|
 A francia és a német történettudomány a Karoling Birodalomban hosszú időn keresztül egyaránt saját nemzetének bölcsőjét vélte felfedezni, mely óhatatlanul - mindkét fél részéről - a Frank Birodalom történetének kisajátításához vezetett. A német nemzettudat is nosztalgiával tekintett vissza a középkori birodalomra, amely Nagy Károlyban az első német császárt láttatta, ám a franciák hajlamosak voltak a kizárólagosság igényének fenntartására történelmi múltjuk tekintetében. A valóság az, hogy a VIII-IX. századi birodalom mindkét nagy népnek egyaránt szülőhazája és előzménye volt. A történeti közgondolkodás a XX. század második felében jutott el az integrációig, mintegy kibékülve egymással ekkora fogadták el az azonosság tudatát. Ma úgy gondoljuk, hogy a Frank Birodalom elsődlegesen már se nem a német, se nem a francia nép, hanem az egész középkori Európa szülőhazája volt. Ennek a ténynek valós történeti értékét azonban ma is sok vélemény osztja meg. Az „Európa atyjának” is emlegetett Nagy Károly birodalma az európai egység ámbár első, de rövid életű hordozója csupán, vagy a kontinens egész történetére tartósan hatást gyakorló folyamatok megteremtője volt? Ennek a kérdésnek az eldöntésében a későbbiekben feltehetőleg hasznos segítségünkre lesz az a tendencia, amely a történettudományban napjainkban mind nagyobb teret hódít magának.
Miért fektetnek a történészi tanulmányok egyre komolyabb hangsúlyt az életmód vizsgálatokra? Mitől válik lényeges kutatási területté egy-egy korszak feltérképezésénél a mindennapi élet néhány apró mozzanata? Újabban egyre többen „fedezik fel” az életmódot, mint a történeti kutatás tárgyát. A történeti antropológia, az új narratív történetírás, a mikrotörténet, az Alltagsgeschichte modern irányvonalak a történelemkutatásban, olyan irányzatok, melyek egy szokatlan, hagyományostól eltérő historikus látásmódot hivatnak képviselni. E történész irányzatok tárgya a mindennapi élet és annak szereplői, az átlagemberek és az ő tárgyi világuk, kultúrájuk, életstílusuk, azaz csupa „történelem alatti jelenség”. Elhanyagolt terület ez, mellyel a korábbi kutatás alig foglalkozott. Az új szemléletmód a történetírói megismerés valami egészen új módját feltételezi, mely elüt a hagyományos narratív, politikai eseménytörténettől. A mikrotörténetírás egészen konkrét idő és térbeli kereteket részesít előnyben, ezért a kis egységekhez és a rövid időtartamokhoz tartja magát. Giovanni Levi úgy fogalmaz, hogy a parányi események, az egyéni tettek aprólékos rekonstrukciója azért fontos, hogy feltáruljanak előttünk a rendszerek bonyolult következetlenségei. Carlo Ginzburg azt a nézetet vallja, hogy az átlagos középszerű mindennapiság éppen átlagosságánál fogva tekinthető reprezentatívnak, mivel mikrokozmoszként foglalja magába azokat vonásokat, melyek egy meghatározott történelem valamely társadalmi rétegére jellemzők. Tárgyunkat tekintve mind a történeti, mind a kultúrantropológiának segítségül hívása figyelemreméltó eredményekre vezethet Nagy Károly személyével, államával, és politikájával összefüggő problémák világosabbá tételében. A fentiekből következően nem kevés jelentőséggel bír az a tény, hogy Nagy Károly egyházpolitikáját és azon belül hittérítő küzdelmeit a lehető leggondosabb részletességgel tanulmányozzuk. Ezek sorában pedig kiemelten kezelve az uralkodó legtöbb energiájába kerülő, igen nagy súllyal bíró szász hadjáratok történetét.
A kereszténységnek a II. század közepén Gallia volt a legkintebb fekvő állomása. Mint későn meghódított és független barbár népektől körülvett terület, lassan vette föl az új vallást, mely csak lépésről-lépésre haladva tudott benne tért foglalni. A hagyomány szerint először görög, majd latin hittérítők látogattak el a Rhone völgyébe, ahol kibontakozatták evangéliumot hirdető tevékenységüket, ám mélyrehatóbb nyomokat nem sikerült hagyniuk. A IV. századtól azonban már itt is megvetették a nagyhatású szerzetesi intézmény alapjait, mely későbbi, ír és angol meggyökeresedése után Galliában is erőre kapott. A VII. században különösen az írek térítő munkájának következtében észak Galliát egész a Rajnáig megnyitották a művelődés és a keresztény eszmék előtt, bár tevékenységük során gyakorta ütköztek súlyos nehézségekbe. Északi Gallia a Szajna jobbpartjától a Rajnáig, de kiváltképpen a tenger partján, erdőkkel, mocsarakkal és pusztaságokkal fedett terület volt. Néhány várost leszámítva, vad és pogány népek lakták. Ezeket a szerzetesek buzgó elhivatottsággal egymásután megtérítették s a földet művelhetővé tették. E tevékenység azután lassanként kiírtotta Galliában a pogányság utolsó maradványait is s nagy átalakító hatással volt a merovingi frankokra, akiket az új vallás és a római szokások már többé-kevésbé kivetkőztettek a maguk ősi valójából. A germán földeket elsősorban az angolszász szerzetesek térítő munkája irányította a keresztény egyház berkeibe. A legkiválóbb eredményeket legfőképpen a benedekrendi Winfrid nevéhez kell társítanunk. II. Gergely pápa hatalmazta fel őt arra, hogy Thüringiába utazhasson, s felruházva őt a Bonifacius névvel, térítő munkát kezdeményezhessen. A Rajnán túl élő germán népek Winfried korában, a VIII. század első évtizedeiben csaknem valamennyien frank felsőség alatt álltak. A frankok adófizetői voltak az alamannok, a bajorok, thüringiaiak, hesseniek, frízek, s végül a Rajna és Elba közti terület urai, a szászok. Az ekkori frank uralkodó, Martell Károly a legnagyobb mértékben támogatta Bonifacius céljait, hiszen az uralkodó érdeke teljesen azonos volt a térítő munkálatokkal, azaz a püspöki egyház előrenyomulása tökéletesen egybevágott saját birodalmának kiterjesztésével kapcsolatos elképzeléseivel. E dialektikus kölcsönhatásban az egyház nem csupán előkészítette, hanem ki is terjesztette a frank uralmat. Bonifacius sikereit nagyban segítette a germán pogány hit tartalombeli üressége, a pogány papság szervezetlen volta, a frank uralkodók hathatós támogatása s végül az a körülmény, hogy a térítők rokon nemzetiségűek voltak a pogányokkal. Sikeres tevékenységének végzetes próbakövének bizonyult az, amikor idős korában a frízeket és a szászokat kereste fel, mivel 755-ben munkája közben a pogány népek lerohanták, és társaival együtt megölték.
A szászok megtérítése a többi néphez képest csak némi késéssel mehetett végbe, immár Nagy Károly uralkodása idején, de eme törzs megtörése csak óriási küzdelmek árán sikerült, mert minden megelőző népnél féltékenyebben őrizték függetlenségüket, ősi intézményeiket és pogány vallásukat. A szászok, akikről Einhard, az uralkodó krónikása a Vita Carolinában így nyilatkozik: „vad népek valának, bálványimádó pogányok”, eredetileg az Elba torkolat körül elterülő tengerpartot uralták. Főként mocsarak és erdők mélyén éltek. Mint félelmes tengeri rablók már a régi időkben rettegetté tették nevüket, s miután a frankok Galliába telepedtek, az ezektől üresen hagyott szállásokat is azonnal birtokukba vették. Ettől kezdve hatalmukat az Elbától a Weserig, a Wesertől az Emsig s innen egészen a Rajnáig terjesztették ki. Több népből álló szövetséget alkottak s három osztályra oszlottak: nemesekre, szabadokra és letelepültekre. Ezeken kívül voltak a minden jogot nélkülöző rabszolgák. Mint a többi germánokat, őket is a vérségi és házközösségi kötelék tartotta össze. A politikai hatalom a főnemesség és papság kezében összpontosult. A nemesek csak a maguk osztályából házasodtak s jogaik közé tartozott a kormányzás és a vallás gyakorlása. A Weser partján emelkedett Irminsul temploma; a szászok ezalatt a név alatt imádták Wodant. Voltak papnőik, akik jövendőmondással foglalkoztak s papjaik, kik az áldozatokat intézték. A papok neveztek ki évenként grófokat, vagyis az egyes kerületek élére a vezetőket, ezenkívül a 15 bírót, akik a grófoknak segédkeztek, s 72 család ügyes-bajos dolgaiban ítélkeztek. Hitvilágukat démonok, szellemek testesítették meg, s a természet erőit mindennél hatalmasabbnak vélték, ekképp a kereszténységet mélyen megvetették. A nép vezetői évente április és október hónapban megjelentek Irminsul templomában s emberáldozatokat mutattak be neki. Háború idején vezérükül a nemesség sorából választották ki a leghíresebb embert s képét Irminsul papjai vitték a harctérre. Évenként egy Marklo nevű helyen, a Weser folyó mellett gyűlésre jöttek össze s a nép megbízottjai megvitatták a mindannyiukat érintő ügyeket. Kétségtelen, hogy szászok elleni hadjárat egyik fő indító okát Károly keresztény gondolkozásában kell keresnünk, mely birodalma tőszomszédságában nem tűrte a pogány vallást. De a háborúra, mely 772-ben indult meg, tulajdonképpen a határvillongások adták meg a legfőbb lökést. A szászok kiszámíthatatlan kockázatot jelentettek az uralkodónak, hisz gyakran fosztogattak, gyilkoltak a határvidéken. Ugyanakkor ő nem elégedett meg a kiűzésükkel, hanem kíméletlen vallásháborút terjesztett ki ellenük. Az ez évben Wormsban tartott birodalmi gyűlésen elhatározták a rendek a szász háborút. Károly hittérítőkkel és nagyszámú egyházi férfival indult útnak s hadait Mainz mellett vezette át a Rajnán. Egész a Weserig nyomult előre s tűzzel-vassal pusztítva tartományukat, hatalmába kerítette legfőbb támaszukat, Eresburgot. Az első igen lényeges csapás azonban nem ez volt, hanem az a már-már szimbolikus tett, amikor országuk belsejében rátalált a szász törzsek által nagy tiszteletben tartott szent védőoszlopra, az Irminsulra, melyet könyörtelenül ledöntetett. (Feltételezhető az is, hogy a szent oszlop valójában egy fa lehetett.) Károly tk. a szászok istenei ellen intézte ezt a támadást, és egy olyan nép körében, ahol a vallás az egész közösség legfőbb kohéziós ereje volt, e tett nem is maradhatott megrázó következmények nélkül. A szászok világa ezt követően alapjaiban rendülhetett meg, hisz habár mindkét fél igyekezett saját szent erőit a maga oldalára állítani, az eseményt követően mégis úgy tűnt, hogy hitvilág hitvilág elleni küzdelemben a keresztény isten diadalmaskodik. S tegyük még hozzá azt is, hogy a szedett-vetett szász csapatoknak nem sok esélyük volt a frank páncélosok ellen. A lovagok és gyalogosok erői könnyedén törték át a szászok védvonalait, nem véletlenül emlegették „legyőzhetetlen vasemberek”-ként őket. Mai szemmel nézve a kb. száz vitézzel vívott küzdelmek csupán kis csetepatéknak tűnhettek, viszont a harcok módszeresen és folyamatosan ismétlődtek. A megrémült szászok először tehát a váratlan támadásokra meghódoltak, kezeseket adtak s megígérték, hogy a keresztény térítőket nem fogják többé akadályozni működésükben. Azonban a hittérítők süket füleknek prédikáltak s a szászok az újabb kedvező alkalmat várták. Az itáliai események Károlyt haza szólították s távollétét siettek a szászok kihasználni. 774-ben fellázadtak, elűzték a hittérítőket, betörtek a frank területre s egyik templomot és kolostort a másik után égették föl. Károly ezalatt visszatért az olasz területekről s hatalmas sereget küldött ellenük. 775 tavaszán maga is átment a Rajnán s kegyetlenül megtorolta hitszegésüket. Elpusztította országukat egész az Ocker folyóig s újra meghódoltatta dacos törzseiket. De már a következő évben, mikor Károlyt az események újra olasz földre szólították, a szászok megint fellázadtak s visszavették Eresburgot. Károly erre a hírre gyorsan átkelt az Alpokon, s miután Worms mellett a birodalmi gyűlést megtartotta, haladéktalanul a szászok ellen nyomult, akik a roppant erőnek nem tudva ellenállni, kegyelemért könyörögtek. Károly őrségeket állíttatott fel s maga is huzamos ideig tartózkodott országukban. 777-ben a király szász földön, Paderbornban tartotta meg a birodalmi gyűlést. Itt megjelentek a hűtlen nép vezetői és nemesei, s Károly olyan kikötéssel, hogy ha parancsolatait még egyszer áthágják, elvesztik szabadságukat és hazájukat, megbocsátott nekik. A szászok erre ígéretet tettek, hogy jó keresztényekké lesznek s tömegesen tartották fejüket keresztvíz alá. Úgy látszott, hogy a hódítás műve teljesen be van fejezve. Azonban a szászok egyik néptörzsének, a westfáloknak hercege, Widukind, nem hódolt meg; sőt, hogy Károly előtt ne kelljen megjelennie, a dán királyhoz, Sigfridhez, menekült. Innen lázította a népet, mely 778-ban, mikor Károly hadserege Spanyolországban volt elfoglalva, újra betört a frank területre s a Rajnáig tűzzel-vassal mindent elpusztított. A frank király ismét a szászokhoz sietett, de Widukind megint kitért előle. A szász törzsek újra hűséget fogadtak. Károly most már nem bízott bennük; tömérdek várat emeltetett a frank határon és az Elba mentén, s ezeket válogatott őrcsapatokkal rakta meg. Mint a longobárdokat, a szászok hazáját is újjászervezte, s benne frank intézményeket honosított meg. 781-ben, amikor ügyei Itáliába szólították, azzal a hittel távozott, hogy az ellenséges néptörzs körében a békét és csendet sikerült biztosítania. Eközben a frankokkal szomszédos szláv bodricok és szorbok, akik az Elba és Saale közt laktak, fellázadtak s rémítő kegyetlenségeket vittek véghez. Károly legkiválóbb vezérei vezetésével sereget küldött ellenük, mely először is a lázadókhoz csatlakozott szászokkal akart elbánni. A vezérek meggondolatlanul rátámadtak a szászok táborára, melynek Widukind állt az élén, de katasztrofális vereséget szenvedtek. Károly rettentő dühre lobbant, miután e szörnyű vereségről értesült; félretéve minden egyéb elképzelést, elhatározta, hogy példás bosszút fog statuálni a megbízhatatlan néptörzsön, melyet a szelídség fegyvereivel hiába kísérelt meg lecsendesíteni. 782-ben személyesen jelent meg közöttük, s puszta megjelenése elégséges volt arra, hogy a lázongó elemek meghódoljanak. Widukind ismét kiszökött az országból s hívei közül mintegy 4500 ember az Aller melletti Verdenben a király kezébe jutott. Károly rettentő bosszúját az elfogottakon töltötte ki. Mind a 4500 foglyot egy napon kegyelem nélkül legyilkoltatta. Vajon mi indokolhatta eme szörnyű tettet? Egyrészt talán a szászokat érintő sorozatos kudarc, megbízhatatlanságukból adódóan, s emellett valószínűleg egyéb veszteségei is, amelyek spanyol honban, illetve az arabokkal vívott küzdelemben érték. Ezek a kudarcok kétségkívül sötét foltok lehettek Károly szívében, olyan kudarcok, amelyek ezidőtájt személyét mélypontra juttathatták. Példát akart talán statuálni, hogy aktuális vereségei nem egyenlők a gyöngeséggel. E rémtettel azonban épp az ellenkező célt érte el a frank király. Ahelyett, hogy a szászok megrémültek volna, még jobban nekibőszültek. A kétségbeesés megkettőztette erejüket, s miután Widukind Dániából újra hazatért, a lázadás minden eddigit fölülmúló erővel tört ki. A három évtized óta folyó háborúban most először bocsátkoztak nyílt ütközetbe, de nem kedvezett nekik a szerencse. Károly, aki a birodalom összes haderejét vitte ellenük, előbb Detmold, majd Osnabrück mellett teljes győzelmet aratott felettük. Hadai megfékezték az egész népet s Károly 785 tavaszán megtartotta a híres paderborni gyűlést, melyen a kereszténység és rend biztosítására szigorú intézkedéseket hoztak. Elkárhoztatták a pogányság emlékeit s behozták az egyházi tizedet. Widukindnak sértetlenséget biztosított az uralkodó, ha meghódol. A szász vezér hite megrendült a nemzeti istenekben, akik nem akadályozták meg népe bukását; elfogadta tehát Károly békét nyújtó jobbját s hű kísérőjével, Abbióval megjelent színe előtt. Meghódolását csakhamar megkeresztelése követte s példájára a szász nép jelentős hányada hajtotta meg fejét a kereszt előtt. Mintegy nyolc évig csend uralkodott a szászok körében. De az idegen uralom súlya, az ellenszenves papi tized s a katonaállítás terhei újra meg újra lázították a népet. E mozgalmak már nem voltak veszélyesek, s Károly könnyűszerrel véget vetett azoknak. Most már rendezhette az egyházat is, és püspökséget állított fel az új területen. 804-ben a szászok területéről tízezer embert családostól együtt a frank birodalom különböző részeire áttelepített, s ettől fogva Szászország elcsendesült. Lassanként helyreállt a rend. Károly összeíratta a szászok jogszokásait, külön törvényekben biztosította nemzeti intézményeiket. A kereszténység mindinkább erős gyökereket vert a szászok körében, a viszonyok állandósultak s a szász néptörzs beolvadva a frank birodalomba, túlsúlyra juttatta benne a germán elemet, ami idővel az önálló német állam kialakulását segítette elő.
Nagy Károly császárrá koronáztatása új korszakot nyitott meg uralkodásában. Állameszménye - mint a történetíró, Giesebrecht mondja - Istennek országa lett, melynek fölé Isten, mint a maga helyettesét, a császárt állította, kinek kötelességévé tette, hogy minden népet Isten parancsai szerint vezessen és kormányozzon. Ekképp a császárság szervezete merőben egyházi alapokra helyezkedett. Károly meghagyta ugyan az egyes népeket ősi szokásaikban, de az államszervezetet homogénné tette. Összegyűjttette a birodalom különböző részeiben uralkodó egyházi és világi törvényeket, mint pl. a lex Saxonumot, lex Alamannorumot stb., s szigorú vizsgálat után törölttette azokat a részeket, amelyek ellenkeztek az isteni paranccsal. A szövetségi alapokon nyugovó régi germán intézmények helyébe összpontosító kormányzatot léptetett, s az államjogot külön törvények, az úgynevezett capitulárék alapján szabályozta, melyek a birodalmi gyűléseken az egyházi és világi vezetők jelenlétében hirdettek ki. A hercegi méltóságot eltörölte, és az ispánságokat vagy grófságokat léptette életbe. Kiemelkedő hatáskör jutott az őrgrófoknak, akik a határszéleket igazgatták. A hivatalnokokat a császár nevezte ki s tetszése szerint bocsáthatta el vagy helyezhette át őket. Egyházi téren a grófoknak megfeleltek a püspökök, kiket a császár szintén maga nevezett ki. S hogy a grófok működését ellenőrizhesse, évenként minden vidékre két megbízottat küldött (missi regis), egy püspököt és egy grófot, kik tapasztalataikról a császárnak jelentést tettek. A birodalom határszéleinek biztosítására szolgáltak a határgrófságok: a spanyolországi, britanniai, thüringiai, szász, dán és avar.
Lényeges tisztáznunk azt a problémát is, hogy vajon Károly kezében a keresztény befolyás kiterjesztése milyen viszonyban állt birodalmi politikájával. Kétségtelen, hogy az egyház fejlődésének legfontosabb folyamata a keresztény kultúra 8-9. századi megújulása, a Karoling reneszánsz volt. Nem születtek ugyan az ókorhoz mérhető nagy művek, de a 7. századi mélyponthoz képest ismét terjedt a hét szabad művészet, nőtt a papok műveltsége, megtisztult a latin nyelv a barbár elemektől, létrejött a Karoling-minuscula, fellendítve az írásbeliséget, az évkönyvek, az életrajzok írását. Az „apró” reformok együttese azonban a középkori latin kultúra egységesítésével minden későbbi szellemi megújulást megalapozott Európa számára. Az egyazon hitre és rendre épülő egyház a Frank Birodalom legtökéletesebb intézménye volt. A mindenütt azonos szervezete és latin nyelvű kultúrája a középkori Nyugat elsődleges egységbefoglalója lett. Azonban emögött is egyház és állam tökéletes szimbiózisa figyelhető meg, mely egymás céljait kiegészítve gyakran nem válogatott az eszközökben a kívánt eredmények elérése érdekében. Kiváló példa ennek illusztrálására maga a szász térítés, amelynek apropóján Károly paradox módon „szentesítette” gyakorta brutális eszközeit a térítés szent célját hirdetve. Károlyt Rómában járva lenyűgözi az egykori birodalom hajdani pompája. Székhelyén, Aachenben egy „második” Rómát építtetett, rekonstruálva az egykori „örök város” pompáját, újra fel akarja támasztani az istencsászárság eszméjét, és olykor védekező vagy hitterjesztő háborúkba kezd. Ez utóbbit illusztrálta a szászok elleni hadjárat, az előbbire pedig kiváló példa az avarokkal szemben tanúsított elbánás. Az avarokat a potenciális fenyegetés vádjával illeti, holott az egykor valóban harcos népet Károly korában már csak a békés földművelés jellemzi. A hódításra tehát mindig adódik casus belli, holott ezúttal is egészen nyilvánvaló a cél: az avarok mérhetetlen gazdagságának kiaknázása, amely végül sikerül is. A gazdag zsákmány természetesen az egyházat illeti, amely ekkorra már a legszorosabban összefonódott a birodalom érdekeivel. Az egységes nyelv, hit, pénz, a mind nagyobb területek egy tömböt formálnak: a Frank Birodalom névvel illetett, valójában Római Birodalom konstrukció-kísérletet. Ilyen elképzelésekkel a háttérben egy rendíthetetlen akaratú hódító-térítő számára nem okozhat akadályt a keresztény uralkodó jóságos színezetét felölteni, ha ez az ára a realizálásnak.
A kendőzés szinte tökéletes kivitelt nyert. Einhard mester például a Vita Carolinaban épp csak a szent uralkodó képére nézve kompromittáló cselekedeteket „felejti el” lejegyezni, mint pl. a Verdeni mészárlást. De ezen túl is, ugyan ki kétkedne a császár nagyságában, aki csupán csak „kényszerből” koronáztatott császárrá, iskolákat, tudományt, sőt egész kultúrát épít, a művészetek nagy pártfogója, hatalmas vitéz, rendíthetetlen térítő? Az egyébként is lenyűgöző megjelenéssel bíró (192 cm magas) uralkodó végső, posztumusz-diadala, hogy 1165-ben Barbarossa Frigyes szentté avatja. Szentsége ettől kezdve támadhatatlan, és hosszú évszázadokig fel sem merülhet a kétely személyiségének és tetteinek megítélését illetően, mely mára inkább olybá tűnik, hogy hasonló mérvű ambivalenciát egyesít magában, mint az általa építettett aacheni dóm, mely szinte szétfeszíti önnön dimenzióit.
Viszont az eredmények kétségkívül vitathatatlanok. És sok száz éves távlatból érdekes párhuzamok figyelhetők meg, melyek izgalmas konzekvenciákhoz vezethetnek. A kontinens nyugat–európai részének integrációja a rómaiakat követő frank államszerveződéseknek köszönhető. A mai Európai Unió magja lényegében ugyanerre a másfélezer évvel ezelőtti területigazgatási egységre épül…
Oszd meg, ha tetszett!   Kapcsolódó írások: |
Publikációk 
