|
 Eltelt: 8395...hátra van még: 17155. Véges számok. Behatárolják életünket, cselekedeteinket, gondolatainkat. 17155 nap az még 47 év. Soknak tűnik. Mostanában egyre több olyan cikkel, fórum témával, beszélgetéssel találkozom, amiben azt taglalják, vajon mi az élet értelme, hogyan is kéne boldogan élni. Mit bántak meg, mit szeretnének még mindenképp elérni. S nem veszik észre, míg ezen gondolkodnak s erről beszélgetnek órákig, napokig. Eltelnek azok az órák, amiket cselekvéssel akartak eltölteni. Vajon a semmittevéssel töltött percek luxusnak számítanak? Hiszen van, hogy ölni tudnánk egy pillanatért, amikor nyugodtan lehet üldögélni otthon a tévé előtt.
Az ellentétek uralják az életünket. Reklámok sugározzák az agyunknak 24 órában, hogyan kell élni, hogyan lehetsz boldogabb, ha ezt az új mosóport veszed, ugyanakkor tudjuk, hogy a TV hosszútávon butít. Na de az a napi egy sorozat csak nem fog megártani. Na meg az utána lévő, de csak mert most jött be és még nem láttam egy részt sem. Annyit vagyunk ebben a virtuális világban, hogy elhisszük, lehet ez az élet, ahol minden szép és nem jár erőfeszítéssel a boldogság. Aztán csak várunk, hosszú, hosszú évekig, sokszor 365 napon át, hogy megtörténjen a nagy semmi. Amióta világ a világ, az okos emberek az élet értelmét keresik s nem jutottak el odaáig, hogy nem kell mindenre válasz. Vagy talán eljutottak, de az egyszerű magyarázatokra senki sem kíváncsi. Nincs olyan élet értelmezés, amit hat milliárd életre ki lehetne vetíteni. Van, aki hírnévre vágyik, csillagra a Hollywood boulvard-on, van aki könyvet szeretne írni – sajnos egyre többen, vannak, akik alkotni szeretnének s vannak aik kijutni a világűrbe. Ám vannak, akiknek az életcéljuk sokkal „szerényebb”, mert nem akarnak mást, csak munkát és ennivalót, amivel életben tarthatják a családjukat. A „feljett civilizációban” élőknek ez már nem életcél. Ez valami evidens.
Elkeserítő minden hír, amit hallunk, a képek, amiket látunk, a tudat, hogy mik történnek körülöttünk, a világban. De a kétségbeesés, a düh nem irányíthatja az egész életünket. Épp elég van már mindenkiben...egy másik világnak is elég lenne. S ha belegondolunk, a legtöbb dolog, amik miatt idegeskedünk, egyszerűen nevetséges. Aggódunk olyan dolgokért, amiken ha megszakadunk sem tudunk változtatni s átsuhanunk azok felett, amiket viszont nekünk kéne jobbá tenni. A felelősséget senki nem akarja vállalni. Könnyebb a másikra hárítani mindent s utána a felelősségre vonás minden problémája nélkül tovább lépni. A környezetemben annyian csinálják ezt, hogy már felsorolni is nehéz lenne. Hogy ők boldogabbak e ettől, nem tudom. Hogy az én életemet nehezítik, az biztos. S nem lehet rólunk nem tudomást venni-mert akkor még én vagyok a bunkó. Vicces egy világ ez.
Vezérelveket persze kaptunk. A Biblia óta tudjuk, hogy milyennek kell lenni, hogyan kell viselkedni, jónak lenni. Ám ez ma már nyilvánvalóan nem elég. A legtöbben tudjuk, hogy hogyan lennénk boldogabbak. Nem kell ehhez senki, hogy megmondja nekünk. De sokszor nem merjük beismerni, mert túl veszélyes. Túl sok változtatással járna, s a változás ma már nem jó, hanem nyűg. Meg különben is, mit szólna a szomszéd. Meg a hentes...és a zöldséges és a nyolcvanhatodik senki az utcában vagy az ismerősök közül.
De őszintén, kit érdekel, hogy mit mondanak? Tessék? Hogy mindenkit? Akkor mindenki elismeri, hogy irányíthatják az életüket a vélemények. az előítéletek és az, hogy másoknak mi a jó? Azt hiszem, a boldogsághoz igenis bátorság kell. Mert sokszor szembe kell szállni a családdal, a barátokkal, a világgal sőt, talán saját magunkkal is. És azt soha senki nem fogja garantálni, hogy majd jobb lesz. Ám az idő csak telik, nem vár ránk semmi és senki, hogy felvegyük a ritmust, s telnek a napok...a 17155 ből lesz 8000..majd 3200...majd 1000...100...50...5...4...3...2...1... --------------- és a végén nem lesz semmi, amit már megtehetnénk. Hogy számít-e az élet? Globálisan, úgy vélem, nem. Jöttünk valahonnan s ez az egész, a mi világunk, ugyanúgy el fog tűnni a semmiben, ahogy keletkezett. De ez nem most lesz. S nem élhetünk a jövőnek úgy, ha a jelennek nem adjuk át magunkat. Megélt jelen nélkül nincs jövő. S nem is lesz soha.
Oszd meg, ha tetszett!   |
Publikációk 
Hozzászólások
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.