Vajon meddig vonhatunk felelősségre másokat az életünk alakulása miatt? Meddig mondhatjuk, hogy ez a te hibád? Hogy miattad vagyok ilyen. Hogy miattad nem vagyok ilyen. Hogy miattad követem a társadalom konvencióit, idióta szabályait. Hogy miattad nem vagyok az, aki lehetnék. Miattad érzem magam folyamatosan rossznak, folyamatosan nem elég jónak. Egy kudarcnak. Egynek a sok közül. Egy koloncnak. Egy mihasznának. Stop. Mert itt már inkább beszélünk önsajnálatról, önsanyargatásról. Akkor hogy legyen? Mi legyen? Kinek tegyük fel a kérdéseket? Kit hibáztassunk? Mert valakit kell, saját magunkon kívül. Kit vagy mit verjünk szét, ha nem a lakást akarjuk és úgy érezzük már nem bírjuk, már nem tart vissza semmi, nincs más, csak a mérhetetlen fájdalom és csalódás, hogy nem vagyunk olyan fantasztikusak és mindenre képesek, mint gyerekkorunkban gondoltuk. De miért?

Akkor hittük, hogy a miénk a világ. Képesek vagyunk mindenre... Mindenki azt mondja, egy gyerek maga a csoda. Akkor miért épp a gyerek felejti ezt el? Mert elhitetik vele. És mi, a gyerekek, azok, akik ma felnőttek vagyunk és később más gyerekek álmait vesszük el, el is hisszük ezt. Egy rossz vélemény egész életünkben hordozunk, míg a sok jót könnyen elfeledjük. Általánosítok. Pedig a példa nyilvánvalóan a saját életem. Én vagyok az, aki így érez, aki a csalódottságtól tombolni tudna, aki a legszívesebben ordítana, de nem teszi, mert a szomszédban kicsi alszik és tekintettel vagyok rá, de MIÉRT amikor rám nincsenek tekintettel? Ez valami mazochista hajlam? Szép lassan kikészítem magam idegileg, folyamatos feszültség az életem. Élet. „Élet”. Feszültség közem és a vélt vagy valós személyiségem között, akit néha meg tudnék ölni. Skizofrénia? Dehogy. Társadalom. Család. Párkapcsolatok. Folyamatos hasonlítás. Definíció: a szeretet egy olyan érzelem, mely összeegyezthetetlen az elvárásokkal, összehasonlítással, cimkézéssel. Még jó, hogy folyamatosan ezt csináljuk.

Folyamatosan azt hallom, döntsd el, mit szeretnél csinálni-a következő 50 évben. Rocksztár szeretnék lenni - de nem gitározom, akkor énekes, de pocsék a hangom, biológus - ja azt feladtam valaki miatt. Művész szeretnék lenni-soha nem tanultam rajzolni. Olimpiai bajnok szeretnék lenni, de soha nem sportoltam rendesen semmit. Tessék. Mindenkit hibáztatok, kivéve magamat...Úgy tűnik, saját magam eltűntem valahol a másoknak való megfelelések, az önmarcangoló összehasonlítások...a „valahogysemmisemjó” érzések között...

Nem bírom ezt már sokáig, mert az elmúlt években ez egy állandó érzés lett. Ha megnézem az elmúlt 5 évben írt naplóimat, mindig kerestem magam és még mindig itt vagyok SEHOL! Rohadtul nincs semmi! Ki akarok törni, talán már nem is akarok én lenni többé, inkább valaki más, bárki más!

Ordítani akarok, el akarok utazni messzire soha vissza nem nézni, nem vissza jönni elfelejteni, majd megbánni mindent.

Folyton várok valakire aki majd megmondja ki is vagyok, kinek is kell lennem valójában...mindig hittem abban, hogy valamikor, valahogyan csinálok valami olyan dolgot, amire emlékezni fognak...valami olyat, ami ha kicsit is de szebbé teszi ezt a világot. Mert a világ a miénk, ugye...persze. Mi tesszük tönkre. De kire figyelnek manapság? Arra, aki híres. Leginkább színész vagy énekes. Egyik sem vagyok. Nem is leszek. Arra nem tudom rábírni a családomat, hogy ne szemeteljenek. Ki vagyok én?? Figyel rám valaki? Természetesen. A barátaim és a családom is. Mármint egy része. Egy incifinci része. De vannak, akiknek fontos vagyok. Csak az önsajnálat mocsarában erről nagyvonalúan elfeledkezem, megbántva ezzel azokat, akiket nem akarok és akik egyáltalán nem ezt érdemelnék. Nem tudom, miért gondolom, hogy nem elég, hogy az életük része lehetek, hogy talán nekik jelentek valamiféle változást-remélhetőleg jót.

De ilyen az ember. Ilyen vagyok én...többre vágyom, miközben nem tudom, mi is az a több.

Bármi is legyen...mindenképp más, mint ami most van. Mint ami most vagyok. Ki is vagyok? Tell me who are you, alone, youself and nameless. Mostanában úgy érzem nem vagyok több, csak egy a sok közül. Pedig nemrég még meggyőződésem volt ennek az ellenkezője. Hová tűntem? S ha már eltűntem...vajon visszaszerezhetem-e valaha saját magamat??

---

Oszd meg, ha tetszett!