|
 Egy kis nép - úgy tűnik - csak akkor képes megőrizni nemzettudatát, ha az elszigetelődés politikáját választja, és ellenáll az asszimilációs kísérleteknek. Ennek realizálására mutatott kiváló példát Finnország. A svéd uralom 1249-től 1809-ig tartott, ám Finnország utána sem lélegezhetett fel. A svéd elnyomást orosz megszállás követte, melyről egészen napjainkig nem nyilatkoztak túlzott lelkesedéssel. Ma viszont másként ítélik meg a cári fennhatóság éveit; világossá vált ugyanis, hogy a legendás „finn csoda”, s egyáltalán - a független, önálló és fejlett – Finnország nem lehetne napjainkban valóság, ha azt nem előzi meg egy jó száz éves orosz uralom. A paradoxon csak látszólagos. Ha Finnország 1809-ben nem szakad el Svédországtól, ma (ha egyáltalán még beszélhetnénk róluk!) a finnek valamiféle kisebbségként lennének nyilvántartva, akikről olykor, ha hallanánk, s akiknek a jogaikért folytatott folyamatos küzdelem lenne osztályrészük. Ám szerencsére nem ez történt.
A XIX. század küszöbén Finnország nem volt más, mint egy koldusszegény, elmaradott, önálló kultúrával és politikával nem rendelkező ország, amelyet nem hagyott kibontakozni a svéd elnyomás. Svédország egyfajta viszonylagos egyensúlyban élt ezidőtájt Oroszországgal, mely leginkább I. Péter uralkodása (1689-1725) idején ingott meg a baltikumi hódítások miatt. Mindennek tetőződése volt Finnország és Besszarábia elfoglalása. Tilsitben, 1807-ben Napoleon és I. Sándor megegyezett az érdekszférák felosztásában, valamint abban, hogy Oroszországnak Törökország és Svédország rovására kell erősödnie. Finnország 1809-es elfoglalása ennek szellemében történt. Az 1809-es haminai békében vált ténylegessé a terület elcsatolása, amely sehol sem említi Finnország nevét, ugyanis az elcsatolt területeket közigazgatási körzetekként sorolja fel. A svéd király ünnepélyes fogadalmat tett a maga és utódai nevében, hogy a provinciákat az Orosz Birodalom részének ismeri el, azokat vissza nem követeli soha, és volt alattvalóit feloldozza a svéd koronára tett eskü alól.
Szentpétervár közelsége miatt Finnország stratégiailag volt fontos Oroszország számára. A ritkán lakott és szegény Finnország meghódításához önmagában Oroszországnak kevés érdeke fűződött, de Szentpétervár védelme és a Balti tengerre vezető kijárat biztosítása már nem volt érdektelen. Finnország további fejlődése szempontjából nagy jelentősége volt az Oroszországhoz való csatlakozás módjának, valamint az ennek következtében kialakuló finn társadalmi formának. A meghódított területeket nem olvasztották rögtön a birodalomba, megtarthatták saját törvényeiket, egyes szociális csoportok privilégiumaikat és bizonyos önkormányzati jogok is csorbítatlanul maradtak. Finnország helyzete ebből a szempontból nem volt különleges: a balti államok mind megtarthatták kormányzati formájukat, és a kongresszusi Lengyelország is külön királyság volt. Finnország helyzete még a háború alatt megszilárdult, amikor a Nagyhercegség Porvooban összeült, és a cár kijelentette, hogy Finnország „az önálló nemzetek sorába emelkedett”. Oroszország nem volt egységes sem nemzeti, sem vallási szempontból, így az oroszok számára a finnek evangélikus vallása sem jelentett semmi rendkívülit. Az orosz hatóságok nem törekedtek a finn lutheránus egyház gyengítésére, sőt támaszkodtak rá, hisz az segített a társadalmi rend fenntartásában és a lakosság loyalitásának elnyerésében. Finnország, belügyeit tekintve jelentős önállóságot kapott azért, hogy modellként szolgálhasson I. Sándor liberális politikájának megvalósításához. A finn parasztság szabad státusza fontos volt I. Sándor számára, aki nagy reformok bevezetését tervezte az egész birodalomban. Terveit azonban félbeszakította 1812-ben Napoleon támadása. Finnország nemcsak az evangélikus vallást, a svédet, mint hivatalos nyelvet, és a régi svéd polgári és büntetőjogot őrizte meg, hanem a gusztaviánus kormányzati rendszert is. Ennek alkalmazása a finn helyzetre - figyelembe véve, hogy Finnországnak megvolt a szenátus által irányított központi kormányzata és elvileg megvolt a saját, négy rendből álló parlamentje - lehetővé tette az önálló finn állam megszületését. Finnország már korábban megkapta a heraldikai nagyhercegségi címet, s most saját intézményekkel rendelkező, tényleges nagyhercegséggé vált. Oroszország cárja kísérletképpen beleegyezett, hogy Finnország és Lengyelország egyeduralkodója legyen. A tervek szerint ezt a rendszert szerették volna kiterjeszteni egész Oroszországra, a megváltozott európai helyzet miatt ezt azonban nem sikerült megvalósítani. Az 1830-as és 1863-as felkelések miatt Lengyelország parlamentjét és különleges státuszát is elveszítette. A finnek a XIX. század folyamán meglehetősen konzervatívak voltak és loyálisak az Orosz Birodalomhoz, így viszonylag kedvező körülmények között fejleszthették tovább államukat, mely etnikailag ugyan nem volt egységes, de földrajzilag egységes egészet alkotott. A finn nyelvjárásokat mindkét határ mentén Svédországban és Oroszországban is beszélték, Finnországban pedig bilingvis felsőbb rétegek mellett jelentős svéd anyanyelvű paraszti réteg is volt. I. Sándor szerette volna, hogy a svéd nyelvű Aland sziget lakossága is az ő felségterülete alá tartozzon, ellenben nem tartott igényt a finnek lakta Westrobothnia területére, mely egyértelműen jelezte, hogy lépéseit nem etnikai rendező elvek vezérelték, hanem stratégiaiak. A kereskedelemben és a közlekedésben Nyugat-Finnország Svédország felé, Kelet-Finnország a csatornázás és a vasúthálózat fejlesztése felé, Oroszország pedig mindinkább Szentpétervár felé fordult. A későbbiekben nagyban elősegítette a kormány centralizációs törekvéseit az út, a csatornahálózat és a vasút kibővítése. Oroszország egy önállóan működő, egységes Finnországot akart létrehozni, s ezt jól példázza a terület fővárosának életre hívása. A svéd uralom hat évszázada alatt Turku a központ, hisz egyben püspöki székhely, egyetem és fellebbviteli bíróság is volt, azonban a fővárost természetesen Stockholm jelentette. Az orosz kormányzat Helsinkit tette új kormányzati központtá, melyet ennek égisze alatt páratlan bőkezűséggel építettek újjá. Helsinki ezzel együtt mást is reprezenált, azt, hogy új politikai egység született: a Finnországi Nagyhercegség.
Az európai reakciós politika idején Finnországban a keménykezű I. Miklós uralkodott, aki tiszteletben tartotta a finnek különleges státuszát. Uralkodása alatt a hivatalnokok mellett írók is megjelentek, akiknek munkássága jelentősen hozzájárult a nemzeti együvé tartozás érzésének megteremtéséhez. Finnország nemzeti költője Runeberg, aki műveiben idealizáltan ábrázolja a harmonikusan élő, szegény, ám dolgos finn népet. „Maamme”, azaz Hazánk című versének első versszaka finnre fordítva a finnek, észtre fordítva az észtek nemzeti himnusza lett (ugyanis svédül írt). A mű első versszaka így hangzik Bán Aladár fordításában:
„Hazánk, hazánk te drága szó,
Zendülj az ajkakon!
Nincs bérc, egekre felnyúló,
Se völgy, se part oly bájoló
Sehol, mint itten északon,
Öledben hősi hon.”
Runeberg mellett az Elias Lönnrot által összegyűjtött és egybeszerkesztett finn népköltészeti anyag vált rendkívül jelentőssé. Ez a gyűjtemény, a finn nemzeti eposz, a Kalevala tette ismertté Finnországot, s melyet nem is tartalma vagy költői bravúrja emelt nagy jelentőségűvé, hanem az a tény, hogy a finnek is képesek ilyen méretű kulturális teljesítményre.
Az a tény, hogy az országnak csupán egyetlen egyeteme volt, szintén jelentős pillér volt a finn egység megteremtésében. Az egyetem vezető szerepet játszott az ország szellemi életében, hiszen ezen kívül nem nagyon akadt más kulturális erőforrás. Finnországnak nem voltak nagy városai és gazdag polgársága, az arisztokrácia csak vékony réteget jelentett, a papság pedig szétszórtan élt az országban. Az egyetem tehát igen fontos szerepet játszott az 1860-as évek szellemi tőkéjének megteremtésében: az új parlamenti testület zömét, az újságírókat, a politikai és irodalmi sajtó képviselőit mind ugyanaz az egyetem bocsátotta útra. Az egyetem mellett a másik nem elhanyagolható nevelő intézmény a cári hadsereg volt. A XIX. század elején a nemes ifjak egyötöde, később egykilencede szolgált az orosz hadseregben. Finnországnak saját kadétiskolája is volt. Az innen kikerültek hatalmas tapasztalatokkal gazdagították országukat, mely igen sokat jelentett az elszigetelődés elkerülésében. Egyik legismertebb katonai pályát választó és fényes karriert befutó sarja a finneknek Mannerheim tábornagy volt.
II. Sándor cár uralkodása alatt, különösen az 1860-as években Finnországban jelentős liberalizálódás ment végbe, s ezek a reformok még akkor is folytatódtak, amikor Oroszország maga konzervatívabb irányba fordult. A legfontosabb reform az országgyűlésre vonatkozott. 1861 januárjában összehívták az előkészítő bizottságot, később 1863-64-ben, majd ezt követően mindig, és Helsinkiben tartották az országgyűlést. Az új társadalmi formára való áttérést olyan rendeletekkel segítették elő, amelyek pl. elismerték a vidék önigazgatási jogát, a munkához való általános jogot, a nők egyenjogúságát az öröklésben, engedélyezték bankok és kft-k alapítását, továbbá megszüntették az oktatás egyházi felügyeletét, és még sok más jelentős reformot hajtottak végre. Az újítások a szállítást és a közlekedést is utolérték, hisz a gőzhajók vásárlása és a csatornák építése nagy előrelépést jelentett. Finnország fontos vízi útját, a Saimaa csatornát is ezidőtájt, egészen pontosan 1856-ban nyitották meg.
Az a tény, hogy Finnország önálló parlamenttel, hadsereggel és saját pénzzel rendelkezett (a márkát 1860-ban vezették be, mely 1878-ban aranystandardra tér át a rubel helyett), igen nagy hatással volt az ország politikai és gazdasági életére, valamint a modernizálási törekvésekre. Ez óriási konkrét és szimbolikus jelentőséggel bírt, mivel Oroszországnak pl. nem volt saját parlamentje és az orosz birodalom pénzügyi helyzete sokkal bizonytalanabb volt, mint Finnországé. A reformok és a folyamatosan biztosított privilégiumok hamar kiváltották a náluk kedvezőtlenebb helyzetben levő oroszok ellenszenvét, mind jelképes, mint kereskedelmi okokból. Addig, amíg Finnország elszakadása bizonytalan volt Svédországtól, addig Oroszország természetesen támogatta az önálló finn kultúra kialakulását. Így számíthatott a Birodalom arra, hogy egy esetleges svéd támadás esetén a finnek majd hozzájuk, és nem a svédekhez csatlakoznak. Számításaikban nem is kellett csalódniuk, mivel az 1850-es években a krimi háborúk idején a svédek valóban közel álltak ahhoz, hogy Angliával és Franciaországgal szövetségben az oroszokra támadjanak. Ebben a helyzetben a finnek szolidárisak voltak Oroszországhoz. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a „reakciós’’ I. Miklós nem szüntette be a Finn Irodalmi Társaságot, mely 1831-ben jött létre. A cár uralkodása alatt alapították meg a finn nyelv első tanári állását (1828), majd a finn nyelv professzori státusát (1850). 1863-ban II. Sándor a finn nyelvet hivatalossá nyilvánította a közigazgatásban és a jogi eljárásokban. Rá azóta is kegyelettel emlékezik a finn nép, halála után a nagy költő fia, Walter Runeberg a híres szobrász, megalkotta a cár emlékművét, mely azóta is Helsinkiben áll, a Szenátus téren.
A fentiek bizonyítják, hogy az önálló finn nyelvi kultúra fejlődésének legfőbb akadálya tehát nem a konzervatív kormány politika volt, hanem az intellektuális erőforrások hiánya és az értelmiségi réteg oly gyér száma. Közülük egyre többen kezdték önként használni a finn nyelvet, az egyik kultúrából való átmenet a másikba viszonylag zökkenőmentesen ment végbe.
Általánosságban elmondható, hogy a nyelvi kérdés nem jelentett nemzetiségi vagy társadalmi korlátokat a kétnyelvű, művelt réteg számára. A bilingvis hagyományok igen erősek voltak Finnországban és a finn kultúrában egészen a második világháborúig. E kétnyelvű hagyománynak köszönhető még ma is Finnország jó kapcsolata Svédországgal és a skandináv államokkal.
Részben a nyelvek szerepéről folytatott vita eredményeképpen indult meg az a folyamat, mely az érdekcsoportok politikai párttá alakulásához vezetett. A Fennomán Párt (Finn Párt) vezetője Forsman professzor volt, s programja szoros kapcsolatban állt a finn nyelv, kultúra és gazdaság fejlesztését szorgalmazó célkitűzésekkel. A mai értelemben vett párt ebben az időben még nem létezett, csupán bizonyos véleményeket támogató érdekcsoportokat egyesített. Az 1890-es években a Fennomán párt kettévált, amikor a Paivalehti c. napilap köré csoportosuló Ifjú Finnek nemzeti liberális frakciója szembefordult az Yrjö-Koskinen és az Uusi Suometar újság által vezetett Ófinnekkel.
A másik pártcsoportosulás az országgyűlés nemesi és polgári rétegének nagy részét tömörítette, a kereskedelem és az ipar képviselőit és általában a liberális eszmék híveit. A mozgalom legfőbb támasza a Helsingfors Dagblad c. újság (Finnország első modern napilapja), legismertebb vezetője pedig Leo Mechelin volt, s később egyesült a svéd nemzeti eszmét képviselő Viking Csoporttal. A Fennomán Párt nyelvi programját ellenző politikájuk a finn kultúra színvonalának védelmén, a nyugathoz fűződő kulturális kapcsolatok feltétlen megőrzésén és az alkotmányos politika alapintézmények megtartásán alapult.
A XIX. század második felében nagy változások következtek be a vidéki életformában, amely többnyire feszültségekhez vezetett. 1867-68 rossz terméssel és éhínséggel sújtotta az agrárproletáriátust. Nyilvánvaló volt, hogy a vidéki nincstelen lakosság helyzetének javításához reformokra lenne szükség, mégsem történt semmi változás. Az általános választójog értelmében megtartott 1907-es parlamenti választásokon a radikális Szociáldemokrata Párt elsöprő sikerét az agrárproletáriátus biztosította. A cárral és a kormánnyal ellenzékben álló parlament azonban nem tudott reformokat bevezetni s ez odavezetett, hogy a századforduló táján Finnországot erő szociális feszültség nyugtalanította. A belső feszültségek mellett Finnország és Oroszország között is kiéleződött az ellentét. Oroszországot komolyan foglalkoztatta, hogy a megváltozott stratégiai helyzetben a finn nép továbbra is ugyanolyan megbízható-e, mint a XIX. században volt. Finnország ugyanis már pusztán kereskedelmi érdekből olyan szorosan kötődött a nyugathoz, hogy ez Oroszországhoz fűződő kapcsolatát is kérdésessé tette. Ráadásul az időközben végbement jelentős kulturális fejlődés inkább Európához, mint Oroszországhoz közelítette az országot. Az oroszok megpróbálták erősebben befolyásuk alá vonni Finnországot, különösen katonai téren. Ez komoly konfliktushoz vezetett a finn kormány és a finn társadalom felsőbb rétegei közt.
1898-ban egy elszánt orosz tábornok, Bobrikov lett Finnország főkormányzója. 1899-ben kiadta az ún. februári manifesztumot, mely jól példázza azt a törekvést, hogy Finnországot visszatereljék az orosz karámba. Szembeszállva ezzel a svédpárti liberálisok és az Ifjú Finnek ellenzékbe vonultak. Nagy erőkkel mozgósították a közvéleményt, külföldön a Párizsi Világkiállítás, belföldön az ún. nagy petíció segítségével. Ennek keretében mintegy félmillió aláírást küldtek el a cárnak, ellenezve azt a törvénytervezetet, melynek értelmében a finneket az orosz hadseregbe sorozták volna be. A Bobrikov korszak elnyomásos éveinek 1904-ben a kormányzó meggyilkolása vetett véget, melynek politikai következménye az 1905-ös, őszi, általános sztrájk lett. Miután Oroszország elvesztette a háborút Japán ellen a cár kénytelen volt beleegyezni a népképviseleti rendszer megszervezésébe. Oroszországban a Finnországra vonatkozó kormányzati politika is megváltozott. Finnországban 1906-ban a régi négyrendi országgyűlést felváltotta az egykamarás parlament. Ezzel Finnország parlamenti rendszere egy csapásra a legmodernebbé vált. Az általános választójog révén a választók száma megtízszereződött az országban, és Finnország volt az első állam Európában, ahol nők is kaptak szavazati jogot.
1909-től a forradalomig Seyn tábornok volt, aki azt a feladatot kapta, hogy akadályozza meg az olyan események megismétlődését, mint amilyen az 1905-ös általános sztrájk volt, és hiúsítsa meg a finn és az orosz forradalmi szervezkedéseket. A finn történelem ezen periódusát az elnyomás második szakaszaként tartják számon, de gazdasági és kulturális életben sok tekintetben volt eredményesnek mondható. Ilyen körülmények között erősödött a törekvés, hogy keressék a kapcsolatot Svédországgal, az első világháború idején pedig Németországgal.
1917. december 6-án a finn országgyűlés kikiáltotta az ország függetlenségét, s ezt a Szovjet Népbiztosok Tanácsa elismerte. Ezt követően egyéb államok is a nemzetközi jog szabályai szerint tudomásul vették a független Finnország létezését. 1918. január 28-án a finn munkásosztály forradalmi kormányt alakított, Finnország déli felén magához ragadta a hatalmat, és létrehozta a Finn Szocialista Köztársaságot, Mannerheim csapatai azonban német katonai segítséggel győzedelmeskedtek a polgárháborúban, miután 1919-ben kikiáltották a Finn Köztársaságot.
Kapcsolódó írások:
|
Publikációk 
