Aki mostanság a román határtól nem messze, Hajdú-Bihar megyében igyekszik a 47-es úton Debrecen felé, jó eséllyel útbaejt egy barátságos települést, Mikepércset. A községjelző táblát túlhaladva nem mindennapi látványban lesz része az arra járó idegennek. Az önkormányzat szerteágazó hagyománytiszteletből ugyanis nem felejtett megemlékezni 1920. június 4-ről, azaz a trianoni békediktátum aláírásának napjáról, óriásplakát formátumban, egészen sajátos módon. Írásunk kommentár nélküli, a cikk teljes terjedelmében az önkormányzat hivatalos honlapjáról származik.

1920. június 4., TRIANON - A Szégyenletes békediktátum, avagy Magyarország gyalázatos megnyomorítása!

A trianoni békeszerződés érvénybe lépésével Magyarország területe (az addig is részben önálló Horvátországot nem számítva) 282 ezer km2-ről 93 ezerre, azaz pontosan egyharmadára csökkent. Az addigi 18 millió lakosból csak 7,6 millió élt az új határok között. 1,6 millió magát magyarnak valló ember Románia, egymillió Csehszlovákia, félmillió a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság állampolgára lett.

A területek elcsatolását azzal indokolták, hogy így a nemzetiségi eloszlás szempontjából igazságos határok keletkeznek. Viszont már az előbbi adatokból kimutatható, hogy a nemzetállamok létrehozásának célja csupán ürügy volt. Valójában az Európában egyeduralomra törekedő francia vezetőknek fontos volt az Osztrák–Magyar Monarchia mint vetélytárs szétdarabolása; csakúgy, mint a román, a csehszlovák és a délszláv állam bőkezű, tehát lekötelező megjutalmazása.

Ugyancsak a nemzetiségi elven való átlépésre utal az, hogy a győztesek párizsi konferenciáján a magyar érveket érdemben meg sem hallgatták. Pedig a küldöttség csupán azt kérte, hogy a vitás országrészekben írjanak ki népszavazást, és az ott élők véleményét is vegyék figyelembe a területek sorsának meghatározásakor. Az ilyen jellegű javaslatok – amikor egyáltalán valaki meghallgatta őket – újra és újra heves ellenállásba ütköztek: vagy az antant politikusai vagy a területeket kapó államok vezetői részéről. Apponyi Albert gróf, a magyar delegáció vezetője később így nyilatkozott a párizsi kiküldetésről: „Roppant nehéz napokat éltünk át; minden érintkezéstől, érveink felhozásának minden lehetőségétől, minden, még magántermészetű olyan beszélgetéstől is, amelyben igazainkat érvényesíthettük volna, gondosan és áttörhetetlen kordonnal el voltunk zárva.”

A békeszerződések pontos tartalmáról, a határmódosításokról és egyéb, jórészt büntető rendelkezésekről a végső döntéseket a négy győztes antant-nagyhatalom vezetője, az ún. „négy nagy” hozta meg: Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit, Vittorio Orlando olasz miniszterelnök és Thomas Woodrow Wilson, az USA elnöke. Magyarország ügyébe beleszólása volt még Romániának, valamint a két új államalakulatnak: Csehszlovákiának és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak (a későbbi Jugoszlávia).

A szerződést magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter írta alá.

A Pesti Napló így tudósított 1920. június 4-én:

„A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, és a borzongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: ma délután 4 óra 30 perckor írták alá a Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt. Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai ma azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek.

Pedig a mi sorsunk még nem teljesedett be. A csapások súlya alatt összeroskadtunk, s a fájdalomtól felzokogott a lelkünk. De mint istenítéletes vihar a levegőt, úgy tisztítanak meg minket is a szenvedések és edzenek keményebbre a csapások. A lemondás borzasztó órájában fogamzik meg bennünk a nagy elhatározás, hogy azért is élni fogunk és hogy becsületes iparkodással, dacos törekvéssel, szent akarattal és megszentelt munkával szerezzük vissza mindazt, amitől ma megfosztottak.”

Azóta már sokszorosan bizonyítást nyert, hogy a párizsi tanácskozás Magyarországra vonatkozó döntése rengeteg valótlan állításon alapul. A figyelembe vett nemzetiség-földrajzi adatok egyszerű hamisítványok. Annyiban megfeleltek a valóságnak, hogy az első világháború előtti Magyarországon nagy volt a nem magyar többségű vidékek aránya – de ezeknek a nagysága meg sem közelítette az ország területvesztését. Az elcsatolt területek jelentős részén a magyarság volt többségben. Ahol valóban a magyarok voltak kevesebben, ott sem mindig szlovák, román, szerb, horvát vagy szlovén többség érvényesült. Például Kárpátalja ruszinok (kárpátukránok) lakta részére a megalakuló Csehszlovákiának az indoklásul szolgáló nemzetiségi elv alapján semmiképp sem volt több joga, mint Magyarországnak. Erdélyben sem csak magyarok (székelyek) és románok éltek, hanem sok helyen a németek száma volt a legnagyobb, csakúgy, mint a Bánságban. Ez utóbbi országrészben különösen ellentmondásos helyzet alakult ki. A Bánság ugyanis Magyarország legkitűnőbb búzatermő vidéke volt, ezért mind Románia, mind Szerbia igényt tartott rá. A helyzet egyre feszültebbé vált, a két ország közti fegyveres összeütközést csak a francia hadsereg közbelépése akadályozta meg. Ezek után Clemenceau francia kormányfő a viták beszüntetése végett maga javasolta, hogy a terület hovatartozásáról népszavazás döntsön. Ez valóban elsimította az ellentéteket: a román és a szerb vezetés hamarosan megegyezett, és egymás között felosztották a Bánságot. Tudták, hogy a 75%-ban magyar- és németlakta vidéken tartott népszavazás egyiküknek sem hozna kedvező eredményt.

A szerb, román, szlovák és cseh diplomaták sokszor még a nyugati nagyhatalmak vezetői elé is hamis adatokat tettek, amire főleg a britek esetében volt szükség. (Nagy-Britannia ugyanis Európa békéjében volt érdekelt, ezért a Magyarország és szomszédai közötti feszültséget csökkentő, tehát nemzetiségi szempontból minél kevésbé kifogásolható határokat akart.) Lloyd George brit miniszterelnök később, 1928-ban ezt nyilatkozta: „Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamisítványok alapján határoztunk.”

A magyar állam végül abban a hitben fogadta el az új határokat, hogy lehetőség lesz azok későbbi, békés úton való módosítására. Ugyanis a francia Alexandre Millerand, a nagykövetek tanácsának elnöke 1920. május 6-án a konferencia nevében ígéretet tett a magyar küldöttségnek: „Ha a helyszíni vizsgálat alkalmával felmerülne annak a szükségessége, hogy a szerződésben megjelölt határvonalak megváltoztassanak, és ha a határkijelölő bizottságok úgy találnák, hogy a szerződés megállapításai bármely ponton valami igazságtalanságot tartalmaznak, Magyarország emiatt a Népszövetséghez fellebbezhet. A Szövetséges és Társult Hatalmak egyetértenek abban, hogy a Népszövetség az érdekelt felek rendelkezésére áll abban az irányban, hogy barátságos szabályozással elérhetők legyenek a helyreigazítások.” Ezt a kitételt az egy hónappal később aláírt szerződés is tartalmazza. Egy 1922-ben nyilvánosságra került levél viszont arról tanúskodik, hogy a nagykövetek tanácsa még Millerand ígéretének napján utasította a Népszövetséget, hogy az ne bolygassa Magyarország új határait.

Magyarország végül egyedül az Osztrák Köztársasághoz csatolt Sopronban és környékén tudta másfél év múlva (magyar nemhivatalos katonai alakulatok közreműködésével) elérni, hogy népszavazást írjanak ki a terület hovatartozásáról. A lakosok kétharmadának döntése értelmében a város az ugyancsak háborús vesztes Ausztriától visszakerült a Magyar Királysághoz. Ez volt az egyetlen olyan eset, hogy a trianoni határokat Magyarország javára érdemben és véglegesen módosították – és az is kizárólag Sopronban fordult elő, hogy ez ügyben népszavazás döntött.

A békeszerződésben a nagyhatalmak elismerték az ország évszázadok óta hiányzó függetlenségét, de egyúttal meg is tiltották, hogy erről lemondjon. Ezzel elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchiához hasonló szövetség létrejöttét akarták megakadályozni. Így nemcsak a Kárpát-medence gazdasági egysége semmisült meg, de Magyarország és Ausztria további együttműködése is lehetetlenné vált. Ez teljesen megfelelt az egyedüli európai nagyhatalom szerepére törekedő Franciaország érdekeinek. (Hozzá kell tenni, hogy az akkori osztrák vezetés nem Magyarországgal, hanem Németországgal akarta az országát egyesíteni, a nyugati nagyhatalmak azonban ezt is megtiltották.)

A terület- és lakosságvesztésen valamint a pénzbeli kártérítési kötelezettségen kívül Magyarországnak egyéb, az új határokkal együtt járó károkkal is számolnia kellett. Az ország számára a területekkel együtt elveszett az addigi magyar vas- és szénbányák 4/5-e; az összes só- és rézbánya; a szántóföldek és a haszonállatok 2/3-a; minden vasúti fővonal (előfordult, hogy a magyar vasúthálózat még hiányosabbá tétele végett módosítottak az országhatáron), és az összes jó karban levő vasúti kocsit is át kellett adni a környező országoknak.

Ezenkívül Magyarország nem tarthatott 35 ezer főnél nagyobb haderőt (szemben a 280 ezer román, 185 ezer szerb–horvát–szlovén és 162 ezer csehszlovák katonával), a dunai haderőt ki kellett szolgáltatni, légierőt tilos volt kiépíteni.

A békeszerződések mellett a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodásokat is aláírtak mind a győztes, mind a vesztes államok. A környező országoknak viszont sikerült ezeket a rendelkezéseket kijátszaniuk, vagy figyelmen kívül hagyniuk. A magyar nemzetiségű lakosoktól elvették a gyárakat, az üzleteket, a földeket, szinte teljesen elérhetetlenné tették számukra a hivatalvállalást és a választójogot, megtiltották a kisebbségi nyelvek bárminemű használatát, bezárták a magyar iskolákat, államosították a magyar egyházi birtokokat. Ez a helyzet máig is csak részben enyhült. A hivatalos tilalmakon kívül még mindig napirenden vannak a „Rohadt magyar!” és ehhez hasonló felkiáltások, az „Ebben az üzletben magyarokat nem szolgálunk ki” kijelentések is, csakúgy, mint a magyar nemzeti ünnepek megzavarása.

A francia Gondrecourt tábornok egy titkos levelében így írt:

„A békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, és semmiféle adattal nem rendelkeztünk erről az országról, ha azt hittük, ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Románia és Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsük a túlzott ambícióit. Bizonyos, hogy nehéz egy országnak élnie, amikor nem hagytak neki sem szenet, sem bányákat, sem erdőket, sem ipart ...

...Valóban kissé túl messzire mentünk.”

 (Forrás: www.trianon1920.hu)

ajánlott link: http://www.utolag.com/Trianon.htm

A történelem soha nem látott még ilyen "békét", amire inkább a "kivégzés és hullarablás" kifejezés lenne a találó. Minden további kommentár nélkül álljanak itt a puszta tények:

Ország(rész)
 Terület (km2)
 Terület (%)
 Lakosság (fő)
 Lakosság (%)
 Ebből nem "államalkotó" (fő)
 Ebből magyar (fő)
 
A Szent Korona országai (Magyarország és Horvát-Szlavónország együtt)
 324.411
 100
 20.886.487
 100
 10.835.912
 10.050.575
 
Magyarország
 282.870
 87,195
 18.264.533
 87,45
 8.310.363
 9.954.170
 
Erdély (Romániához)
 103.093
 31,78
 5.265.000
 25,21
 2.465.000
 1.664.000
 
Délvidék, Drávaköz, Muraköz, Muravidék és Horvát-Szlavónország

(Jugoszláviához)
 62.092
 19,14
 4.122.000
 19,735
 1.366.000
 562.000
 
Felvidék és Kárpátalja (Csehszlovákiához)
 61.633
 18,9
 3.576.000
 17,12
 1.874.000
 1.072.000
 
Alpokalja (Ausztriához)
 4.020
 1,24
 358.000
 1,714
 126.000
 26.000
 
Árva és Szepes vármegyék részei (Lengyelországhoz)
 589
 0,18
 24.000
 0,115
 9.000
 1.000
 
Fiume (Olaszországhoz)
 21
 0,000065
 50.000
 0,239
 22.000
 7.000
 
A megszálló országokhoz együttesen
 231.448
 71,345
 13.395.000
 64,13
 5.862.000
 3.332.000
 
Csonka-Magyarország
 92.963
 28,655
 7.516.000
 35,87
 798.000
 6.718.000
 
Mint látható, Trianonban az összes szomszédos nép részesedett az ezer éve létező Magyarországból, még a baráti Lengyelország, a távoli Olaszország és a háborúban szintén vesztes(!) Ausztria is.

De elsősorban nem ezért tekinthetjük Trianont a világ legigazságtalanabb "békéjének". Az ország elveszítette területének több mint 71%-át, hegyeinek, erdőinek, ásványkincseinek, vizeinek és vasútvonalainak zömét. Odaveszett a lakosság 64%-a, és ami még fájóbb: az új határok mélyén belevágtak a magyar nemzet testébe. Idegen fennhatóság alá került a Kárpát-medencében élő magyarság kereken egyharmada, azaz minden harmadik magyar, ráadásul több mint felük az új határ tőszomszédságában, egybefüggő, színmagyar területeken élt.

Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, de a győztesek, és főleg a csatlósaik étvágya csillapíthatatlan volt. Ezek az "utódállamok" csak annyiban vállalták a folytonosságot a régi Magyarországgal, hogy megszállták annak területeit, ezen kívül viszont csak egyetlen céljuk volt (és van a mai napig): a "megkapott" magyarok elpusztítása, elűzése. Azóta is - főleg a megszálló országok - előszeretettel sütik ránk az "irredenta" bélyeget.

Forrás: www.trianon.hu

Alább térképeket talál az olvasó. A térképek célja, hogy bemutassuk, milyen képtelenség sülne ki abból, ha a trianoni szerződés könyörtelen szigorával szétosztanák a szomszédok között az illető országok háromnegyedét.

A térképeken a beárnyékolt terület az elszakított, a vastag fekete vonal által határolt terület pedig a meghagyott részt jelenti. 

A teljes szöveg, illetve a képmellékletek a www.mikepercs.hu weboldalon találhatók.

Ajánlott zenei háttér többek között a - szintén az önkormányzat honlapjáról letölthető - Egészséges fejbőr zenekar "Ó Magyarország" vagy a Kárpátia együttes "Tábori posta" című felvétele.

---

Oszd meg, ha tetszett!