Ki szeretne a doktor úr, „a” Csernus Imre nője lenni? Nem költői a kérdés, merthogy itt a kezünkben egy könyv, A nő címmel, melyből – a szerző szándékai szerint – elsősorban azt tudhatjuk meg, hogy milyen az igazi, az ideális, a teljes nő, másodsorban viszont azt, Csernusnak milyen nő jön be. Hogy végül is melyik nő miért fizetett 3.490 forintot (merthogy Csernus vásárlói kb. 90%-ban nők), az sosem derül ki, de talán nem is ez az érdekes. Nézzük, ki lehet Csernus nője, avagy mit tud egy férfi Rólunk, Nőkről. Merthogy aki tanácsokat (mer) ad(ni), arról azt feltételezzük, hogy nagy amplitúdójú élettapasztalatait már az értő, letisztult álláspontú kívülálló szemszögéből pozícionálja. Márai is ezt próbálta, és… neki sem sikerült.

Csernus azt írja a bevezetőjében, hogy annak a titkát fejtegeti, hogyan lesz valakiből jó nő. De valójában ez a könyv nem erről szól. A beharangozás megtévesztő. Ez a könyv arról szól, hogyan kerüljük el, hogy mi is a boldogtalan, szánalmas sorsú nők sorsára jussunk, némi zsákutcából kivezető útmutatóval fűszerezve, ha esetleg a könyv olvasása során rájönnénk, hogy hoppá, ez rám is jellemző.

Magáról a „jó nőről” inkább abban a megvilágításban kapunk képet, hogy Csernus ízlésvilágában ki számít jó nőnek. Lehet, ez sem utolsó szempont, és lehet, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak, de én a könyv egyetlen lapjában sem éreztem azt az elfogulatlan, „orvosi” álláspontot, amivel a neutralitás megnyugtatóan stabil pozíciójából mindenki felé nyitni lehetne. A könyv egy speciális réteghez szól. Nem az átlagnőhöz. Nem szól Kovács Juliskához Bugyira. Nem szól Korpa Ilonkához Bedőre. Az elithez és az elitről szól. Nem a mennyiségi alapon mért elithez persze - Csernus sem hülye - a minőségi, a magasban pózoló, a finom nő van terítéken. Akit mind nyálcsorgatva nézünk a tévében, vagy még ott sem, mert a rendező nem volt olyan érzékeny, hogy tökéletesen elkapja a karaktert. Aki nemcsak szép (mert hogy szép, az alap), hanem eszes is, meg igazi ős-nő, s persze véranya is egyben. Akiről szavak és tapasztalatok alapján csak annyit mond Csernus és a társkereső lonely wolf a hirdetésben, hogy „kisugárzása” van. Azt hiszem a magyarban az „érdekes” után ez a legsemmitmondóbb jelző.

Csernus buldózer. Buldózer abból a szempontból, hogy szemrebbenés nélkül gázol át embereken, tökéletesen kizárva látóköréből azt, hogy az illető épp milyen lélektani pozícióban helyezkedik el. Csernust ez nem érdekli. Mégpedig azért nem, mert Csernusnak alapállása van. Ez az alapállás nem rossz, de roppant mód támadható. Sokakat ráadásul irritál, mert az alapállása alapvetően egocentrikus, tehát mindenkit a saját mércéjével mérő, és rögtön-könnyen ítélő. Az ember nem hiszem, hogy ilyen. Az ember esendő. Ő ne tudná? De az ember fejlődő is. Emberek, akiket Csernus a végletekig kioszt, épp életük útját járják. Jól vagy rosszul, de energiákat fektetnek a döntéseikbe, ráadásul élettapasztalatuk, temperamentumuk adta meggyőződésből. Csernus valamiért mégis azt sugallja, hogy az ő nézetei az emberi életek kusza szövevényében egyfajta objektív álláspontot képviselnek, azaz mércét, melyhez bárkit mérni lehet. Szóval Csernussal az a bajom, hogy a kizárólagos tuti jogát vindikálja magának. Meggyőzően és meggyőződéssel állítja, hogy az a helyes, ahogy ő lát dolgokat. Pedig a világ és a benne lélegző pórnép igencsak heterogén és változásra képes. Csernus maximákat nyilatkoztat ki (nem Maximákat, a hasonszőrű női magazinokat, mivel azokat kőkeményen üti). Istent játszani ennyire konkrét kérdésekben bölcs emberek nem igazán szoktak. Vagy nem így. S nekem nem a pregnánsággal van a gondom. Mert szép a lényegre találás. De amikor ez abban nyilvánul meg, hogy azért rossz az egyedülálló anyaság, mert nekik uniszex gyermekük lesz, az azért – valljuk be így általánosságban – kemény.

De kezdjük elölről. Bemész a tecsóba, tej kell meg kenyér, a gyereknek csipsz és a többi, hisz ezt ismered. Meglátod a roskadozó, épp most rendkívüli ajánlatokat, melyek csak neked, csak most állnak készen, s köztük Csernus könyvét. Ha te az egyszerű konzumáló vagy, már itt bedőlsz. Ha nem ez a kategória vagy, akkor azért állsz meg, mert te más vagy. Te kritikus szemmel figyelsz oda a média termékeire. Megállsz, mustrálod, belelapozol kicsit, s polgári énedet azonnal pofon vágja a sok pina, fasz, kúrás, dugás stb. kifejezés, de ne legyünk álszentek, bevallhatod, hogy épp ettől lesz izgalmas az egész. Sandán a hátlapra pillantasz: úúú, háromezerötszáz, a fenébe, lecsapod a literatúrát, dühösen tolod arrébb a fémketrecet. Teszel pár indulatos kört, próbálod magad mögött hagyni az élményt, persze nem megy, így hamar visszakeveredsz a könyvespolchoz, még egyszer belelapozol, most már a mondatokra is figyelve, na, gyorsan döntesz, behajítod a könyvet a kosárba, és sebesen továbblépsz. Azon jár az agyad, hogy a mára szántak közül cserébe mit nem veszel meg, ha máris kifolyt 3.500 a kezedből, gyorsan lebeszéled magad a luxusdolgokról, akciósat veszel, és ezúttal nem vagy magaddal bőkezű, már fizetsz is, kivételesen gyorsan haza szeretnél érni, mert olvasni akarsz, felfalni a könyvet mohó kíváncsisággal, kárpótolandó rosszul sikerült életed. Várod a tuttit, nagyon kéne, annyira rádférne, hisz te szinte mindent megtettél, s mert te megérdemled.

A könyvet lazán fogod azzal a sebességgel végigolvasni, mint ha jó regényt vettél volna. Sodor a vulgaritás. Tetszik ez a megmondás, ritkán látsz leírva ilyet. Merthogy a hangnem közel sem ájtatos, de ezt egy Csernustól senki nem is várja. A latinos műveltségű, idegen szavak hálójában vergődő nagykutyák, azaz a szakma aranykeretbe foglalt tekintélyei eleget írhattak türelmes, élére csiszolt stílusban mindarról, aminek rád nézve semmilyen hatása nem lett, ez már a te szemedben nem az ő idejük, hisz nekik is ott volt a pálya, mégis nyomorban hagytak lelkileg. És ilyen előzmények után egyre nagyobb a bizalom a doktor úr stílusa iránt. Hátha a titkos recept a havervulgarizmusban rejlik.

Falod a könyvet, és ha igényed van az ilyesmire, akkor zavarni fog, hogy a lektori munka komoly kívánnivalókat hagy maga után. Nem tudom, mi okból nincs tisztességesen átfutva a szöveg. Talán szoros volt a határidő; tudjuk: utolsó percben nehéz korrekt munkát végezni, de vegyük úgy, hogy sietni kellett, hiszen várták a nők a sorsfordítást. Az hogy élőbeszéd jellegű az egész, az is belefér. Szerintem Csernus a leadás előtt két nappal leült a diktafonja elé egy barát(nő) társaságában, és elkezdett beszélni. A diktafon felvette, Gizike pedig lejegyezte. Aranyszájú Imre. De hogy szmájlik a corpusban, az gáz. Ennyire Csernus se legyen jó fej. Nádor Péter felejthető illusztrációinál meg talán jobb lett volna, ha nem kérnek fel senkit. Ez amúgy sem egy olyan könyv, amit mindenáron, erőből illusztrálni kellene.

Szóval ha engem kérdezel, s főleg ha nő vagy, azt mondom: vedd meg a  könyvet. Nem kapok belőle jutalékot – sajnos. De ha úgy vesszük, hogy ezt a könyvet csak annak nem kellene elolvasnia, akinek évek óta tökéletesen harmonikus énképe és kiegyensúlyozott párkapcsolata van, és él ma Magyarországon kicsit több mint 5 millió nő, ebből potenciálisan szerintem kb. 2 millió olvashatná a könyvet életkorilag, élethelyzetileg, akkor nem járnék rosszul, akkor se, ha csak egy forintot kapnék könyvenként. Hogy ennek hiányában mégis arra biztatlak, hogy ezt a vételt nem fogod megbánni, az valószínűleg azért van, mert hiába kritizálunk, hiába sóvárgunk, hiába hazudozunk magunknak: ebben az írásban mégiscsak több van rólunk, Nőkről, mint az utóbbi években megjelent hasonszőrű művek bármelyikében.

Dr. Csernus Imre: A nő. Jaffa kiadó, Bp. 2007.

Kép: gportal.hu 

Kapcsolódó írásaink:

A nő

Egy asszony sorsának a megfordítása - könyvkritika