Érdekes dolgot láttam ma a városban. Két hölgy sétált szép lassan a felhevült betonon egy villamosmegálló felé. Az egyikük egy vastag szövésű barnás színű lenvászon ruhában volt, oldalán rózsafüzér, fején fityula. Egy apáca. Útitársa egy idős, kalapos hölgy volt, akiről nem tudtam eldönteni, hogy szintén a rendbe tartozik-e, de vélhetően inkább világi ember lehetett.
Ember és ember között óriási különbségek, világaik között hatalmas távolságok vannak. Ahogy néztem a fentebb bemutatott két nőt, számtalan különböző világ nyilvánult meg, s az egy tér és idő, ahol mindannyian mozogtunk a Föld hátán állva, sétálva, szintén óriási különbségeket jelenített meg – lelki – szemeim előtt.

Meglehetősen furcsa szituáció volt, mikor megjelent a két nő. Lassan haladtak, karöltve, különösen az apáca arcán ült az arcukon sokszor látható és már több műfajban is ábrázolt megbékélt tekintet, míg társa is mosolygott, s lehetséges hogy örült annak, hogy nem kell egyedül megtennie az utat céljuk felé, van aki karon fogva kísérje őt. Mindenki őket nézte, mintha csak megállt volna az idő. Mindezt megtörte egy egyszerű, ám oly kevésszer gyakorolt mozdulat, vagy ha úgy tetszik, gesztus; három másik nő felállt és átadták nekik a helyüket, amit ők szívesen el is foglaltak, leültek s úgy várták a villamost, közben pedig végig egymásra figyelve beszélgettek.

Mi van ebben különös? Semmi. Mégis sok gondolatot előhozott belőlem. Illetve sok részlet, kilóméterkő-szerű különbség tűnt fel a semmiből, amikor az apáca és társa megjelent.

Vajon mi volt furcsa bennük? Mi vonzotta oda a tekinteteket? Egy meglehetősen zárt és vastag szövésű egyenruha, mely más uniformis, mint amit mi, világi emberek a hétköznapokban viselünk? Sok-sok hőálló miniruhás nő és nyári inges fiatalember kísérte őket tekintetükkel. Akadtak, akik hangot is adtak a.. jelenségnek. Vagy ami számukra volt.

A körülöttük állók és a jártukban-keltükben elhaladók, miután szenzoros tekintetüket gyorsan, diszkrétnek álcázva végigfuttatták a miniszoknyás lányokon, trendi ifjakon, üzletembereken, ameddig csak nyakuk és szemük tengelye bírta, a mosolyok végtelen skálájával arcukon az apácát és társát nézték.

Senki nem akadt, aki egyszerűen, mint ahogy a többi napokon teszi, rutinnal haladt volna el mellettük, más emberek mellett.

Az idő éppúgy megállt, miközben őket és az őket bámuló embereket néztem. Óriási kontrasztok halvány, de mély vonalai jelentek meg. A nagyvárosi divat, az arc háromnegyedét elfedő műanyag napszemüvegek, a papírszatyrokba tömött fogyasztás, az aszfalt feletti elcsigázottság, a nylon-szatyrok melletti három műszakos magány, a villamoson a táskányi vagyona felett olvasó hontalanság, s a harsány göndör kacajú felismerés, hogy olyat látnak, amit csak a mesékben, filmekben. Két asszonyt, akik kimaradnak mindebből.

---

Oszd meg, ha tetszett!