Sokat markol, keveset fog. Igaz ez az élet rengeteg területére is. Materiális és szellemi dolgokra egyaránt. Ha pedig elkeseredettség vagy indulat vezérel, nehéz a szubjektivitásodat a legminimálisabbra szorítanod egy adott témában. Tulajdonképpen miért is kéne?

Semmiért. Legfeljebb azért, hogy porcelán-merev mosollyal az arcodon sugározd az átlagpolgárt, s ne azt, aki mögötte van. A szemfülesek persze műértő gonddal megérzik a szemük sarkából kilövellt szenzorok másodpercnyi mozgásával az apró kis hibát, valami rossz rezonanciát, ami alig láthatóan, az emberi fül számára nem is hallhatóan szinte szétrepesztik annak hordozóját.

Hogy e drámai momentumnak esélyt se adjunk, hogy kiélje tiszavirág fényű feszes táncát, add ki szádon mindazt, ami kelti ezt az intenzív energiát. Ami motorként hajt az elkeseredettség felé, ami az öklöd puffanásának zaja, mikor az asztalhoz ér, ami a könnyeid deltája, mikor nem látod a végét, az örvény mélyét.

Ne maszatold be az arcodat – se magad, se másokét, akik mint megannyi programozott robotként hurcolják a jóllakottság üres kosarát. Kemény árat fizetnek érte. Tudod jól. Ne szólj nekik, hisz az élmények csillogó kertjéből szakított gyümölcsök elvették érzékelésük minden egyes kicsi pontját.

Épp annyi maradt meg belőle, hogy megszámolják mindazt, ami már nincsen, s még épp annyi erejük maradt, hogy tovább hajtsák a boldogság üres malmát.

Te pedig összerakod, amid még van, betapasztod a hiányzó és az üres részeket – de nem a porcelánmosoly melletti barázdák repedésit tömöd be valami csillogva ragadó színes töltelékkel, mely úgy köt s nyúlik, mint a szennylével kikevert olcsó beton. Hanem amid van. Amennyid megmaradt ma türelmedből, méltóságodból, emberiességedből, vagyonodból és szabadságodból.

Végül megkapod menleveled, amelyet magad írsz alá. A kimondott szavaiddal pecsételed meg.

S ezzel bontod ki a szabadság zászlaját, mely nem lázít, s nem lazít.

---

Oszd meg, ha tetszett!