Sorok, érzések... érzéssorok egy szögreakasztott irhakabát belső zsebéből.

Vannak ezek a röpke napi gondolatok. A pillanatnyi intuíciók és hatások rakoncátlan gyermekei. Millióan ugrándozva a neuronokon kitöltik az űrt, már amikor az űr megengedi azt nekik. Jönnek, aztán mennek, néha inkább csak jönnek jönnek, de olyan is van, hogy csak mennek mennek mennek. Szeretem őket, mert felelőtlenek, lazák és megfoghatatlanok. Ha bármelyiket megpróbálom elkapni, csak a kacagó visszhangja marad a kezemben. Biztos szégyenlősek is valahol... papírt sosem látnak, őket sem látja senki, csak én. Még szerencse.

Elszórakoztatnak amikor unalmas a létezés. Ők jófej gondolatok, mert súlytalanok, nem böfögnek vissza kesernyésen az agyvelőbe másnap. Tudják meddig mehetnek el. És nem is zizegnek a gondolatfolyamok medrében, belepacsálva az éppen aktuális sodrás hullámaiba.

Olyanok, mint egy kutya, amelyik folyton vacsorát kér, de sosem eszik. A nyomomban jár szüntelenül, nem ugat, nem csóvál, azt sem kérdezi, hogy zavar-e, de bárhová nézek mindig ott van. Aztán amikor előkerül a velőscsont eliszkol, hadd rágódjak csak én...

Most olyan, mintha tényleg úgy érezném, pedig tudom, hogy csak az álom kísért, ami ébredés után tapadt a homlokom fonákjára. Legalábbis ezzel magyarázom, hogy még mindig tart. Idegen szavak keresik az útjukat, bennem, amikről azt hittem már rég elhasználtam. Pedig a szavak nem égnek ki sosem, a hallgatás csupán a pillanat illúziója.

***

Mozaik

Menthetetlenül pattogok a végletek között. Faltól falig, magamhoz ragadva annak néhány részecskéjét minden becsapódáskor a belőlem elvesztettek helyére. Oly csekély az átmenet a fent és lent, a jobb és bal között, hogy szinte nem is létezik. Az átlagszámítás értelmetlen, de nem is baj; mégis mit kezdenék egy fantom számmal? De legalább tudom, hogy mozgásban tart az erő, rezgek, mint minden anyag. Érzem, belül mindig is éreztem, de csak tegnap tanultam meg mit jelent.
Köszönöm.

Pattog pattog pattog pattog... ...aztán visszhang nélkül koppan egyet a légüres tér simára gyalult peremén. Újabb elhasznált parafadugó állt Földkörüli pályára. Szeretné nem várni, hogy újra megteljen, hiszen úgyis eljön, ezt már tudja.
Sokezer éves gondolatok utóíze - ennyi maradt, se több, sem pedig kevesebb, mint amennyi éppen szükséges.
Köszönöm.

***

Az ismerős

Velem szemben ült le a metrón véletlenül. Örültem, hogy láthatom mennyire megváltozott 4 vagy talán 5... a fenébe is 6 év alatt , és mennyire nem. Emlékszem, mindig egy másik lánnyal sétált az iskola folyosóján, aki egészen hasonlított rá. És amikor megláttuk egymást véletlenül valamelyik emeleten, vagy az udvaron mindig mosolygott rám. Szerettem, hogy/ahogy mosolyog, még ha egy másodperccel előtte láthatóan egészen máshol járt. Sosem beszéltünk, csak a mosoly... de mégis, egyszer igen. A műjégen úgy kb. 7 éve amikor véletlenül összefutottunk. A barátnőjével korizott kézenfogva. Fülig pirultunk, aztán együtt koriztunk tovább. Istenem, a keze melegére sokkal jobban emlékszem, mint a szavakra.

Miután előhúzott egy fénymásolt könyvet a hátizsákjából ösztönösen felnézett - elkapta a tekintetem. Ezek azok a végtelennek tűnő pillanatok, amiknek minden részletét elő tudja hívni később az emlékezet. Ugyanaz a koris szempár nézett vissza, mint 1000 éve. Jelennel hűtött szentimentális bizsergés. Mosoly, mosoly, és egy-egy ajkak által formált hangtalan "-Szia!". Leszállt az Astoriánál...

Örültem neked, te név nélküli kedves mosoly! Tudom, hogy úgyis találkozunk még. Véletlenül.

***

---

Oszd meg, ha tetszett!