Bevallom, a cím talán félrevezető lehet. Egyik este, mikor hazafelé tartottam, a Hősök tere felé vitt az utam. Arra gondoltam, hogy indíthatnánk egy sorozatot, ami a főváros, vagy esetleg a többi város tereit mutatná be, hiszen – főleg manapság – nagyon sokat felújítanak, átalakítanak, netán eltűntetnek. Aztán ahogy a lassan araszoló kocsisorból kibámultam a fekete-fehér márványlapokra, eszembe jutott, hogy számomra mit jelent.

Régebben, megboldogult ifjúkoromban rengeteg időt töltöttem el vezéreink árnyékában. Sokszor ők óvtak meg az esőtől is, mikor ázott deszkáinkat próbáltuk a lehető legszárazabban tartani. Ismerem szinte minden egyes kőlapját, padkáját; tudom, hogy hol lejt; hol vannak új, csúszós lapok; hol törik meg, hol hibás, és hol a legjobban kikoptatott. Vagy tönkre tett...? Nem tudom... én nem így gondolom...

A wikipedia azt írja, hogy „Budapest legtágasabb, legnagyobb hatású tere” – nos, ez nem csupán fizikálisan értendő, persze nyilván az is rásegít. Az jutott eszembe, hogy a városokba zsúfolódva mégiscsak szüksége van mindenkinek olyan helyekre, amelyek elválasztanak minket egymástól, mert a társas lény is vágyik saját végtelen határainak megtapasztalására olykor. Ugyanakkor mégis pontosan ezek azok a helyek, melyek léte (vagy nem léte) nem is olyan szemet szúró. A Hősök tere nyilván picit más, de valamiért mégis valami furcsa emlékmű-szerűségként kezeli még az is, aki minden nap látja... pedig a miénk, merni kéne rálépni. Elmondhatatlan, hogy mit jelent, mikor tavasszal vagy nyáron estefelé elbámul az ember a vezérek tekintetét követve az Andrássy úton felerősödő forgalomra. A tér fizikális nagysága valahogy belül is kitágít. Úgy gondolom, hogy ezek azok a helyek, ahová a mindennapok rohanó embere megtér(het)ne egy-egy szusszanásra. Csak az a baj, hogy ezt senki nem gondolja, hogy megtehetné... 5 perc csönd, a külvilág kizárása. Ehhez persze nem szükségképpen kellenek fizikális megjelenések (értsd: maguk a terek), de olykor érdekes lehet a gócpontok padjain letelepedni hosszabb-rövidebb időre.

Fura dolog ez – az ember megépíti ezeket a hatalmas tereket, majd jobb esetben próbálja valahogyan integrálni a mindennapi rohanásaiba, mikor úgy dönt, hogy inkább ezen vagy azon a téren fog ma keresztülszáguldani. Pont arra nem használja, amire építette; illetve csak akkor, mikor minden körülmény a legmegfelelőbb... A külső tér végtelen, nyilván; valamiért mégis ugyanazokat a jól bejáratott utakat használjuk, mint a patkányok a labirintusban – mintha nem lenne más lehetőségünk... Valamiért annyira megszoktuk, hogy falak, emberek vesznek körül, hogy a tér érzése akár rémisztő is lehet; hiszen valami szokatlan, ismeretlen. Tőlünk függ, hogy mit kezdünk vele... Néha látom, mikor kisgyerekek lelkesen támadnak le egy-egy játszóteret, távol a hullámzó tömegektől; talán így kellene nekünk is, nem pedig úgy, hogy „ne futkoss!”...

---

Oszd meg, ha tetszett!