Az ember igyekezett megszelídíteni a formák közé zárt teret, de minden mozgott, zsizsegett és lüktetett körülötte. Bekebelezték a föléje tornyosuló épületek, dobhártyáján lyukat ütöttek az összefüggéstelen, kéretlen, tolakvó zajforrások, észlelését összezavarták a színek és alakok, arcok és mozdulatok harsány és kihívó megnyilvánulásai. Szédülni kezdett. Egyensúlyvesztett, koordinálatlan mozgását végtelenül lassúnak érezte. Akaratlanul is az jutott eszébe, hogy a kultúra aktivitás. Mint valami nyughatatlan őserő dolgozik, szédít, buzog, feszít a mélyben, állandó jelleggel, szünetlenül, mint a föld gyomrában kavargó láva. Impulzívan változik és változtatja meg az embereket, s a cselekvések és kinyilatkoztatások különböző területeinek más és más dimenzióiban bukkan fel. Minél többet gondolt és figyelt, összegzett és analizált, annál inkább bizonyosságot nyert az az elképzelése, hogy a társadalom, amelyben él, amelynek önmaga is aktív alkotóeleme, egy kirekesztő, a különbözőségeket, egyediséget és másságot hangsúlyozó, a közös értékek, érzések és a helyi tradíciók elvetésére épülő magatartásformát öltött magára.

A modern társadalmak egyik sajátossága, hogy kultúraként írják le magukat. Túl azon az antropológiai irányultságú szemléleten, amely szerint a kultúra a faji sajátosságoktól, hajviselettől a rokonsági rendszerek terminológiáin át a társadalom tagjai által előállított szokásokig, javakig és termékekig mindent magában foglal, és ezzel életünk szerves és reflektív részévé válik, valamint nélkülözve a tudományos elméleteket és definíciókat, zavarban vagyunk, ha meg kell határoznunk azt, mit is értünk kultúra alatt. Mert egészében megfoghatatlan. Rájövünk, hogy amit a saját társadalmunkban kultúrának nevezünk, az a "minden esetlegessége". Összehasonlíthatatlan és véletlenszerű, összezavar és elbizonytalanít.

A világegyetemmel analóg módon táguló globalizáció egy újfajta, egyelőre ellenőrizhetetlen differenciálódással jár együtt. Ez az irreverzibilis folyamat egyre inkább töredezetté és mozaikszerűvé teszi magát a társadalmat. Az individuumot hangsúlyozottan előtérbe helyező, felaprózódott mikrotársadalmak, ha úgy tetszik, szuverén közösségek születnek meg és növekednek, az egyazon társadalmi és szociokulturális háttér gondosan megművelt, trágyázott táptalaján. Ezen mikrovilágoknak a sajátja, hogy figyelmük önmaguk felé kanyarodik, és a megfigyelési, megértési folyamatban sokkal inkább többértelműséget, mint egyértelműséget teremtenek. Egymásnak feszülő értékrendszerek és érdekek mentén teremtenek polarizálódó, szélsőségekbe ragadó és egymás számára egyre kevésbé átjárható dimenziókat.

A modern társadalmak másik sajátossága, hogy az idő pénz formájában halmozódik. Az áru égisze alatt a kultúrát pénzért adják és veszik, ezáltal a szükségletek és személyes igények nemcsak az áru, hanem a divat szférájába is kerülnek, ez pedig az értékek radikális felszámolódásához vezet. A posztmodern kultúra értelmezésének lehetőségei többnyire a gazdasági folyamatok mindenhatóságára futnak ki. A profitorientáltság és gigantománia gerincropogtató nyomása alatt bizonyos kulturális elemek és értékek sodródnak periférikus helyzetbe, válnak réseket kitöltő rétegelemekké.

Korunkban a kultúra jól menedzselt termék, a fogyasztói szövet szerves alkotóeleme, áru vagy kereskedelmi alapanyag, a gazdasági "trendszerek" manipulatív erőinek kiszolgáltatott, hivalkodó, zajos zsibvásárra emlékeztető kavalkádja. A fogyasztás aktusába kapcsolódott, és ebben az aktusban nyeri el az értelmét szinte minden, ami kulturális. A kulturális termékek és javak értéke a kereslet felívelésében vagy esésében, piaci adatokkal mérhető. A minőségi és mennyiségi arány vertikális eltolódása figyelhető meg, a profit javára. Értékteremtő és hordozó szerepe alulmarad a piaci mutatókkal szemben.

A kulturális elemek a mindenkori divathullámoknak kiszolgáltatottan hánykolódnak, vagy éppen ezen trendek ellen mennek erőszakosan vagy csendesebben. És menetközben egyesek felértékelődnek, mások lefokozódnak - töredezik, repedezik, szivárog a kohézió. Az egykor egységesnek hitt és biztonságot nyújtó háttér ma a lehetőségek korlátlan szabadsággal kecsegtető tárháza és az elérhetetlen, halomba hordott vágyak birodalma. Ömlesztve.

Kulturális divatok és divatos kultúrák felforgató örvénylése tartja mozgásban a társadalmat. A divat fogalma önmagában kétségbeejtő. Felhívja a figyelmünket arra, hogy minden mulandó, semmi sem maradandó, valamint arra, hogy ellentmondásos módon, túl a formák és ideológiák halálán, minden formának és ideológiának van lehetősége egy második létezésre. Maga a szó, hogy divat, egy gazdasági meghatározottságú fogalom. Ami divatos, népszerű, közkedvelt, az ma egyenlő azzal, hogy gazdaságilag jó befektetés, vagyis sokan és sokat vesznek belőle. Miután sokan és sokat megvásárolnak a termékből, közkedveltté válik, kommercializálódik, mutálódik: silányabb kópiái a társadalom bármely rétege számára elérhetővé válnak. Ennek következtében kezd kevésbé divatos lenni, míg végül komótosan kisétál vagy tragikus hirtelenséggel kimúlik belőle. Sikere tehát csak addig tart, amíg jön egy másik, jobban eladható, sikeresebb és újszerűbb vállalkozás.

Amikor az ember elfáradt a céltalan menésben, leült egy padra, jó szorosan a gondolatai mellé tapadva. Iszonyúan fájt a feje. Túl sokat gondolt, látott, érzett, rezdült, analizált és összehasonlított már. És ott a padon különös félelme támadt. Üresség és közömbösség fogta el. Végtelenül kicsinek és semlegesnek érezte magát. Névtelenségbe burkolódzó jelentéktelenségének észlelete és gondolatai környezetének kultúra- és jelentésnélkülisége kapcsán diónyira zsugorították a gyomrát. Az embert megkísértette a horror vacuui. "Hová tűntek a vágyaim?" - dünnyögte a szemközt eső, kiüresedett reklámtáblára karcolt sort. Már nem tudott mit kezdeni a feléje örvénylő rengeteggel, voltaképpen azt sem tudta, hogyan kezelje ezt a nem jól tagolt világot. Az éjjel-nappali közértben vásárolt két üveg vörös, francia pezsgőt. Felbontotta az egyiket, és elindult haza. Skárpiája sarka a hazaérkezés türelmetlen ti-ti-tá-ját kocogtatta céltudatosan a tízfokú zebrára. A novemberi ónos eső rádermesztette a házfalakra a homlokzatokról málló reklámtáblák elnémuló neonfeliratait.

Hajnalban arra eszmélt, hogy ott remeg a küszöbön. Végtelenül magányosan és bizonytalanul. Rájött, hogy forrongó talpa alatt az a keskeny mezsgye, amely közte és a világ közt feszül, időnként teret enged ugyan egy-egy örömteli és reményteljes találkozásnak, de könyörtelenül el is választja attól. Félálomban átfordult a bejáraton, fáradtan elterült az előszoba nyirkos járólapján, és bal lábfejével finoman a küszöbig tolta maga mögött az ajtót.