 Még
sosem volt ekkora súlya egy kedd estének. A mérleg egyik serpenyőjén
egy zongora és egy jazzgitár, a másikon pedig egy órányi
szubjektivitás. Hogy merre mozdul el a mérleg nyelve? A válasz
keresésében most nincs segítségünkre egyetlen képlet, egyetlen
együttható sem.
Az alapokig
visszanyúlni mindig fájdalmas, vegyük például a pszichológiát,
hipnotikus állapotban bármi megtörténhet - és itt nem csak az időnként
túlstilizált sírva csapkodós filmjelenetekre gondolok. Mélyre ásva
beszűkül a tér, egyre csökken a felesleges információk sűrűsége,
haladunk az origó irányába megértést remélve. Körülbelül innen indult
Gadó Gábor és Dukay Barnabás szerzői estjének nyitánya. Ha mesét írnék
róla valószínűleg így kezdeném: "Hol volt, hol nem volt, az óperenciás
tengeren, de még a disszonancián is túl élt egyszer egy Gitár és egy
Zongora." Hogy utána mi történik, az legyen a befogadó problémája,
viszont a mese végére a főszereplők megválnak nagy kezdőbetűiktől, hogy
egyesítve erőiket kiszabadítsák a kegyetlen Kommersz gróf rabságából a
Hangokat.
A kezdet és a vég
biztos, azok távolsága pedig pontosan akkora, amekkora utat megtesz a
mérleg nyelve a koncert elejétől a végéig. Illetve ennek az értéknek az
egyéni befogadóképességgel súlyozott szorzata.
Talán tévedtem, és mégiscsak létezik egy képlet...
Egy óra leforgása
alatt legalább négyszer, de könnyen lehet az is, hogy
százharmincnyolcszor, vagy talán inkább pontosan hetvenháromszor omlott
össze bennem a világ és épült újjá. Ez nem az az előre csomagolt fajta
katarzis, keményen meg kell dolgozni érte. Hogy ez a munka megéri, vagy
sem, azt az előbbi összefüggés alapján mindenki döntse el kedvére.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
jó cikk
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.