Március 9-én a népszavazás értelmében eltörölték a tandíjat, Magyarországon nem először a rendszerváltás óta. Mosolygó hallgatók, elégedett szülők, ez jellemezte a népszavazást követő napokban a hazai felsőoktatási közhangulatot. Egy dologra azonban csak nagyon kevesen gondolnak: a magyar felsőoktatás minőségi fejlődése elé újabb akadály került. Elsősorban nem azért, mert leszavazták a leendő tandíjas rendszert, hanem azért, mert egy újabb megoldási kísérlet került ki a leendő alternatívák közül.

Sokan azt gondolják, a népszavazás eredménye véglegesen pontot tett az oktatás anyagi finanszírozása körüli kérdésekre, viszont a vitának közel sincs vége. „A hazai felsőoktatási rendszer ingyenessége hosszú távon nem tartható fenn” – értett egyet az MSZP oktatási és kulturális munkacsoportjának vezetője Tatai-Tóth András és a Zsigmond Király Főiskola (ZSKF) rektora, Bayer József a Felsőoktatási Média Konferencia keretében rendezett Lesz-e tandíj Magyarországon című beszélgetésen. Ugyanis a jelenlegi hazai gazdaság hosszú távon képtelen finanszírozni a felsőoktatást, és nem is feladata. Hazánkban a felsőoktatás 224 milliárd forint kiadást jelentett 2006-ban a költségvetésnek. Hiller Istvánnak a napokban bejelentett jövőterve alapján ez 240 milliárd forintra fog emelkedni 2010-ig, amely körülbelül a teljes oktatási kiadások közel hatodának felel meg, ám számottevő változásokhoz ez sem lesz elég. Király Főiskola (ZSKF) rektora, Bayer József a Felsőoktatási Média Konferencia keretében rendezett Lesz-e tandíj Magyarországon című beszélgetésen. Ugyanis a jelenlegi hazai gazdaság hosszú távon képtelen finanszírozni a felsőoktatást, és nem is feladata. Hazánkban a felsőoktatás 224 milliárd forint kiadást jelentett 2006-ban a költségvetésnek. Hiller Istvánnak a napokban bejelentett jövőterve alapján ez 240 milliárd forintra fog emelkedni 2010-ig, amely körülbelül a teljes oktatási kiadások közel hatodának felel meg, ám számottevő változásokhoz ez sem lesz elég.

Ha körültekintünk Európában, alig találkozunk olyan országgal, ahol ne létezne a tandíjrendszer (Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország – igaz, itt van egy minimális, szemeszterenként megfizetendő 40-50 eurós összeg, amely az adott intézmény számára fizetett tagsági díj). Tőlünk nyugatra a legtöbb országban megoldott a felsőoktatás pénzügyi állapota. Magyar szemmel nézve elképesztő összegekkel találkozhatunk, mind a tandíj, mind az ösztöndíjak terén (országtól függően 200-1300 euró között mozognak), azonban nem biztos, hogy a külföldi rendszerek a követendők. Mindannyian tudjuk, hogy egy francia és egy magyar átlag család között óriási különbségek vannak. Egy nyugati család sokkal többet megengedhet magának, mint egy hazai. Már csak ezért sem biztos, hogy célszerű a külföldi elveket követnünk. Főleg akkor, ha megvan a lehetőség újabb alternatívák megfontolására, márpedig március 9. óta pontosan ilyen időszakba léptünk.

Azzal, hogy egy kész törvényt szavazott le a lakosság, újra előtérbe kerültek a korábban már hallott megoldási kísérletek a felsőoktatási tandíjfizetés kapcsán. A már fentebb is említett konferencián dr. Bayer József felvetette egy lépcsőzetes rendszer létrehozását, amely teljesítmény arányában határozná meg a fizetési kötelezettség mértékét, és egyben meg is szüntetné a jelenlegi államilag finanszírozott és költségtérítéses rendszert. Ennek a megvalósítása mindenképpen előrelépést jelentene még a tandíjas rendszerhez képest is, hiszen amellett, hogy az állam bevételekhez jutna, a hallgatókat is ösztönözné a lehető legjobb eredmény elérésére. Mi több, ebben a kérdésben elvileg a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) is partner lehetne, 2007 szeptemberében ugyanis éppen ők, némileg más formában, ám hasonló elveket javasoltak. Márpedig a HÖOK eddig a tandíj fő ellenzője volt.

Felvetődnek azonban problémák is a javaslattal kapcsolatban, egyrészt a HÖOK első reakciója az új tervekre a kategorikus elutasítás volt, mondván, ha egyszer a lakosság leszavazta a tandíjat, akkor ne próbáljanak új tervekkel előállni. Állásfoglalásuk szerint a népakarattal szembeszállni veszélyes dolog, utalva a népszavazás eredményére. Kitartanak az ingyenesség mellett, és az illetékeseket inkább a felsőoktatás valódi problémáinak megoldására ösztönzik. Viszont ha figyelembe vesszük Tatai-Tóth András szavait, miszerint a felsőoktatás ingyenessége hosszabb távon nem fenntartható, akkor a HÖOK egyre nehezebb feladatok elé néz, érvei viszont jelenleg elég erősnek tűnnek.
Elgondolkodtató az oktatók szubjektív döntése is a hallgatók jegyeinek osztályozásában. Vagyis gyakran nem a hallgatók tényleges tudása alapján történik az értékelés, ami ismét kétségbe vonja az elv igazságosságát.
Illetve a terv azokat a gyengébb képességű, ám szegény családból származó hallgatókat érinti hátrányosan, akik a lépcsős rendszer által lehetetlen helyzetbe kerülnének. Erre kínál alternatívát egy másik megoldási kísérlet.

A Lesz-e tandíj Magyarországon című beszélgetésen, Tatai-Tóth András részéről elhangzott elmélet szerint csökkenteni kell az államilag finanszírozott képzésben résztvevő hallgatók számát a munkaerőpiachoz igazodó keretszámok kialakításával. Napjainkban mindenki a diplomára hajt, és a szakmunkás szektor szerepe soha nem látott mélységekben van. A felvételi keretszámok számottevő korlátozásával a gyengébb képességű diákok ösztönözhetők lehetnének a különböző szakmákban való elhelyezkedésre. Ezzel egyrészt elkerülhetnénk azt a nyugat-európai „betegséget”, hogy a szakmunkákat nagyrészt külföldiek végzik (mint például Németországban a törökök), illetve csökkenthetnénk azoknak a létszámát, akik egy esetleges lépcsős tandíjas rendszerben komoly hátrányba kerülnének. A kevesebb diák - kevesebb költség alapelv elég egyszerűnek tűnik, ám éppen ellentmond azoknak a folyamatoknak, amelyek az elmúlt közel húsz évben jellemzőek voltak. 2006/2007-es évben 416 ezer hallgató vett részt a felsőoktatásban, 1996-ban ez a szám alig 199 ezer, a rendszerváltás idején pedig mindössze 102 ezer volt. A rendkívüli mennyiségi növekedés hosszabb távon a minőség romlásához vezetett, így a hallgatói létszám csökkentése is jó megoldásnak tűnhet, ha a minőséget tartjuk szem előtt. Az sem lenne elképzelhetetlen, ha a két fent említett javaslat egyszerre valósulna meg, ami hosszabb távon egyidőben stabilizálná a felsőoktatás helyzetét és javítaná a színvonalát.

Láthatjuk tehát, hogy megoldási kísérletek igenis léteznek a felsőoktatás jobbá tételére. Annyi biztos, a tandíjas rendszer ebben a formában nem volt kielégítő terv. A konferencián elhangzottak új lehetőségeket vázolnak fel, amelyekre azonban a HÖOK abszolút elutasító reakciója sem megoldás. Ugyanis ha pontot akarunk tenni a hazai felsőoktatás problémáira, ahhoz pénzre van szükség; ám látható, az állam önmaga nem lesz hajlandó ezt finanszírozni, ezért tekinthetők a beszélgetés elméletei egyfajta kiútnak. Ezek után azonban már csak egy kérdés merül fel: 18 évvel a rendszerváltás után miért csak ott tartunk, hogy a társadalom anyagi viszonyait figyelmen kívül hagyó, tandíjat erőltető törvénnyel próbálkozunk, miközben más, az arany középutat képviselő megoldások pedig csak az elmélet szintjén léteznek?

www.mentropia.hu

---

Oszd meg, ha tetszett!