Először nem láttam a dühtől. Mert az ereimben buzgálkodó szenvedély, nem csak szeszélyessé, de hirtelenharagúvá is tett. Aztán azon kezdtem gondolkodni, vajon van-e a fenti szóváltásnak bármi köze ahhoz, hogy hosszú hónapok óta zajos a média néhány, romák által elkövetett bűncselekménytől. Még nem beszéltük ki eléggé a 2006-os olaszliszkai lincselést, még nem láttuk elégszer vacsora közben a vérfoltokat a flaszteren, a kisírt gyerekszemeket, a fogatlan igazságtevőket és az igazságtalanság ellen fogadkozókat. Nem is sokkal Olaszliszka után, jött a Blaha Lujza téri bicskás kölyök. És nem csak azért, hogy legyen min homlokráncolva, félelemtől kerekedett szemekkel szörnyülködni Náncsi néninek a kisboltban reggelente. Értem én a kölyköt. Értem a körülményeit is. Ő még nem fogja fel, ésszel fel sem érheti. Aki az utcán nevelkedik, az az utca törvényei szerint él. Kell neki valami, hát azt a maga módján megszerzi, elveszi, mert más esélye nincsen. Ha van, azt senki nem mondja el vagy mutatja meg neki. Nincsenek benne erkölcsi gátak, nincsenek körülötte követendő normák, és nem ismeri a Tízparancsolatot sem. Az orrát sem tudja kifújni, míg egy családsegítő a családlátogatáskor nem ad neki papírzsebkendőt és mutatja meg, hogyan kell használni. Tudjuk jól, az értékek közt élő embernek nagyobb esélye van az értékes életre, és arra, hogy ő maga is értékhordozóvá váljon. És ha a mondat előtt megváltoztatjuk az előjelet, hát úgy is tudni véljük az igazát. Újabb plecsnik csattannak a flaszterre, újabb stigmákkal terhelődik a cigányság.

Szól a tévé. A kép, amit ma a média mutat a romákról, elég homogén és nagyjából egybeesik a magyarországi cigánysággal kapcsolatos sztereotípiákkal, mutatott rá Bernáth Gábor egy tanulmányában, amelyben a magyar média romaképéről beszél. A három lábon álló skicc, a szegénység, a bűnözés és a kulturális élet objektivitástól mentes bemutatására törekszik, érzelmekkel és indulatokkal apellál, témasztereotípiákkal dolgozik.

A szégyenletes "romaügyeket" a sajtó pattogtatja a nép közt, mint egy alaposan meggyúrt takonylabdát. Kedélyt borzol, általánosít, kijelent és nem kérdez. A tényműsorok a felszínt kapargatják, a szórakoztató műsorok túlzásokba esnek. A roma láb táncos láb - élet- és közveszélyes kötéltáncot járatnak hát velük egy tabuktól és előítéletektől terhes többségi társadalom porondján.

A magyar társadalom tizennyolc éve tartó átstrukturálódásával könyörtelenül megszületnek az egyén vagy társadalmi csoportok sorsát eldöntő előítéletek és ugyanilyen gyorsan általánossá is válnak. Teljesen új kliséket használunk. Különösen igaz ez Közép-Kelet-Európára, ahol történelmi hagyománya van annak, hogy az egyébként kis nemzetek másban látják meg, egyébként mérhetetlennek vélt, boldogulásuk akadályát.

Megüti a fülemet a trolin, mert megfordul a félreinformált, tudatlan ember szájszegletében, zavarja a szememet a weben, mert feltűnik néhány szélsőjobboldali orgánum gyűlölettel bélelt hasábjain, hogy "cigánybűnözésről" beszélünk. Magával a fogalommal több probléma is van. Egyrészt, mint terminológia, meglehetősen sztereotip, előítéletektől terhes. Hangsúlyozatlan marad, hogy a cigányság körében elterjedt vagyon elleni bűncselekmények nem etnikai eredetűek, mint azt a kifejezés sugalmazza, hanem egy adott társadalmi réteghez és helyzethez köthetőek. Egy elszegényedő, lecsúszott, szellemileg és fizikailag is eligénytelenített réteghez, amellyel játszadozik a politika.

Másrészt olyat, hogy "cigánybűnözés", a kriminalisztika sem ismer. A tudományokban még van szemérem. A kilencvenes évek elején bevezették ugyan a társadalmi ítéletek egy megértőbb kategóriáját, a "megélhetési bűnözés" kategóriáját, és ezzel gyorsan meg is terhelték a cigányságot. Ez lett a homlokra ragasztott ezerforintos. A "megjelöltelek és megvettelek, ezért ezt azt elnézek neked" szemlélet lett úrrá a nagy kollektív agyon. E felfogás szerint viszont lennie kell "magyarbűnözésnek", aztán "VIP bűnözésnek" - mint például a társadalmi mérteket öltő adóeltitkolás -, csak erre még nincs meg a megfelelő terminusz technikusz. De ezzel a gondolattal magunkat kerítjük be, és nem másokat ki.

Ismereteim szerint a marxizmus volt az egyetlen olyan társadalomtudomány, amelyik felismerte és hangoztatta az egyén szociális meghatározottságát, a társadalmi helyzet és a kriminalisztika kontextusát. Talán ez az elmélet nem téved akkor, amikor azt mondja, hogy a társadalmi fejlődés egy bizonyos fokán megszűnik a bűnözés. Mi polgárok, lehetünk annyira idealisták, hogy elfogadjuk ezt az elméletileg egyébként igazolható tételt.

Innen talán el lehetne jutni addig a felismerésig is, hogy az ugyanabban a szociális csapdában vergődő echte magyar réteg reprezentánsai ugyanolyan irritálóan és primitív módon követik el a kerékpár- vagy a "határlopásokat". A cselekmény társadalom közelisége az értékítéletet alkotók körében azonnal elementárisan hat, mert közvetlenül az egyént érinti. Az én mobiltelefonomat, a szomszéd biciklijét, az anyám pénztárcáját. Szemben egy másfajta, bizonyos intellektualitást feltételező és éppen ezért látens módon működő metódussal, amely szépen csendben elfogyasztja nemzeti létalapunk feltételeit.

Úgy tűnik, a kisstílű devianciára egy még primitívebb társadalmi reakció a válasz. Mintha nem lenne elégséges nemzeti intelligenciánk ahhoz, hogy meggyőzzük "az ellenünk vétőket." Eltitkolt valóság, hogy a cigányság egy jelentős rétege elindult felfelé, egy másik lényeges hányada viszont abban lett érdekelt, hogy megmaradjon szociális alanynak, a mellé csatlakozó "nemzeti többség" lemaradóival együtt. Cigánybűnözés és romakérdés? Talán, ha lehetne itt ordítani egy nagyot... Hogy: vigyázz, félrevezetnek! A mindenkori politika számára olyan aranytartalék ez, mellyel le lehet váltani egy kormányt, csak ki kell nyitni a kortes beszédekben az eljövendő bőség szaruját.

Nem emlékszem ugyanis olyan vezető politikai rétegre, amelyik azzal állt volna ki a porondra, hogy ebben az országban, az elkövetkezendő négy évben, a keresőképes emberek bérből és munkával elért egyéb jövedelemből, nem pedig megalázó, demoralizáló, újra elosztott pénzekből fognak megélni.

A társadalmi interakció nagy hiányossága, hogy nem beszélünk a tradicionális közösségek felbomlásáról, a kultúraváltási folyamatról, arról, hogy a helyi csoportok megtartó ereje, az etnikai vagy vallási közösségek szétzilálódásával gyakorlatilag teljesen megszűnt. A szégyen fogalmát nem gyakoroljuk eléggé. Az ősi csoportosulások saját normarendszere

felszámolódott, az elsődleges kontroll fellazult, és állami felügyelet alá került. A brahiból bűnözés lázadó rítusa megteremtődött, amely tulajdonképpen nem szolgál más célt, mint hogy egy közösség tagjai, adott időpontban megmerítkezhessenek a szimbolikus egyenlőség eszméjében.

A roma vagy cigány meghatározás túlmutat az etnikai sajátosságokon, archaikus hagyományokon és kulturális viselkedésmintákon, és egy, a magyarországi cigányság körülbelül hatszázezres lélekszámánál jóval nagyobb, tömegeket érintő szociológiai, gazdasági és politikai problémakörrel találjuk szemben magunkat: a mérhetetlen szegénységgel.

A vasárnapi asztalnál, a munkahelyeken, a kricsmiben, utcán, patikában ma a szájak leginkább arról fecsegnek, hogy minek mennyi az ára, kinek mennyije van és legfőképp ki mennyit lopott. Amit ma demokráciának nevezünk, az valójában multinacionális gazdasági érdekek diktátuma. Világunkat, az egyénig lebontva, a jólét szenvedélye mozgatja. Azt az embert is, aki a "világ vagyonát teszi zsebre", és azt is, aki kétségbeesetten menekül a szegénység elől. Üres frázisok. Az igazság pedig kimondatlanul ott sunyít a tények és vélemények között, csak nehéz észrevenni, kihántani, kimondani.

Ha másért nem - akár humánumból -, akkor jól felfogott gazdasági érdekből kellene erőfeszítéseket tennünk. Ma a világ egyetlen társadalma sem engedheti meg magának, hogy több százezer dolgozót kivonjon a termelésből.
De nincs egyetlen olyan ember, aki kinézne az íróasztala mögül és felvállalná a probléma megoldását. Mi pedig fényesre suvickoljuk lelkiismeretünket, minden városban adunk pénzt egy koldusnak, évente odaadjuk a magunk egy százalékát, és minden héten odatesszük a százast a kuka tetejére. Miközben tudjuk, az egészre nem magyarázat, hogy egy mérhetetlenül igazságtalan univerzumban élünk.