Diogenész Athén példáján rájött arra, amire a XIX-XX. század második, immár egyetemes, polgárságának nagy és kiábrándult gondolkodói felfedeztek: a demokrácia is hatalom. A szavazóurna a felnőtt polgár játékcsörgője, a hatalmi mágia eszköze, amire egy polgárnak elengedhetetlen szüksége van. A künikosz (cinikus) filozófia atyamestere sűrűn volt az athéni sóshordók alkalmi vendége, és abban a tudatállapotban kedélyeskedett a hatalmát tekintve már rogyadozó Athén piacterén, hogy csak ember van, tekintélyek nincsenek. Kortársai azonban ezt a kérdést nem így látták. Az ókori Athénban elnézően megmosolyogták a hordólakót gondolatai, viselkedése miatt. S noha többször is botrányosan leittasodott, máskor pedig hiányos öltözékben szatírkodott a piactéren, a hatóságok nem indítottak eljárást ellene, úgy tartották, az ilyen ember veszélytelen a hatalomra. Senkinek sem árt, mondta a piacfelügyelő, és nem tett jelentést a Tanácsnak.

Aki azt mondja, hogy "élj egyszerűen", miközben maga is ezt teszi, az sem élettől, sem embertől nem vár sokat. Aki pedig nem támaszt nehezen teljesíthető követelményeket az emberekkel szemben, azt szereti a környezete. Diogenész tehát korának teljesen megfelelő filozófus volt.

Diogenész nem görcsölt, és ehhez is tartotta magát hátralevő életében. Az ember, csak ember - mondogatta -, egy a természettel. Atomokból áll, sokból. Egyből nem állhat, mert akkor nincs rezgés. Démokritosz megmondta és le is írta, olvassátok tehát - figyelmeztette az embereket a piactéren, ahol nem csak árut cseréltek akkoriban, hanem eszmét is, de mint mindig, ekkor is kinevették, ám ez egyáltalán nem zavarta. Tisztában volt azzal, hogy az ostobaság legyőzhetetlen, így fölösleges harcolni ellene. Szókratésszel szemben, ő tudta, hogy az ember nehezen változtatható, és hogy csak akkor változik, ha az érdekei úgy kívánják.

Örök kérdés, mit gondolhatott Sándor, amikor ünnepiesen könnyű bőrvértjében, amelyet csatába sosem vett volna fel, egyenes macedón karddal az oldalán - és a világ, nem vitásan, leendő uraként állt a homokban fürdőző aggastyán fölött, hogy kész teljesíteni annak egy kívánságát, mire Diogenész annyit kért, ne állja el a Napot! Sándort Arisztotelész nevelte, tehát nem volt ostoba, egyébként pedig mindent tudott mesterétől a már aggastyán korban lévő különcről, így megértette, hogy egy Diogenész nem mondhatott mást. Az pedig tudta, az uralkodó nem tehet mást, mint hogy arrébb áll. Sándor többet értett meg ekkor a görög filozófiai felfogás következetességéből, mint Arisztotelész gyámkodásának fegyelmezett tanulással töltött évei alatt. Talán beszélgettek, talán nem, erről különböző nézetek vannak, Sándor nyilván nem hagyta ki a lehetőséget. Hatalommániás uralkodókkal, politikai csörtetőkkel, percemberekkel mindennap találkozhatott, de olyan emberrel, aki a hatalmat semminek tekintette, még soha.

Diogenész megérezte, hogy a civilizált ember nem fog jól kijönni a természettel és a természetes állapotokkal való "nagy szakításból". Ő már tudta, hogy a flóra, a fauna és az emberi társadalmak leigázása nem pótol semmit, nem óv meg semmitől és nem képes adni semmi olyat sem az embereknek, ami ne lett volna eleve az övék. Ezért volt bajban az ideákkal és az istenekkel. Valljuk be, Diogenész, természetfilozófiáját illetően tudományos materialista, politikai nézeteit tekintve pedig marxista volt. Sokat bírált cinizmusa korának társadalmából fakadt ugyan, de már a proudhoni kispolgárnak szólt. Annak az idealista újpolgárnak, aki forradalmi lázban égve úgy gondolta, hogy a cinizmus zsákutca, mert nincsenek eszményei, nem áll ki a haladás mellett, nem mutat hősiességet, dekadens, ezért tűrhetetlen. Érdekes módon az idealisták mindig a városlakók voltak, akik a civilizációt fejlődésnek tekintették és fordítva, a fejlődést a civilizáció eredményének. Egy a kettő, tévedtek egyformán, de ezt az ideát minden érdes politikai rendszer fel tudta használni hiszékeny polgáraival szemben, bűnnek tartva a nyájon kívüli gondolkodást.

www.mentropia.hu

---

Oszd meg, ha tetszett!