eszmélésre, hogy itt nincs is semmi, csupán árnyék...
tudom és érteni vélem, hogy mit akartál ezzel, de számomra semmitmondó az egész, mert az identitásról lényegi szó nem esik. nem azért, de egy ilyet szerintem nagyon sok ember meg tudna/tudott volna írni...
én feszítettem ki magam,
torz vigyorba rándul arcom,
nem fáj semmim, nincs jajjszavam.
Szellemsebeimbő l szellemvér dől,
szellemtestemet szellemszeg tartja,
pózolok a keresztemen,
mert az Úr, az apám így akarja.
Azt hiszi a szenvedésem,
ami játék, csupán látszat,
mert nekem szellem az
ami jó neked valóságnak
megszabadít téged gonoszt
és szolga leszel hittel, szívvel.
Ugyan, mit modhatnék neked
vérző szellemsebeimme l?
Neked, aki tényleg szenvedsz
-sebek testen, lelkeden-,
hogy állat vag hozzám képest?
Nem látsz túl kitárt kezemen!
Hát gyere hozzám! Vígasztalódj!
Téged seb nem hiába gyötör,
s a lelked is megérti egyszer,
a fájdalom: égi gyönyör!
Hát sajnálj csak a keresztemen,
ahova felrakattam magam,
toz vigyorba rándul arcom,
Miért nem fáj? EZ jajjszavam!
Ez a piszoárrá változtatott giccs.
Az előző, csak egy gyenge próbálkozás.
Ötöst kaptam rá amúgy.
Úszni nem szabad!
Aki úszik, elveszett.
Mindíg arra kell törekedni, hogy te magad legyél a sodrás.
Inverz taoizmus.
Minden más unalmas.
Erre nem tudok mit mondani.
Egy pszichológusnak írtam ezt a dolgozatot, és Te vulgárpszicholó giai módszerekkel elemzed...
Vagy sokkal okosabb, vagy sokkal arrogánsabb vagyok annál, mint amit feltételezel rólam.
Melyik klasszikus?
Bogi
Borzasztóan unatat a világ, ha csak történik.
Még nem vagyok PhD.
A helyesírásom hibái az enyhe hiperaktivitáso mnak következményei.
Felesleges javítgatni, nem tudok rá odafigyelni.
Vannak bizonyos szavak, amelyeket képtelen vagyok helyesen leírni.
Főleg azok, amiknek az általam beszélt tájszólás írásképe, és a helyesírás szabályai különbözőek. pl. az éjszaka nálam éjjszaka, a mindig az mindíg. Ezen nem tudok változtatni. Úszok az árral...
justmemory
Az árral úszni az, ha az alfapozícióra nem úgy tekintesz, mint a bérelt helyedre.
Juditnak feltett kérdésed (csak mert perpill nincs itt): a versre vonatkozott.
ööö...jól látom, hogy nem látom? válaszolsz végre a neked szegezett kérdésekre, vagy csak elkensz?
A magyarázat sokkal meggyőzőbb, mint az ha egy olyan állapotú ember igér valamit ebben a tekintetben, mint én.
Vannak dolgok amik nem mennek.
Valószínü Te sem tudsz 10s alatt 100 métert futni, és hiába is próbálnád, gyakorolnád, egyszerűen nem lennél rá képes, mert a korlátaidon kívül van ez a dolog.
Én a helyesírással vagyok így.
Tudom, hogy furcsa, de _tényleg_ nem megy.
Amikor még én jártam általános iskolába, akkor még nem volt olyan, hogy POS, meg hiperaktivitás, meg részképességzav ar, így csak azért nem buktattak meg nyelvtanból, meg helyesírásból, mert a szabályokat el tudtam mondani, és ha megkérdezték, hogy rövid, vagy hosszú, akkor arra is válaszolni tudtam.
De élesben egyszerűen alkalmazhatatla nok voltak ezek.
Figyelemzavar.
Olyan dologra, ami nem elég izgalmas, nem tudok hosszan odafigyelni.
Egy kérdést találtam, amire nem válaszoltam:
Ötöst kaptam erre.
Ha van más is, tedd fel légyszi mégegyszer!
Nem elbújni akarok előle, hanem mint fenn.
A verset én írtam tizenhat évesen, de szerintem nem így van. Mintha kimaradt volna belőle néhány dolog, meg bicsaklik a ritmus is, ám nem emlékszem pontosan, és most nem volt kedvem újraépíteni.
Remélem megbocsájtok magamnak, amiért rosszul idéztem.
nem teszem fel mégegyszer a kérdéseket. gyakorolj.
Ez nagyon gonosz.
Neurológai okai vannak rossz helyesírásnak. Az én esetemben legalábbis biztos.
Ez nem egy olyan dolog, amit rengeteg gyakorlással, vagy a Mikola-módszerrel orvosolni lehet.
Ha nagyon figyelek arra, hogy jól írjam le a szavakat, és nem a rutint használom, betüket hagyok ki, sorrendeit cserélem fel, vagy egyszerűen le sem írom őket, újakat, a leírni kívánthoz hasonló, de hibás, nyakatekert ragozású szavakat kreálok anélkül, hogy észrevenném. Ugyanez történik, ha bepörgetem magam, és izgatottan gépelek.
Az mögött, amit most tudok nyujtani az írás terén rengeteg munka van.
Éveken keresztül tartó tornaóra szerű írásgyakorlatok tömkelege lelépett betükkel, bukfencezett szavakkal, ugrált mondatokkal, eltapsolt szótagokkal, borzasztó mennyiségű kudarccal, és fájdalommal.
Mert ebben az a szép (szomorú), hogy hiába írok tele egy füzetet egy megtanulni szándékozott szóval, ha máshol, és nem abba a füzetbe kell leírnom, rosszul fogom írni.
Sőt, az esetek kb harmadában még a füzetbe is hibásan kerül bele.
Tudom, hogy ez érthetetlen, meg elfogadhatatlan a többségi társadalomnak, a nyelvőrzőknek, meg egyéb kényszeres elemeknek, akik szerint a gyakorlás mindenre gyógyír, és ezt egyszerűen meg kell tanulni, és kész, de ez sajnos nem így megy.
A futás nagyon jó példa erre, vagy a szerelés, esetleg a műszaki rajz olvasása.
Nekem egyszer kellett messziről látnom egy liftet ahhoz, hogy össze tudjam rakni, egyszer kellett látnom műszaki rajzot, hogy utána átlássam a struktúráját, egyszer kellett megmutatni, hogy hogyan működik egy kapcsolási rajz, vagy a vektoriális egyenletek (ezeket le kellett rajzolni először vonalakkal, de az egyenesből már következett a kör meg az ellipszis), ám vannak emberek, akiket képtelenség megtanítani arra, hogy merre folyik az áram a NYÁK-on.
Egy kutyát nem lehet megtanítani arra, hogy elássa az ürülékét, egy macskát arra, hogy vezényszóra leüljön, egy olyan embert, mint én pedig arra, hogy hiba nélkül irjon.
Főleg, hogy kézzel írjon hiba nélkül.
Személyiség gyengeségének azt betudni, hogy a LEHETŐSÉGEK és a TÖKÉLETESSÉG egymást elvileg sem fedhető fogalmak, az kicsit bántó. Olyan ez, mintha egy lábbalfestő törzsvendégnek azt mondanád, hogy az, amit rajzolt az ugyan hasonlít egy zsiráfra, de a zsiráf az nem olyan, úgyhogy gyakoloja a zsiráfrajzolást még egy kicsit.
Lehet, hogy fontos az, hogy a gyerekem jó példát lásson, és hogy helyesen tudjon majd írni, ám az teljesen bizonyos, hogy ezt az anyjától kell megatnulnia, mert kézzel gyakoraltilag írástudatlan vagyok, majdnem csak funkcionális szinten tudom kezelni a ceruzát, nyomtatott nagybetük leírására (like Tarzan), és sorvezető nélkül még az ok sem sikerülnek egyformára.
Ezzel a módszerrel kpézelj el egy felvételit vagy egy ZH-t.
Ahova nem biológiából, vagy matematikából kell felvételizni (magyarul van esszé), tök esélytelen a dolog, aztán amikor ez első ZH-kat írod, azt hiszik viccelsz, vagy Korszakov-szindrómás vagy, főleg, hogy életében nem látott még jegyzetelni a tancsi.
Olyankor mindíg jön a kiselőadás, anyázázás, meg a fokozott teljesítménykén yszer, hogy annak ellenére, hogy problémát jelentesz, ne kirugjanak, hanem foglalkozzanak veled, vagy legalábbis megtűrjenek egy kegyelemkettes erejéig.
Szóval visszatérve a kérdésedre, hogy jó-e úszni az árral, vagy jó-e az embernek, ha szembe megy vele, vagy lenni a sodrásnak, ezek furcsa dolgok.
Vannak, akiknek ez választás kérdése, de vannak olyanok, akinek nem tudnak választani.
Ismerek pár embert, akik hasonló problémákkal voltak megáldva, de nem volt szerencséjük, mert vagy a szüleik nem hittek abban, hogy nem tökhülyék, így elfogadták a tanerő magyarázatát a gyenge képességűről, s egyből érthetővé vált, hogy ezért nem megy nekik már az "alapok elsajátítása" -ez volt a szövek aggor, amikor arról volt szó, hogy miért nem tud már írni az ember Karácsonykor- az iskolában, vagy annak ellenére, hogy látták, hogy gyermekük okos, mégsem tudtak vele mit kezdeni, mert nekik nem volt rokonuk-ismerősük külföldön, így számukra nem volt elérhető az az akkor még itthon szinte ismeretlen módszertan, ami belőlem többé-kevésbé funkcióképes embert faragott.
Ma ezek az emberek, miután végigbukdácsolt ák az általános iskolát, szakmunkásképző t (mert funkcionális analfabétaként nehéz enélkül végigcsinálni), megkeseredett fanatikusokká lettek, mert a társadalmi középszer lehúzta őket a saját szintjére, és ott elintézte őket a rutinjával.
Az átlagtól eltérő látásmódjukat, irracionális rendszerezési hajlamukat nem szublimálják, hanem a jobbik esetben kocsmák megmondóemberei ként osztják az eszet, esetleg valami egyház kebelén lézengve silabizálják a bibliát (aminek a történeteiből gykaorlatilag egy kukkot sem értenek, mert ahogy képtelenek kitaláni egy feltett kérdésről, hogy az költői-e, vagy választ várnak rá, ugyanúgy nem értik meg példabeszéd átvitt értelmét sem).
Szóval kb ennyi.
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,196/Itemid,71/
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,242/Itemid,71/
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,257/Itemid,71/
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,277/Itemid,71/
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,293/Itemid,71/
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,304/Itemid,71/
http://www.prokontra.hu/component/option,com_alphacontent/section,1/cat,45/task,view/id,170/Itemid,71/
nem érzem magam a többségi társadalom tagjának (még ha így is van, de vonatkoztasunk el ettől), kényszeresnek (írtam már, tekintsünk el a helyesírási hibáktól), nyelvörzőt ha nem haragszol szívesen magamra veszem. ne hasonlítsuk magunkat a kutya ürítéséhez, vagy a macska vezényszóra való ültetéséhez. ugye ezek a példák csak vicc kategória? vagy szeretnéd, ha hasonlatosan definiálnálak egy állat képességeihez?
LEHETŐSÉG és TÖKÉLETESSÉG. miről beszélsz? lécci mondj nekem tökéleteset és leborulok. ezek pusztán nagy szavak, a megfelelő hatással. ám, ha azt érzed neked hiányosságod, joggal érzed a tökéleteshez közeli állapotnak azt, amit te magad nem bírsz képviselni. de ez ne az én hibám legyen, csak azért, mert próbálok tükröt tartani.
azt érzem te nagyot ugrottál (utolsó bekezdés). de nem eleget. nem nekünk, vagy másnak, hanem magadnak. nagyjából leszarom a kocsmatöltelék osztálytársakat , akik a sérelmeikről bírnak csak beszélni. te több. te más. és ezt elég régóta tudod, erre büszke is vagy, ne takarózz nekem ezzel, mert nem érdekel. te érdekelsz, ha végre hajlandó lennél egy őszinte szóra. és akkor megint nem a cikkről beszéltünk.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.