Saját gondolataim - csak erős idegzetűeknek.

A politikai ideológiáknak, akár a művészeti korszakoknak megvan a maguk helye, ideje. Az irredentizmus kialakulása az a 19. század, amely európai országok sokaságát formálta nemzetiségből vagy népcsoportok összességéből nemzetté, állammá. Sok szavunk van arra, miből állhat egy ország, és számos politikai berendezkedés képzelhető el, amelyeket sokféleképp lehet rangsorolni. A 19. századra a nemzetállam, vagyis az azonos nemzetiségből származókat lehetőleg egy ország határain belül egyesítő forma volt jellemző. A homogén nemzetiségű területek igyekeztek egy országhatáron belülre kerülni, és saját maguk által választott uralkodó vagy más népképviseleten alapuló döntéshozói testület által vezérelve feltalálni önmaguk, megalkotni kulturális identitásuk kereteit. Erre jellemző példa Németország és Franciaország.

A már korábban kialakult, de a nagyhatalmi játszmáknak való kiszolgáltatottsága miatt nem maradéktalanul összetartozó Olaszországból indult el az irredentizmus, amely alatt a nemzet határokon túlnyúló (Tirol vegyes lakosságának olasz része a Habsburgok kezén maradt) összetartozását, és a határok esetlegesen akár erőszakos úton való megváltoztathatóságába vetett hitet érthetjük. Az olasz irredentizmus adta a fő okot az első világháborúban való az antant oldalán történt belépésnek, és a Monarchiával való szembenállásnak annak ellenére, hogy az olasz állam korábban a Központi Államok mellett kötelezte el magát.

Fontos különbséget érzek az irredentizmus mint politikai ideológia és a szimpla nagyra törekvés között. Nagy-Britannia nem irredentista alapon kötődött gyarmataihoz, nem egy „nemzettest” védelmében ragaszkodott időnként az utolsó töltényig is, hanem erre csak egyszerű jól felfogott gazdasági-politikai érdekei késztették. A nemzetté válás egyébként szintén 19 századi találmány, korábban inkább uralkodó osztály és a plebs létezett azok között átjárás csak speciális (vallási vagy katonai) módokon volt elképzelhető. Feltételezhető, hogy ha például Mátyás királyt azonosítani próbálták volna adófizető parasztjaival mint „magyarok népe”, hát igencsak felhúzta volna reneszánsz szemöldökét.

A modern mai értelemben vett államok és - bennük jó esetben egy néha több nemzet - éppen csak kialakulófélben voltak, amikor kitört az első világháború. A Habsburg-magyar kiegyezést ismert módon nem követte hasonló kiegyezés a Magyarországon ekkor már a saját nemzetképét kereső nemzetiségekkel, és az Oszmán Birodalom romjain folyó balkáni háborúk is ennek a folyamatnak voltak szerves részei. Aki számára ez fontos itt jegyezném meg Koszovó a maga albán többségével is ekkor került szerb uralom alá, így ennek a rövid nem kerek száz esztendős birtoklásnak mondott búcsút Pristina februárban befejezve talán a maga nemzetté (bár továbbra sem egységes állámmá) válását. Az átalakulóban lévő Balkánt még csak a nagyra törekvés jellemzi, hiszen minden állam igyekszik a saját területét maximalizálni. Ez olyan ún. „Nagy”-államképekhez vezet, mint pl. Nagy Bulgária, Nagy Szerbia, Nagy Románia. A történelem jellemzően háborúk útján változtatja a határokat, általában a győztes államok nagyobbak a vesztes államok pedig kisebbek lesznek. A korábban még nem létező államok és nemzetek azonban olyan identitást alakítanak ki (ismét jelezném CSAK a 19. században), amely a kialakulásuk idején elképzelhető legnagyobb kiterjedésükre jellemző. Vagyis az az idealizált kép, amely ezekre a „Nagy” állam képekre jellemző alig-alig támaszkodik etnikai vagy történelmi háttérre. A játszma egyszerű volt tehát a kisantant államainak az első világháborút lezáró békeszerződések során: minél többet mondani, minél nagyobbnak látszani. Az ideológia a vesztes és elnyomó Habsburgok és magyar szövetségeseik megbüntetése volt. A következmények ismertek, a nemzetközi jogra jellemzően a győztes államok diktáltak, a vesztesek feladata pedig beletörődni az eredménybe. A határok kialakultak és a térképeken új államok sokasága jelent meg, immáron új identitással megerősödött nemzeti öntudattal.

Természetesen a vesztes államokban nem nyugodtak bele a történelmileg jogosnak tartott részek elcsatolásába és belefogtak a „visszavágó” szervezésébe. A különböző országok különböző mértékben, de mindannyian egyfajta irredenta ideológia alapot választottak. A legnagyobb vesztes (arányaiban mindenképp) nem Magyarország, hanem az Oszmán Birodalom, hiszen nemcsak összes gyarmati vagy félgyarmati területét vallási-ideológiai bázisát veszítette el, de egyúttal multikulturális sokszínűségét is, amelyhez természetesen kellett a Kemal Atatürk-féle türk nemzeti ideológia és néhány kisebb nagyobb népírtás is. A török nép olyan jellegű vízió volt csupán, mint mondjuk a szlovák, amelynek sem nyelvi, sem történelmi gyökerei nem egyértelműek (bár kétségtelenül léteztek), és az atatürki reformok után az ideológia alap (vagyis a szunnita iszlám) is meggyöngült a szekularizáció következtében. A török nacionalizmus szélsőségesei máig nem képesek belátni például a kurd nép létezését, vagy azt, hogy a korábban kiszorított népek (görög, örmény stb.) fontos államalkotó tényezők lehettek volna, és így valami végleg elveszett az igen fiatal török nemzet számára.

A világháború utáni Magyarországot súlyosan érintette a békeszerződésben elcsatolt területek által kiesett gazdasági, kulturális veszteség, amelyet nem volt képes pótolni a két világháború között sem, hiszen nem volt ereje magát újradefiniálni a megváltozott körülmények között. Az elcsatolt területekről részben önként részben kényszerből „haza” települtek pedig erre esélyt sem hagytak, hiszen a honvágyuk jogos, sérelmeik a körülményeik szinte elviselhetetlenek voltak. Mindenkinek akadt rokona, akit érintettek e borzalmak, és az irredentizmust a politikai osztály elitje is magának érezte és saját érdekeinek szolgálatába állította.

Amit az irredentizmusról fontos elmondani, hogy a művészetekben a romantikára hajaz. Céljai elképzelhetetlenül távol vannak a valóságtól, elemei misztikusak, szereplői mindig tragikus sorsú hősök. Az irredentista ideológia képviselője nem képes szembenézni a jelennel, azt torznak és igazságtalannak látja, a múltnak vagy akár a képzeletbeli múltnak él. Kíváncsi lennék arra például mit mondott volna arra a kérdésre mondjuk Horthy Miklós, hogy mit is tenne akkor, ha egyik pillanatról a másikra valóban visszacsatoltak volna minden területet, és hirtelen egy olyan ország kormányzójává válik, amelynek kisebbségei (etnikumai) relatív többségben lettek volna a magyarokhoz képest.

A valóságtól való elfordulás a jelenben könnyen édeskéssé varázsolhatja a mindennapokat, hiszen "jó lenne ha..." kezdetű mondatokkal gyönyörű képeket lehet festeni. Például jó lenne, ha ismét három tenger mosná partjainkat. Nyilván a történelemben jártasak tudják ilyen konkrétan nem igen létezett akkor sem, de azért jó lenne…

A romantika szép korszak a képzőművészetekben, sok szép mű és rengeteg élvezhetetlen giccs születik az elfordulás jegyében. A gond azonban akkor támad, ha valaki az ideológiai terepasztalom olyan méretű országba gondolkodik, amely nem létezik. Akkor érdemes háborúba szállni egy elmebeteg oldalán is akár, aki megígéri, hogy ha ő lesz a világ (sic!) vagy legalábbis Európa ura, majd mi ismét Nagy-Magyarország leszünk. Ahhoz is egyfajta szemüveg (jófajta szemellenzős) kell, hogy ne tűnjön fel, hogy az elmebeteg (Adolf Hitler) ezt megígéri más országok vezetőinek is, akik közül néhánnyal lenne némi érdekellentétünk.

A következmények ismertek, a második világháború azonban nemcsak emberi és anyagi veszteségek szempontjából tette tönkre az országot, de a sztálini megszállást is az tette legitimmé a nyugat szemében vagyis az, hogy mi önként (és a nem, nem sohát dalolva) léptünk be a csatlósi sorba hadat üzenve Amerikának és a Szovjetuniónak egymás után.

Gond nélkül el lehetett hitetni a magyar néppel akkoriban (persze tisztelet a kivételnek), hogy:

a, ez nekünk jó lesz,

b, Erdélyt és minden egyebet a háború után visszakapjuk,

c, Hitler legyőzi Sztálint, a Nyugatot és mindenki mást is.

Nyilván e szép hosszú kitérő után érdekes azonban, hogy ma Magyarországon ismét reneszánszát éli (ezért bocsánatot kérek a reneszánsztól) az irredentizmus. Magyarországon terjedőben van az a divat, hogy az autókra Nagy-Magyarországot jelképező matricát ragasztanak. Rendben mindenkinek van joga hozzá mégcsak nem is rossz ez, de mégis miért lehetséges ez? Vajon valóban hiheti azt bárki, hogy a határok ettől megváltoznak és visszakerül hozzánk például Trieszt? Persze tudom, az irredentista mozgalom nem a valóságról szól, hiszen követőinek általában nincsenek valódi konkrét elképzelései a hogyan és miként és miért típusú kérdésekről, de azért mégis foglalkoztat a kérdés.

A válasz keresésekor adja magát, hogy nyilván a jelen nem túl szép és mégoly kevésbé biztató a jövő. Magyarországot a pesszimizmus és a hátra tekingetés jellemzi, nyilván nem mi csináljuk ezt itt és most rosszul, hanem valaki más az. Először is, persze a világ, akik elvették tőlünk a területeket, és nyomorba taszítottak minket. Aztán nyilván, akik azt akkor kitalálták azóta is itt vannak és minket a kommunistáknak is kijátszottak 40 évre. Majd eljátszották a rendszerváltást és most is csak csupa nagybetűs rosszat cselekszenek.

Minden Nagy-Magyarország pólós-dzsekis tizenévessel, és fehércipőfűzős bakancsossal egyetértek, igazságtalanul vettek el kb 210 ezer négyzetkilométert és a nemzet egy része a határok túloldalán találta magát. Sőt az akkori és néha a mostani kormányok kifejezetten rosszul bántak a magyar nemzetiségekkel és jogi-anyagi-kulturális elnyomást gyakoroltak-nak felettük rendben.

Mit üzen ez nekünk, a mának? Miért képes mondjuk a német nép, amely súlyos veszteségeket és egyfajta teljes elnyomást élt meg, jelenleg Európa egyik legtoleránsabb nyitottabb és versenyképesebb népe lenni? Nekik is választott vezetőik vannak, náluk is ott settenkednek elvileg ugyanazon settenkedők, és mégis.

Fontos tudni, hogy ami nálunk zajlik Trianon ügyben azt a legtöbb országban egyszerűen nem értik. Érdekes gondolat, hogy kényszerképzet szerű az, hogy ami nem megy kicsiben (értsd ezt országot így sem sikerül jó menedzselni) azt nagyban csak nehezen lehetne jobban csinálni és sajnos egyértelmű, hogy az irredentizmus soha nem vitt egy országot sem előre.

Nálunk persze a történelem-oktatással és a saját múltunkkal való szembenézessél komoly bajok vannak, és amíg ez így lesz sem előre sem hátra nem fogunk lépni a valódi nemzetté válás folyamatában. Ideje lenne felébredni az irredentista álomból és belátni ez a mi hazánk és ebben mi vagyunk a magyarok. Kicsi, savanyú, de ha sajátunknak érezzük végre nem is olyan rossz, de akkor persze nekünk kell érteni tenni valamit és ne másnak.