De szeretném hangsúlyozni, hogy a lírai én nem magát hasonlítja a nehéz sorsú művészhez, hanem az alkotás folyamatát, azt hogy hogyan lehetne/kéne (?) verset írni. Ezt alátámasztandó, ha jól megfigyeljük a szöveget: a vers írás folyamatára nem utal sehol ige, ezáltal nem is tudjuk meghatározni a cselekvő számát és személyét, ennek következtében inkább egy általános alanyra asszociálhat az olvasó, és ebben az általánosságban persze szerepel maga a lírai én is. Az írásra, vagy alkotásra utaló állítmány hiányáról nekem még a próbálkozás nehézsége, esetlensége, gyötrelme is eszembe jutott, amit csak erősít számomra a Van Goghgal való összehasonlítás ténye, azaz úgy kéne írni, ahogy ő festett, de lehet, hogy ez csak az én olvasatom. Ha már itt tartunk, talán feltűnt, s lehet, hogy valakit még zavar is a kisbetűk használata. Jelen esetben nem hinném, hogy ennek nagy jelentőséget kellene tulajdonítani – se a cím, se a tulajdonnév kapcsán, arról nem is beszélve, hogy nem csak az állítmány, hanem a központozás hiánya is jellemzi a verset, ami éles ellentétben áll a záró sorral: „a széthullás keretébe”. Hiszen központozás nélkül az olvasóban jogosan vetődik fel a szétesés/hullás érzete, ám ezen szókapcsolat hallatán akarva-akaratlanul eszünkbe jut a keret, a keret, ami lezárja a kompozíciót és elválasztja, elhatárolja, kiemeli a festményt a környezetéből. Arról nem is beszélve, hogy a keretben van a kép, a keret tartja meg/fenn, funkcionális volta tágabb értelmet is nyer, az időtlenség érzetét keltheti bennünk. A forma és a tartalom ellentétessége persze nem újdonság, de jelen esetben ennek a megoldási technikának egy nagyon szép megnyilvánulási formájával találkozhatunk, ami számomra csak emeli a mű értékét.