A Medúza-kritika alapján a hiteles költői attitűdről megfogalmazott elképzelései a következőkben foglalhatók össze: a közönség értékétítéletétől önmagát függetleníteni tudó egzisztencia: „Az az arc, amit a nyilvánosság a művészre lát, és amit reákényszerít, mérhetetlenül intenzívebb, mint a művész valódi arca. És ha valaki féléretten, vagy éretlenül lép ki a nyilvánosság elé, ebben az éretlenségben rögzíti.”, eme függetlenség eléréséhez Mester irányítása: „Aki mellé a sors Mestert rendel, annak ilyen kérdése nincs. A Mester tudja, hogy mikor szabad, mikor lehet, és mikor kell a nyilvánosság elé lépni – mikor bírja már meg a művész a szuggesztív arcot, amit a nyilvánosság reá lát.”, és a költészet eredeti zöngéit artikuláltan visszaadni tudó tehetség: „Ez a költészet nem ismeri azt a nagy poétikai arzenált, amit Homérosz óta kifejlesztettek: a mértéket, a rímet, a hasonlatot, a képeket, a szerkezetet, a csengés-bongást, a fénymázt, a látványos mutatványt és bűbájos játékot. Az orpheuszi költészetben minden az ihlet emberfölötti hatalmán múlik.”. Tehát Hamvas interpretációjában a szent költő feladata nem az, hogy a világ ingereire művészi eszköztárral rezonáljon, azaz a puszta látványt képezze le, mivel ez önmagában csak a felszínen való tévelygés lenne, csupán a mennyiség növelése, papírhalmaz, silány táplálék. A költészet lényegét ősállapotánál fogva lehet megragadni, azzal a legtisztább kiejtéssel, ahogyan a Homérosz előtti költők, az orfikusok tették. Ez a szemlélet egyébként tökéletes összhangban áll hamvasi filozófia alapvetéseivel, miszerint a világ bármely jelenlegi aspektusa lesilányodott, felhígult, és hiteles képet csupán a primordiális állapotok nyújthatnak a lét valódi, tiszta lényegéről. Tehát a költészetnek - ahogy magának a létnek is - az a feladata, hogy restaurálja azt a minőséget, ami az „ősállapotokban” még jelen volt.

Weöreshez szóló második bírálata már A teljesség felé kötet apropóján született meg 1946 elején, melyet szintén a Diárium közölt. Weöres minden addigi művészi megnyilvánulásától elütő prózakötetéről Hamvas elégedetten nyilatkozott. A kész munka birtokában Hamvas továbbépíthette két évvel korábban a költészet lényegéről kifejtett nézeteit. Egyrészt szárnyai alá veszi Weörest a kötetet ért értetlen kritikák okán, másrészt immár nyíltan felvállalja a Mester státuszát. S habár az ajánlás félreértetlenül neki szólt, Weöres megváltozott hangjáért mégsem önnön személyét teszi „felelőssé”, hanem azokat az ősi kútfőket, amelyek a poeta sacer egyetlen autentikus forrásai lehetnek. Hamvas tehát elégedett, hisz Weöres egyelőre nagyon is beváltja a hozzá fűzött reményeket. Az „Útra” lépett, valójában Hamvas útjára, bár a Mester maga szilárdan eredezteti szellemiségét abból a forrásból, amely bármely élő géniusztól függetlenül egzisztál. Az, hogy a kortárs kritika megdöbbent a költő prózába fordulásán, és hogy a letisztult hang semmiféle hagyományos poétikát nem produkált, Hamvas számára önigazolássá vált arra nézve, hogy Weöres valóban közelebb került a költészet ősi forrásához, hiszen a „bravúros bukfencek” csak eltérítik az embert a realitástól, ahelyett, hogy közelítenék. A hiteles hang ugyanis épp abban manifesztálódik, hogy a szerző nem afunkcionális sallangokkal ruházza fel líráját, hanem a kifejezés legelemibb és legtisztább eszköztárával operál. És épp ezen „elemi” eszköztár metaforái lesznek kifejtve Weöreshez intézett következő írásában.

A harmadik bírálata 1947 őszén jelent meg A fogak tornáca c. kötetről, melyet ismét a Diárium közölt. Amikor ebben Hamvas megfogalmazza az autentikus ösztönnyelv ismérveit: „Weöres Sándor nyelve ösztönnyelv: az asszonyoké, a gyermekeké, az állatoké, a mítoszoké. Ez a mély, csaknem artikulátlan, komplex nyelv. A szelek nyelve és a madaraké. Ez a nyelv, amelyen a tehenek és a lovak és a jóslatok beszélnek. Weöres Sándornál ezen a nyelven tüzel át a spirituális valóság. Minél egyszerűbb a szó, annál nagyobb feladat szellemmel átíitatni.”, figyelemreméltó párhuzamot vonhatunk le Weöres három és fél évvel korábban keletkezett levelével, melyet még első elragadtatásában címzett Kenyeres Imréhez a Medúza kritikája után: „Európa költőitől a mostani lírikus nem nagyon sokat tanulhat; tanuljon a szanszkritoktól, a benin négerektől, a népköltészettől, az elemisták fogalmazványaitól és méginkább a gyermekgügyögéstől, az őrültektől, a madárdaltól, a prófétáktól.” Hamvas utal arra is, hogy a költő abban az esetben érheti el hivatása Parnasszusát, ha sikerül megragadnia a lét, a létezés kérdéseit. Ezzel gyakorlatilag filozofikus jelleggel ruházta fel a poétikát. A filozofikus költészet Babits fellépése óta elismert helyet birtokolt irodalmunkban, ám fontos különbség, hogy Babits mindenekelőtt a kanonizált „nyugati” filozófiai rendszerekből építette fel egyéni költői hangját, és nem egy önkényes gondolkodó autonóm elképzeléseiből, de nála legfőképpen nem találjuk nyomát az orientalitásnak. Mindezt számbavéve és az uralkodó kritikai értékrend ismeretében Hamvas esztétikai szemlélete már alapvetéseiben is nyomatékosan különbözött ettől. Hamvas nyilván jó ismerte ezeket a kánonokat, és tudatosan vállalta a szembehelyezkedést Weöres kötetei apropóján publikált érvein keresztül. Azt vallotta, hogy az ő közös útjuk az egyetlen járható művészi út, amely paradigmaváltást készíthet elő a költészetben.

Hamvas Béla és Weöres Sándor művészi-gondolati párhuzamában úgy gondolom nem az a felvetendő kérdés, hogy Weöres lírailag leképezte volna -e a hamvasi filozófiát, hiszen Weöres egyetlen kötetében sem találunk erre egyértelmű utalást. Ezalól még A teljesség felé kötet sem lehet kivétel, habár ott az ajánlás magának a Mesternek szól. Hamvas Weöresre gyakorolt hatásában a döntő motívumok a Hamvas bírálataiban kifejezett útmutatók, Hamvas irodalmi-gondolati élményei, személyes találkozásaik lehetettek, és természetesen Hamvas azon művei, amelyeket Weöres is olvasott. Weöres önálló lírai hangját kereste ebben az időben, és többtónusú műfaji-hangnembeli kísérletekkel próbálkozott. Hamvas valószínűleg ráérzett erre az útkeresésre az alapján, amit a Medúzában és a megelőző kötetekben olvasott. Kiválasztotta a számára legértékesebbnek és továbbvivésre leginkább alkalmasnak ítélt tónusokat, és mellőzésre javasolt másokat. Ennek a szándéknak az elfogadása, és lírája egy bizonyos szeletének immár tudatosabban képviselt tematikai és formai arculata lehetett Hamvas Weöresre gyakorolt döntő hatása. Tehát Weöres nem vált suszterinasává Hamvasnak, hatása mondhatni „arculatformálás” volt, viszont ez erőteljesen befolyásolta későbbi lírai énjét.

Természetesen eszmei hatásokról szólva nem beszélhetünk egyetlen ember kizárólagos befolyásáról. Hiteltelen lenne a Weöresről alkotott kép, ha pusztán Hamvas újrafelfedezése apropóján nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk neki, mint amennyire valóban hatással volt rá. Egy költői életútban, különösen Weöres Sándoréban ugyancsak tudatformáló szerepet tulajdoníthatnánk a Hamvastól mentes orientalitásnak, a mitológiának, Várkonyinak, Fülepnek, Halasy-Nagy filozófia előadásainak, vagy akár Gulácsynak, a festőnek. Egyik gondolatrendszer privilégiumáról sem beszélhetünk, sokkal inkább bizonyos életszakaszok dominanciájáról, a sokféleség művészi integrációjáról - újraértelmezéséről, sajátosan egyedi köntösben való újjászületetéséről egy szuverén művész gondolatainak szűrőjén keresztül.