Rejtő Jenő könyveit olvasni jó. Pont. Akár ponyva, akár nem, élvezetes órákat tud szerezni az olvasónak, s néhány mondata, karaktere, jellem- vagy helyzetkomikuma olyan élesen él az ember emlékezetében, mintha nem egy könyvben találkozott volna vele, hanem szemlélője lett volna a történéseknek. Ez idáig úgy gondoltam, hogy Rejtő igazán csak olvasva élvezetes. És itt a következő pont. Közrejátszott ebben persze néhány regényének kevésbé jól sikerült feldolgozása (az alkotók iránti tiszteletből ezt inkább nem nevesíteném). De tegnap este ez az elgondolásom is megdőlt a Szkéné színházban, ahol Deák Tamás rendezésében és dramaturgiájában volt szerencsém megnézni a Csontbrigádot. És úgy jöttem ki a színházból, mintha újraéltem volna a regényt. Pont.

Pedig higgyétek el, hogy voltak fenntartásaim. Elvégre mindannyian ismerjük, tudjuk, hogy Rejtő milyen szövevényes, rengeteg szereplőt mozgat, sok helyszínváltással dolgozik, kérdéses volt számomra, hogy mindezt miként sikerül majd színpadon megvalósítani. A Csontbrigádot egyébként is olvastam korábban, tehát volt vele egy élményem, emlékeztem a történetre, és a könyvből áradó 60˚C hőségre. Tegnap este pedig hamisítatlan Rejtő-élménnyel lettem gazdagabb a Szkénében. Nem volt átírva, átfordítva vagy átferdítve, nem volt aktualizálva, nem tettek bele semmit, ami nem lett volna odavaló, vagy ami csak kicsit is elütött volna a rejtői világtól. Helyette inkább nagyon pontosan és hűen visszakaptam a regény azon elemeit, figuráit, amelyek már a könyv olvasása során is mosolyt csaltak az arcomra. Ennek megfelelően persze - és ez az előadás szerintem egyetlen árnyoldala: kissé hosszúra sikeredett ez a feldolgozás. Egy színházban nem biztos, hogy mindenki kibírja a durván másfél-másfél órás felvonásokat egy kevésbé kényelmes széken ülve. Deák Tamás javára szóljon viszont az, hogy a Csontbrigádot nem lehetett volna másképp színpadra átírni: mert ha bármit is kihagy, akkor vagy valami hiányozni fog a történetből, és az események logikai láncolata bicsaklik meg, vagy a Rejtőre oly jellemző vonások satnyulnak el. Még az idő- és helyszínváltásokat is nagyon elegáns és frappáns módon oldotta meg, mindezt úgy, hogy nem lőtte le előre a poént, hanem gondolkodni is hagyja a nézőt. Én nem ismerem Deák Tamást, nem is áll érdekemben, hogy fényezzem a munkáját, egyszerűen csak arról van szó, hogy nagyon okosan és számomra nagyon élvezetesen interpretálta Rejtő regényét. Le a kalappal előtte, mert láthatóan sok munka, gondolkodás és nem utolsó sorban Rejtő iránti tisztelet áll e mögött az előadás mögött. A rendező ebben az esetben nem magát akarta láttatni, ahogy az mostanság oly gyakori, hanem Rejtő Jenő Csontbrigádját. Pont.

A díszletre és a jelmezekre egyaránt a minimalizmus jellemző - díszlet: Horgas Péter, Tamás Gábor, jelmez: Kalicz Klára, grafika: Bereczky Péter, fény-hang, szcenika: Tamás Gábor – miközben érzékeltetni tudják, hogy a történet jelentős része Coin de l'Enfernek, azaz Pokol Sarkának nevezett Bahr El Szudán-i büntetőszázad erődjében játszódik. A zenei aláfestések Pelva Gábor nevéhez fűződnek, amelyek erősítik, intenzívebbé teszik a színpadon zajló eseményeket, azt is mondhatnám: ugyanolyan funkciót töltenek be, mint egy jó filmzene. Pont.

Nem dicsérem tovább az előadást, hisz egyfolytában ezt tettem idáig, nézzetek el nekem, de tényleg tetszett ez a Csontbrigád. Pont. Csak annyi jó tanácsot mondanék a leendő nézőknek, hogy vigyenek magukkal néhány kényelmes kispárnát és készüljenek fel három óra hamisítatlan Rejtő Jenő adaptációra a Szkénében. Ennek tükrében engedjétek meg, hogy egy jellemző idézettel zárjam soraimat:

„A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: "Jó lenne élni!" Ha többet iszol, így szól: "Élni kell!" Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: "Élni fogsz!" És ez akkor is szép, ha nem igaz.”

Koccintsunk hát néhány pohár vörösborral az alkotók és az előadás további sikerére!