tél van, fejemen kucsma plusz kapucni. szeretek így beöltözni ilyenkor - mintha egy kis buborékban járnék. csak éppen nem hallom ahogyan a lábam alatt ropog a hó, merthogy a fülem. pedig szeretem. egy érzék kiesésével felerősödik a többi; és a hatodik. vagy éppen nem érdekel és csak mégjobban befelé kezdek érezni. mint mikor üvölt a zene a fülembe. ha csak a génjeimet nézem, akkor az ösztön kódolt viselkedés.

viszont ennek alapján a lelkem is megírt, és pontosan lehet tudni, hogy miért súgja azt, hogy igen, ide kéne egy hóangyal. ugyanakkor hallottam már olyan zeneszámot is, amire a másik ember reakciója az volt, hogy ezt nem csak füllel, hanem a lelkeddel is kell hallgatni. az eső miért nem csak eső, hanem néha könnyező felhők? nem változik semmi. soha. csak az arcok. a negatív élmény is élmény, s ha inspirál akár azt is mondhatnánk, hogy jó. de nem az. elmosódnak, összefolynak. elvész a motiváció és csak a sóhaj marad meg; mint már annyiszor. ezen nem lehet segíteni; még ha százszor születnék is újra. vagy inkább csak 67ésfélszer. vissza akartam magam rágni a földbe, összekuporodni, hogy testemből ismét fák nőjenek. akkor hallanám mit beszélnek, és nem kéne folyton megkövetnem magam, hogy hülyeségeket beszélek és utólag önostorozni. a képzelet jó, de mennyit ér, ha az elhatározás hiányzik? "ha kérnél, de nem adnak, teremts világot magadnak" - viszont ha csak átjáróháznak használjuk, mennyit ér? pontosan annyit. mint minden más az életben. hagyom hogy magával vigyen, nem gondolkozom. nincs értelme, mert akkor csak szelektálnék, és most nem ezt akarom. hanem mit? talán szenvedni; a fájdalomtól, hogy most picit másképpen látok sokmindent. van mikor azt mondod: nem számít. talán mert már nem érdekel. pedig nagyonis, de a fölöslegesség érzése olyan erővel ránt vissza a földre, hogy már csak négykézláb vagy képes létezni. vissza a gyökerekhez. hízelegni annyi, mint azt mondani másoknak, amit ők maguk hallani szeretnének. alapvetően talán senki sem fontos, a másik teszi azzá. talán. önbizalmat adnak (hogy aztán legyen honnan visszaesni). vagy csak így könnyebb elviselni a mindennapokat - a saját életünk alakulását. olyannak láttam sokáig a világot, mint azt az embert, aki küzd a vízben, hogy a feje a felszín fölött maradjon, miközben leér a lába; de ezt vagy nem tudja, vagy nem akarja/meri kipróbálni. és most milyennek látod? miért kéne erre válaszolnom? nem tudom, mert bennem újra bebábozódott az egész; kikel majd, ha eljön az ideje. téli pillangó, különleges - üvegszerű szárnyakkal. tükrök a világ felé, ugyanakkor ablakok. a fény játéka: az üvegen át is láthatok, de tükörként is használhatom. de a tükörben én is benne vagyok, látom a helyem. szavak nélkül talán egyszerűbb lenne sokminden, mert így néha erőszaknak érzem - magamon, de inkább a világon. hazugságnak, hiszen kaparok csupán, hogy minél jobban értse más, amit érzek; hogy én magam értsem azt, amit valójában már régóta tudok, de a konkrét megfogalmazás hiányában mintha csak lebegnék valahol a semmiben. ezt lenne olyan nehéz elviselni? nem tudom. eszembe jutott a frissen nyírt fű illata; meg a földé eső után. nem is: eső után köpönyeg! ciki, mert megint elfelejtettem. nem baj, jártam már így. addig jó, míg nem zavar hogy ronggyá ázom. szeretem érezni ahogy végigcsorog rajtam a víz. vajon mennyi új gondolat születik bennem, másokban? miért akarnám, hogy értse bárki, hogy mit gondolok? ez kötne össze? az igazság az, hogy a tetteim határoznak meg, nem a szavaim. ja, mondhattam volna akár ezt is, mikor anno vizsgák alkalmával nem tudtam a kérdésre a választ; hehe. más nevében nem szabadna beszélnem, úgyhogy inkább úgy mondom: vagyok... hogy elhigyjem van valahol valami szebb és jobb, ami hasonlít ahhoz a megfoghatatlan érzéshez, ami ott buzog bennem, mert érzem, hogy ez a mostani csak árnyék - annak is elég halovány. elindult az ember, majd kulturát teremtett. nem... csupán normákat, amikbe saját bomló porhüvelye kapaszkodni tud a mindennapokban; hogy nehogy elsodorja az ár. fél... pedig nincs mitől, de megkötni magát könnyebb, mert közben hazudhat könnyedséget; hogy ezt csak így lehet; és van hová menekülni, valami "újat" kitalálni - pedig mindez végig ott volt és van és lesz is, dehát emberek... nem értettem sosem, hogy a történetek hogy tudnak véget érni; a mesék. utáltam (és utálom is) a "vége" feliratokat, mert mintha a képzeletet próbálnák megölni vele...

---

Oszd meg, ha tetszett!