Nem rég még az ifjúsági bűnelkövetésekkel volt teli a sajtó, mostanában pedig a jobb napokat is látott iskolai rendszerből sorra kerülnek nyilvánosságra a tanárokat bántalmazó diákok ügyei. Dramatikus és szenzációs esetekről szép számmal hallunk és olvasunk, az okokat kereső, reális és előremutató megoldási javaslatokkal azonban ritkán találkozunk.

Korábban sem volt ritka, hogy egy diák megverte az iskolában vagy annak falain kívül egy társát, mint ahogy az sem, hogy egy-egy tanuló tiszteletlen volt a tanárával szemben.

A hatalmát prezentáló tanár más és más módon élt a fegyelmezés, a büntetés eszközeivel a különböző történelmi korszakokban. Az elmúlt évtizedek során igyekeztek háttérbe szorítani azt a nevelési technikát, melyben a pedagógus gyakran él a fizikai bántalmazás, fegyelmezés eszközeivel. Hasonló a törekvés a lelki megszégyenítések terén is, melyek még sajnos ma sem ritkák.

A kocka azonban szép lassan megfordul, vagy éppen most borult le az éléről.

A jogaikat tekintve sérthetetlen diákok, az órai beszélgetések közben tett kiszólások után akár megalázó szavakkal, erőszakkal is fellépnek az őket irritáló tanár ellen. A tanár azonban nem élhet hasonló módszerekkel. Nem is jelenthet megoldást az erőszakra erőszakkal felelni. Mint ahogy a diákok jogainak a fetisizálása és a tanári tekintély lenullázása sem feltétlen vezethet megoldások felé.

A diákok jönnek valahonnan és tartanak valahová. A kérdés, hogy ez milyen irányban zajlik.

Ha a szülői nevelés hiányosságokat mutat, az iskolától várják a gyerekek viselkedésének korrekcióját. Ehhez azonban az iskola önmagában kevés. Nehéz – jó esetben – hetente öt napon át behozni valamit a szocializáció elmaradt vagy félresiklott elemeiből, a közösségi és szakma(köz)i együttműködés támasza nélkül. Nem könnyű feladat újragondoltatni azokat az értékeket és magatartásmintákat sem, amelyeket a nem ritkán kontroll nélkül fogyasztott médiumok csepegtetnek a hiányzó résekbe.

A tanárverés kapcsán számos kérdés és probléma vetődik fel. A jelenség akár üzenet értékű is lehet, kérdő- és hiányjelekre hívhatja fel a figyelmet. Néhány kérdőjel pedig további gondolatjeleket szülhet.

Szabó Andrást, az 1992-ben alapított Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat alapítóját és főmunkatársát kérdeztem a témában.

Sághi Zsuzsi.: A Kapocs révén napi kapcsolatban állsz a fiatalokkal. Azzal a korosztállyal, akik az iskola világának főszereplői. A kapcsolatod velük igen jó. A tanár-diák szituáció nyilván más, mint egy "segítő"-fiatal kapcsolat, de valamilyen fajta aszimmetrikus viszony van közted és a fiatalok közt is (mint a szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolatokban általában). Mi lehet az oka, hogy a tanárok és a diákok viszonya a végletekig, az erőszakig fajul?

Szabó András: Ó, te legalább két dolgot kérdezel, és mindegyik alapos kifejtést igényel. Az aszimmetrikus viszony talán nem is a legjobb értelmezés (mert a viszonyok - szerintem - szinte soha nem szimmetrikusak). A viszonyt velük nem tudom ugyanakkor néhány sorral elintézni. De talán: személyességre törekszem, horizontálisra, kölcsönösségre, tiszta és világos viszonyokra, amiben tudhatjuk, mi közünk van egymáshoz. És a viszonyom így sem felhőtlen, egy sor küzdelem, ütközet jellemzi. A szerepértelmezéshez ezek az ütközetek is kellenek, hogy azokban én, és most a munkatársaim is ide tartoznak, hogy mi miképpen folytatjuk le azokat az ütközeteket. Szóval a szerepfelfogás alakul, nem teljesen tiszta még (leginkább előttük), de elfogadó, kompromisszum kereső, stb.

A második kérdésed is izgi. Úgy szoktam róla beszélni, hogy ami az iskolában jelentkezik, nem feltétlenül ott keletkezik. Többféle értelmezési szintje van/lehet, amelynek csupán egy felülete a konkrét kapcsolat a tanár és a diák között. Mert egy másik azonnal jön, kapcsolat két ember között: ugyanis nem minden tanárral történnek meg azok a durvának tetsző dolgok. Talán te is ismersz olyan tanárt, akivel tuti nem... Aztán azoknak az ütközeteknek a jellemzője egy sor indulat-többlet, amelynek előzménye, különféle forrása lehet, és amely megjelenik a kapcsolatokban. Aztán a kapcsolatok működtetésének a kultúrája is egy újabb értelmezési szempont, vagyis ha a kapcsolatok működtetése indulat-teli, harsogó, az lehet otthonról eltanult, eltérő kultúrákban jellemző, és alkalmas a félreértésre. (Ez azt jelenti, ha valaki otthon ordítva beszél, fel sem tűnik neki, hogy máshoz ezzel sokakat idegesíthet, és félre is érthető.)

Aztán a konfliktusrendezési technikák megint csak egy sor külső elemet feltételeznek. Eltanultak a közvetlen környezetből. És eltanulhatóak a "nagy magyar valóságból". Azaz a nyilvánosság gyakran fel-fel mutatott mintáiból

S.Zs.: A jelenséget tehát nem egy dolog váltja ki, hanem egy egész sor probléma vagy hiányosság rendszere?

Szabó A.: Az a jó, ha jelenségnek látjuk, ha úgy tetszik, következménynek... És maradjunk egy kicsinyet a földön... A diákcsínyek minden korban és időben voltak, vannak és lesznek. Azok a jelenségek is, amelyekről most beszélünk (jelesül a tanár-diák ütközetekről) jellemzően ebből a szempontból is közelíthetőek. Én emlékszem gyerekkorom ezeknél durvább ütközeteiről (csak talán akkor nem volt mobilkamera, meg kereskedelmi tévé). Persze, igazad van, egy sor hiányosság veszi körül a dolgokat... Leginkább a felnőtté váló fiatalokra vonatkozó általános figyelem hiánya...

A fiatalok úgy kerültek az elmúlt hónapokban a hírekbe, mint bajok előidézői, problémák forrásai (akik gondot okoznak a felnőtteknek, különben is milyen nehéz az élet). Ha emelkedett szeretnék lenni, úgy mondanám, általános szocializációs deficit van... Másként pokoli nehéz ma a fiataloknak felnőtté válni, átlátni azt a nagy társadalmi izét, ami előttük tornyosul, akadályozza, hogy családot tudjanak alapítani, álmot megvalósítani. A fiatalok egy részének könnyen lehet az az érzése, hogy felesleges, hogy minek született meg stb... érted ezt... Valahogy a közfigyelem elkerüli a jövőjét hordozó fiataljait, vagy csupán bulvár-szereplőként degradálja (vagy éppen fogyasztási cikként), és nem veszi észre, hogy mindent meg kellene adnia, hogy.... Sok sebből vérzik a dolog...

S.Zs.: A probléma nagy, vagy a média nagyítja fel?

Szabó A.: Inkább eltorzítja, vagyis máshol hangsúlyoz.... és ez minden szinten megjelenik: a gyerek szintjén, aki negatív szerepben kap nyilvánosságot, és tényszerűen megerősítést (bár az ellenkezőjét mondják neki). A tanár áldozat-szerepet kap, "aki annak ellenére... " Társadalmi csoportok is megkapják, hogy ilyenek ezek is... Szinte hallom az egyes lakásokból fülemig harsogó hangokat, hogy mi mindent kéne "ezekkel" csinálni... A probléma ugyanakkor nagy. Artikulálatlanul, komoly indulatok közepette nőnek fel fiatalok és válhatnak eszközévé különféle politikai kalandoroknak... Vagyis nem egyszerűen kriminalizálódhatnak, hanem ennél durvább.... Figyeld meg, arányaiban milyen kevés szakmai megoldási kísérlet, módszer kapott nyilvánosságot... Pedig velük is, mindenkivel szót érteni, beszélgetni, egyeztetni és egyezkedni meg kellene tanulni. Olyan világra kéne készülni, ahol mindenki érdekeinek helyet kell találni...

S.Zs.: Helyes-e, hogy a gyerekek, a fiatalok botrány és szenzáció címkéi alatt találkoznak a (kor)társaik által elkövetett cselekvésekkel, amelyeket lezáratlanul hagy a média és nem övezi megoldási javaslat?

Szabó A.: Persze hogy nem. De itt a hiány leginkább szakmai és perceptuális.

Szakmai abból a szempontból, hogy ideje meghaladni azt az ál-hozzáértést, amely abból áll, hogy mivel én már felnőttem (ha), értek az ifjúsághoz...

Perceptuális azt jelenti, hogy a mindenkori ifjúság egészen másként szemléli azt az életet, amit mi is... másként érzékeli, és más kifejezési jellemzőket (ifjúsági kultúrát) hozhat. Komoly kulturáltság és megértés kell ahhoz, hogy ezt is átlássák a mindenkori felnőttek, és fogadókészebb világot teremtsenek a fiaiknak.... Szóval nagyon sok kellene ehhez... Az tudod a baj, hogy ez a minősíthetetlen helyzet sem hozhat igazán nemzedéki szakadást... vagyis a fiatalok ebben a rigid világban is felnőnek, valahogy... csakhogy a veszteség óriási... emberi szempontból és társadalmi szempontból.

S.Zs.: Talán beszélgettél már erről a problémáról fiatalokkal. Ők hogy látják a tanárverés kapcsán a helyzetet?

Szabó A.: Ha tudnék belőle általánosítani...? Jó is lenne... Persze, beszélgettem.... Mindenki másként és jószerivel értetlenül látja, éli meg ezt az "ágyútüzet". A konkrét ügy szereplői legalább úgy nem értik, mint aki távolabb áll a dolgoktól.. Talán egy kis szégyen, csalódás, elszigetelődés, amit éreztem... Még arra sem kaptak az érintettek lehetőséget, hogy jóvá tehessék, amit... Az ügy kirobbanásakor pedig igencsak megrendültek: ilyet ők nem akartak... és (meg)látták a szerepjátékot, vagy példajátékot is, amit a nyilvánosság keltett...

S.Zs.: Találkoztunk egy többször is bemutatott jelenséggel. Beszéltünk okokról és okozatokról. Mindezek tekintetében mi lehet a megoldás felé tett első lépés?

Szabó A.: Nem is tudom...., talán nem a gyerekekkel kellene kezdeni (vagy csak akkor, ha érdemi változtatásra képes a felnőtt világ), hanem konkrét társadalmi viszonyok között gyakorolni kéne a kompromisszum-kötés módszerét, szóba kéne állni és szót kéne érteni lehetőleg mindenkivel... a fiatalok is ilyenek, ugye... aztán makrotársadalmi szinten meg kéne teremteni az újrakezdés lehetőségét (fiatalok esetében az életkezdés lehetőségét). Ez azt jelenti, hogy tudjanak úgy bukni különféle szinten az emberek, hogy aztán tudjanak újra kezdeni (és nem kapaszkodni abban a nyavalyás székben...). Tudod annyi minden korlátoz... a fene tudja.... a költségvetés a jövő szempontjából néha kifejezetten szégyen... ha legalább a mindenkori új nemzedéket, mint társadalmi erőforrást szemlélnék... és a felkészítés feladatait a társadalmi újratermelődés szempontjából is átgondolnák... A közigazgatás is.... sok-sok dologgal lehet..., bármivel..., szerintem ez a mozdulatlanság (tehetetlenség stb.) a legnagyobb baj... Van erre persze ennél szervezettebb válaszom is..., de a döntéshozóktól én nagyon messze vagyok... nem hallgatnának úgysem....

S.Zs.: Nagyon köszönöm!

Szabó A: Nagyon szívesen!

Kapcsolódó linkek:

Kapocs

---

Oszd meg, ha tetszett!