Ebben a hónapban két filmet láttam, ami a nem várt terhesség problémájával foglalkozik. A Juno üde színfolt, csemege a vígjátékok között. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap viszont kőkemény dráma, üzenet a kommunista Romániából/Romániáról. Két teljesen különböző film, más hangulattal és látásmóddal, eltérő választásokkal és sorsokkal, az alapszituáció mégis okot szolgáltatott, hogy egy cikkben írjak róluk.

4 hónap, 3 hét, 2 nap. Ennyi ideig fejlődhetett az embrió anyja méhében, hogy aztán egy lakótelepi panelház szemétledobójában végezze rongyokba csomagolva. Nagyon nehéz erről a filmről írnom, a vetítésről remegve és szédülten léptem az utcára. Nem az undortól lettem rosszul (bár tény, hogy naturalista alkotással állunk szemben), az érzelmi megterhelés öltött formát fizikálisan. Megviselt a film; minden képkockája odaszegezett az üléshez. Már a végefőcím is lefutott, kiáramlottak az emberek, amikor mi - a barátnőmmel - még mindig a székhez láncolva ültünk. Éreztem, hogy fájna, ha megmozdulnék. Így is fájt. Meggyötört, megkínzott, lyukat égetett a szívembe az a két óra.

A film abszolút főszereplője nem a teherbe esett Gabita, hanem kollégiumi szobatársa, Otilia, aki végtelen sok mindenre képes, hogy segítse barátnőjét szorult helyzetében. Nem akarom a történet egyetlen lényeges momentumát sem elárulni, ezért csak annyit mondok, olyan messzire megy el a segítségnyújtásban, ahová csak kevesen... Nagyon, nagyon kevesen. És mindezt olyan természetes eleganciával, erővel és önzetlenséggel, ami egyszerre megdöbbentő és csodálatra méltó. Minden jelenetben ott van. Amikor mások is vannak mellette, akkor is őt veszi a kamera. Arcának minden rezdülését látjuk, sőt érezzük. Annyira erős a jelenléte, hogy mellette Gabita súlytalannak, könnyelműnek, sőt idegesítően bárgyúnak és esetlennek tűnik. Hiába ő az, aki kiszolgáltatott helyzetbe került, nem tudjuk sajnálni.

Sokkal inkább együttérzünk a folyton rohanó Otiliával, akinek mozgalmas és gyötrelmes napját kísérhetjük figyelemmel. Pár óra az egész, és annyi minden történik ezalatt. Intézkedés a koliban, veszekedés a baráttal, nem éppen zökkenőmentes szobafoglalás egy hotelben, találkozás Bebe úrral, aki majd az abortuszt végrehajtja, veszekedés Bebe úrral, stb. Ja, és a vetélés és az embrió eltávolítása közé még egy kis pofavizitnek is be kell férnie a barátja családjánál. Na, az egy végtelennek tűnő jelenet. Hatalmas család egy kicsi asztalnál összezsúfolva, mindenki egyszerre és ordítva beszél arról, hogy milyen nehéz az élet. A kamera fókuszában persze Otilia, akinek húszpercen át kell ezt a szócséplést szótlanul tűrnie úgy, hogy valószínűleg abban a percben, abban a szobában senki nem tudja nála jobban, hogy milyen nehéz is valójában. Annyi visszafojtott feszültség van ebben a jelenetben, mozgolódtam a székben, mikor néztem. De Otilia nem mozdult. Látszott rajta, hogy menne, sietne vissza a barátnőjéhez a hotelba, vagy legalább csak felhívná, de viselkednie kellett, ezért hát szenvtelen arccal ült, bizonyára fogalma sem volt róla, hogy mit csacsognak feje fölött az emberek.

Amikor azt írtam, hogy rövid idő alatt nagyon sok dolog történt, nem kizárólag a cselekményre gondoltam. Arra is utaltam, hogy mennyi kérdés és probléma rejtőzik a filmben. A két órás játékidő alatt emberi sorsokat ismerünk meg, és társadalmi körképet is kapunk, pedig látszólag nem látunk mást, "csak" egy nehéz nap nehéz óráit. Nem tudjuk az okokat, sem a következményeket. Nem látjuk, mi vezetett idáig, és hogy mi lesz ezután. Viszont elgondolkozhatunk egy jelentős probléma érzelmi és társadalmi miértjein.

A film egy sorozat első tagja, amely a kommunizmus utolsó éveit hivatott bemutatni Romániában. De még, ha ezt nem is tudjuk, akkor is felmerül bennünk a kérdés: vajon megtilthatja-e törvény, az állam vagy bármilyen felsőbb hatalom, hogy döntsünk a saját sorsunkról, testünkről és életünkről? A kézenfekvő válasz a nem. Ma, a lehetőségek korában, persze mindenki egyértelműen eluatasítja az ilyenfajta beavatkozást. Ma, amikor mindenhonnan azt halljuk, hogy az egyén szabadsága mindennél többet ér. Amikor a televíziók és a rádióadók reklámblokkjai azt üzenik, hogy bármit megtehetsz. Amikor úton-útfélen abba a kérdésbe botlassz, hogy "Jó ez neked így? Ezt a sorsot érdemled, vagy inkább változtatnál? Megteheted!" Alapvetően a film is negatívan mutatja be ezt a helyzetet. Azzal a fajsúlyos jelenettel, amikor Bebe úr durván és lekezelő módon kioktatja az egyébként is rémült és kiszolgáltatott Gabitát, a film egyértelműen elutasítja az abortusz tiltását. Hiszen, ha nem tiltanák, nem kéne ilyen megalázó és kegyetlen eljáráshoz folyamodni. Másrészt viszont Gabita könnyelmű viselkedése (az is kiderül, hogy nem ez az első abortusza) és a földön fekvő, halott embrió szívbemarkoló látványa kérdőjeleket hagyott bennem e tekintetben. Ez egy nagyon bonyolult kérdés, megérdemelne egy külön cikket vagy egy egész könyvet. De úgy gondolom, hogy akkor sem tudnánk a helyes választ. És valahogy a filmben is ez van. Elénk tálal egy nehéz helyzetet, és ránk bízza, hogy mit látunk meg benne. Kinek mi marad meg: az egyiknek az, hogy "Ne korlátozzanak!", a másiknak meg az, hogy "Ha szabadon dönthetek, akkor is azt mondom, hogy nem!"

A Juno hangulatát tekintve szöges ellentéte a 4hónap-nak. A címszereplő, egy 16 éves életvidám, okos és belevaló gimnazista, aki legjobb barátjával való együttléte után teherbe esik. Kicsit megijed, és persze első útja az orvosi rendelőbe vezet terhesség megszakítás végett. Őt például legtöbben megértenénk, amiért az abortuszt választja, hisz középiskolás, fiatal, éretlen személyiség, aki nem készült fel egy gyermek érkezésére. Ám ő az utolsó pillanatban mégis úgy dönt, hogy vállalja a 9 hónapos megterhelést, és megszüli a babát, hogy aztán egy gyermektelen, szerető párnak nyújtsa át. Mindezt egyik pillanatról a másikra dönti el, és egész végig következetesen ragaszkodik önzetlen tervéhez. Mert ő ilyen. Ez Juno. Egy igazi lehengerlő egyéniség, a film legnagyobb húzóereje, legüdébb színfoltja.

A címválasztás sem lehetne ennél tökéletesebb, mert a film valójában nem is a terhességről, az adoptálásról vagy a felelősségvállalásról szól (bár mindezek azért benne lapulnak), hanem leginkább egy öntörvényű, de érzékeny, vad és mégis szerethető figuráról, aki egyszerre gyerek és felnőtt. Az, hogy Juno egy igazi egyedülálló jelenséggé vált a vásznon nem kis mértékben az őt játszó fiatal színésznő, Ellen Page érdeme, akit alakításáért Oscar-díjra is jelöltek. Személy szerint nagyon drukkolok neki, bár teljesen feleslegesen, mert az Oscar-díjat ebben a kategóriában Julie Christie nyeri majd az Egyre távolabb című filmben nyújtott - egyébként tényleg fantasztikus - alakításáért, és boldogan fog pózolni Daniel Day-Lewis (Vérző olaj), Javier Bardem és a Coen testvérek (Nem vénnek való vidék) mellett. (Már most oda is adhatnák a díjakat, meglepetés csak a legjobb női mellékszereplők közt lehet, bár úgy sejtem Cate Blanchett lesz a befutó.)

Juno, a film épp olyan, mint Juno, a lány. Erőteljes, emlékezetes, mégis könnyed és kedves alkotás finom humorral. Olyan típusú kellemes meglepetés (a díjátadó szezonban is), mint tavaly A család kicsi kincse volt. Nem is mertem először azt írni rá, hogy vígjáték, mert nekem erről a szóról elsőre a térdcsapkodós, könnyesre röhögős komédiák ugranak be, ez pedig nem ilyen. Végig jelen van a humor, de nem olyan, amitől felharsanunk, "csak" mosolyra húzzuk a szánkat. Nem direkt poénok vannak benne, amiket aztán idézgetni lehet, inkább a vicces szituációk és alakok dominálnak. Mint például az, hogy Juno végül azért dönt a szülés mellett, mert mielőtt jelentkezett volna az abortuszra, megtudta, hogy a hasában lévő embriónak már valószínüleg van körme. Vagy Juno gyermekének édes, bamba tinédzser apja (Michael Cera), aki folyton térdig felhúzott zokniban és rikító sárga nadrágban fut, sőt később a kórházban is ebben a szerelésben jelenik meg. Nem kellett semmit csinálnia, hogy aranyos és vicces legyen. Már az első jelenetben, amikor kilépett az ajtón, és a kamera lassan végigpásztázta vékonyka, esetlen testét a cipőjétől a feje búbjáig, megmosolyogtam, és rögtön a szívembe is zártam. A főszereplő személyisége mellett ez a fajta kedélyesség és vidámság fogott meg leginkább. Végül is komoly dolgokról van szó, születésről, gyermekvállalásról, emberi kapcsolatokról, és mégis olyan könnyeden tálalva, hogy öröm nézni. Főként azután, hogy ezt a témakört ezt megelőzően egy olyan nyomasztó és megrázó alkotás prezentálta számomra, mint a 4 hónap, 3 hét, 2 nap. Persze ez két szélsőséges példa, és valószínű, hogy 16 évesen egy nem várt terhesség nagyobb dillemmát és problémát okoz, mint a Junoban, de olyan jó néha azt látni, hogy ilyen egyszerűen is lehet. Főként, ha olyan igényes és értelmes formában kel életre a filmvásznon, mint a tárgyalt mű esetében. És még az is lehet, hogy vannak Juno-k a világban...

Kép: www.balkon.hu

---

Oszd meg, ha tetszett!