„A Keleti pályaudvar eklektikus épülete 1881-ben épült. Az állomás 1892 óta viseli a Budapest Keleti pályaudvar elnevezést, előtte Budapest központi pályaudvar néven találjuk a képeslapokon. A nemes reneszánsz, historizáló architektúra révén az indóház a főváros arculatának jeles középülete lett. Különösen figyelemre méltó a vonatfogadó csarnok eszmei megjelenítése a homlokzaton diadalív alakjában.” Igen, a Keleti pályaudvar mai állapotában fővárosunk és kis hazánk egyik jellegzetessége, most persze nem csak az impozáns épületre gondolok, hanem annak környékére is. „A téma az utcán hever!” – szokták mondani, és a Keleti pu. című síndarab, amely Búss Gábor Olivér – Hársing Hilda – Rudolf Péter szerzők együttműködéséből született, ezen felkiáltás jegyében íródott. A darabot március 1-jén mutatták be az Új Színházban Rudolf Péter rendezésében.

A síndarab premierjét igen korán beharangozták, úton-útfélen, de leginkább busz- és villamosmegállókban láttam a plakátjait, ami azért elgondolkodtató, mert felveti a kérdést: ilyen helyeken vajon milyen közönséget kívántak megcélozni? Ez a nagy hírverés (mintha valami nagy játékfilmet reklámoznának) nem a belterjes színházi szférának szólt, hanem az átlagpolgárnak. Búss Gábor Olivér és Rudolf Péter neve pedig sokak számára ismerősen csenghet az Üvegtigris c. ma már kultuszfilmmé avanzsált alkotásból, ami jó ajánlólevél a darabhoz. A szerzőkön kívül más kapcsolat is van a síndarab és a mozi között: a szerkesztési koncepció nagy hasonlóságot mutat, ugyanúgy rövid, egymástól többnyire különálló, kevés helyen kapcsolódó, lezárt kis történetek sorozata az egyik és a másik is. A Keleti pu. esetében a pályaudvar és annak környéke a legfontosabb kapcsolódási pont a jelentek között. A darab élethelyzeteket ragad ki, ismerőseket és abszolút váratlanokat, olyanokat, amelyek akár velünk is bármikor megtörténhettek volna ugyanott, illetve mi is tapasztaltunk már ilyesmiket. Vagy ha nem, akkor értesültünk a híradásokból hasonló esetekről: például hogyan lehet kihasználni az üresen álldogáló, már kiszolgált kocsikat örömszerzés céljából, vagy miként lesz egy hajléktalanból egy fiktív cég vezérigazgatója. Az egész előadásra jellemző persze ez az elgondolás, hogy a néző nem kívülálló, folyamatosan megpróbálnak olyan érzetet kelteni, mintha mi is a pályaudvaron lézengő, ácsorgó vonatra várakozók, restiben üldögélők, vagy épp útitársak lennénk. Az életképek szereplői haladnak vagy megérkeznek valahová a szó átvitt értelmében, sőt még maga a pályaudvar is szenvedő alanya lesz egy képletes utazásnak az utolsó jelenetben.